Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. július-augusztus) 7-8. szám

Banó István: Egy barsmegyei népmese

Az itt közölt mesét, aminek „A szentőttvízbe esött ördög” címet adtuk, 1939 nyarán írtam le Peterke Jónás Gergely újbarsi (Bars m.) 69 éves szegény parasztember elmondása után több más mesével együtt. Ez a mese csak egy, de igen jellemző, ízelítő Peterke Jónás Gergely gazdag meseanyagából. E meséje végig fordulatos, plasztikus, mozgalmas; nagyszerű megfigyelések vannak benne és a mesélőnek bizonyára kedves jelenetek leírásában finoman részletező az előadása. Ez a mese is, mint minden szép népmese, a népnyelv kifejező erejének és színes gazdagságának értékes bizonyítéka.
A Garam partján fekvő Újbars a palóc nyelvjárás területére esik. Szövegünkben a népnyelv sajátságait mindenben követtük, csak az a és á hangoknak a palóc nyelvjárásra annyira jellemző ejtését nem. Ez nagyon zavarná a folyamatos olvasást, és különösebb diakritikus jelek alkalmazása nélkül úgy sem tudnók e hangok pontos ejtését jelölni. Itt csak annyit jegyzünk meg, amit egyébként a palóc nyelvjárásról majdnem mindenki tud, hogy az a hangot a palócok rövid á félének ejtik, az á hang pedig az ő ejtésükben a hosszú ó hanghoz áll legközelebb.
A szentőttvízbe esött ördög
Hát hogy eccer az ördögnek nagy kedve kerekedett körültekinteni a nagyvilágot. Egy nagy fekete köpönyeget kerített a nyakába, lólábaira bagaria-csizmát húzott, fejébe meg ollyan holmi féle sváb-süvegöt nyomott, aki egy zsidóé vót valamikor, akit elvitt az ördög a pokolba, mivelhogy nagyon sanyargatta a szegén népet.
Mikor így fölcifrázta magát, útnak indult. Eccercsak egy kis városba tévett. Abban a kisvárosban pedig nagy parádét tartottak, mer a főbírónak a lánya ment férhöz egy másik főbírónak a fiához, akik közül ez eggyik olljan volt mint a hajnali piros pünkösdi rózsa, a másik pedig mellette mind a száraz kóró, melljet a tallón kerget az őszi szél.
Éppen mikor az ördög ebben a városba tévett, akkor mentek az esküvőre. Önneki is kedve kerekedett megnézni a parádét. Hirtelen csinos legény alakját vötte magára és befurakodott a násznép közé, úgy hogy azt nem monta volna senki, hogy ő is nem a násznép közül való. Nosza elmentek az esküvőre, hát az ördög mindenütt a vőlegény és menyasszon háta mögött állott, [310] látta, hogy a menyasszonnak nagyon ki vannak sírva a szemei, mingyár gondolta, hogy ez nem a maga jókedvéből megy ahhó a púpos vőlegényhöz.
No de aztán a pap elébe álltak, s kérdözi a pap elsőbben a vőlegént: – Na fiam, szereted-e ezt a fiatal személt, aki neköd a kezeden van?
Hát a vőlegény hangossan felelt: – Igenis szeretem.
– Hát te leányom?! Szereted-e ezt a fiatalembert, akinek a kezén vagy?
A menyasszony olyan lassan monta, hogy azt senki sem hallotta, ippen a pap, de talán még asse. Csakhogy gondolta, hogy mit törődöm veletek, akár az ördög vigyen el is, csak összeadhassalak benneteket.
Az ördög pedig tudta a papnak minden gondolatát. Aztán csak elmonták az esküvőt, a pap elővette a szentölőt, hogy megáldja és megszentelje az új házaspárt. Azután amin szentölte őket, egy pár csepp szentölt víz az ördögnek az orra hegyére csöppent. Az úgy megijedt, ollyat ordított a templomba, hogy a pap ijettében hanyattesett és ahányan voltak a templomba, annyifelé szalattak.
Az ördög is kifelé igyekezett a templomból, de amin sietött, a templom pitvarába megbotlott és mindenestől beesett a szentöltvíz tartó kádba. – Soha még úgy ördög meg nem ijedt, mint az akkor. Még azt is elfelejtette, hogy a kegyetlenszívű apát elvigye a pokolba, hanem inkább azon gondolkozott, hogy hol száríccsa meg magát. Kapta magát, átrepült messze földre, egésszen délre, a szerecsenyek országába, ahol oljan meleg van, hogyha tojást tesznek a homokba, megsül.
Mikor aztán jól megszárította magát, hazafelé indult a pokolba. De még hét mérföldnyire volt a pokoltól, már a vasorrú bába, az öreganyó megérezte a szentöltvízszagot. Betámpolygott már nagynehezen a pokolba, az öregannya rárivalkodott: – Hol jártál mámeg? Te lump, akasztófáravaló gézengúz! Te mámeg a templomokba bujkáltál ugye?
Mingyár leszedte róla a ruhát, elővette őtet, mezítelen abból a moslékból, ami a pokol fenekinn folyik, öccör, haccor lemosta, ledörzsölte jó erőssen, aztán lefektette az ágyban, betakarta a csíkos dugnával, de még akkor is úgy vacogott a foga ijettében.
Aztán elővette a ruhájját, azt is abból a moslékból kimosta jól, öccör, haccor, kiverte, kiöblögette. Megrakta a tüzet, a tűzre pedig békaszemet, kígyóhájjat, lószőrt és körömdarabokat rakott a sistergő tűzre. Mikor azok jó és hatalmasan elkeztek füstölni, a ruhát a füst fölé akasztotta. Hét nap és hét éjjel füstölte, még kivötte belőle a szentöltvíz szagot. [311]
Mikor aztán rendbe lött, fölkejtötte, ráatta ruhát és ezután azt mondja neki, hogy az ördögök fejedelme nem hagyja a dolgot büntetés nélkül, hanem hagy muszájj neki hét esztendeig szolgálni valami szegény embernél. És hogyha jól nem viseli magát, akkor tizennégy évig nem mehet valamirevaló társaságba.
Aztán elbocsátotta őt az öregannya, elindult szolgálatot keresni. Hát amin mendegél, egy nagy erdőbe tévedt. Abban a nagy erdőbe pedig egy szegény embör szedegetett gajakat, száraz ágat. Egy kis kocsira rakta, amely elé egy sovány lovacska volt befogva.
Odaköszön az ördög: – Jónapot Ura bácsi! Micsináll itt maga? – aszongya.
– Egy kis száraz fát szedegetek.
– Nem fogadna kend meg engem cselédjének?
A szegény ember azt mongya: – Szegény vagyok magam is, elég magamnak is megélni, nemmég hogy szolgát is tarcsak.
– Sohase törőggyék azzal, öreg bátya, szen nem köll nekem semmi fizetés; és ahol ketten, hárman jóllaknak, ott a negyedik sem marad éhenn.
Ott a szegényember azt mongya: – No hát jól van – aszongya – ha semmi fizetést nem kívánsz, hát nem bánom! – fölcsapott a fiúval, fölfogadta.
A fiú nekiát a munkának, egy-kettőre úgy megrakta a kocsit, tőstül szedte ki a száraz fákat, úgy, hogy a szegén ló nem birta elhúzni. Azután ő megfogta a szekeret és húzta a lóval eggyütt.
Mikor hazaérnek, mondja a zöreg a feleséginek: – No annyuk – azt mondja – szolgát is fogadtam!
A szegényembör felesége azt mondja: – Ugyan minek az nekünk, mikor mink szegények vagyunk.
– No ne törőggy azzal. Nem kíván semmi fizetést, és ahol mink megleszünk, ő is ellesz köztünk.
Vót azonkívül a szegényembernek egy fia, aki a katonaságot szolgáta és éppen huszárőrmester volt.
Hát vót ennek a szegény embernek egy gazdag, írígy szomszédja. A szegényember úgy el volt aljasodva, voltak neki földjei, de a gazdag szomszéd teledobálta kövekkel, úgy hogy az csak gazt termött. De mikor megjött az új szolga, kikűlte őt a földekre az egy lóval szántani és mikor nem látta senki, kifogta lovat az ekéből, ő maga húzta az ekét, úgy fölszántotta a földet, hogy négy pár ökrön sem lehetett volna jobban. Mikor kivitték az ebédet, már a hívesen pipázgatott. A lovat eleresztette legenyi, ő húzta az ekét és a kövek pedig maguktul visszahullottak a gazdag szomszéd földjére, úgy, hogy a(cs) csak gazt termött és a szegény embörnek első évben má jó termése lett, egyre gyarapodott. [312]
A gazdag szomszéd pedig lefelé ment. Ezt a gazdag szomszéd nem tűrhette, hogy már a szegény embernek harmadik esztendőben négy lovacskájja volt az istállóba.
Kapta a sapkájját, elment a királyhó, azt mongya a királlnak: – Fölségös uram, királyom, van nekem egy szomszédom, akinek a fia a kegyed hadseregében szolgáll, a múltkor odahaza volt és azzal dicsekedett, hogy ő a rezedenciát egy éccaka olyan kerítéssel veszi körül, mel csupa arany és ezüst oszlopokból és lécekből fog állani.
Erre a király behivatta a szegény ember fiát és ráparancsol: – No fiam, ha nekem ezt meg nem teszed, fejed vétetem.
A szegényember fia elment haza, hogy elbúcsúzik apjától, anyjától, hogy ő azt nem képes megcselekenni. Mikor elmonta odahaza, apja, annya sírtak. Ő is majd elkeseredett, de eggyet gondolt, hogy egy huszárnak nem illik sírni, a(cs) csak asszonnépnek dukáll; keservesen káromkodott eggyet: hogy az áldójját ennek a cudar világnak.
Odament a szolga és kérdi, hogy mi a baj.
– Ugyan mit kérdezed, mikor úgy sem segícc rajta!
Dehogynem, csak mondja meg mi a baj.
Elmondta neki.
– No ne törőggy semmivel, egy éccaka késszen lesz a keríttés. Te csak reggel menny oda és kalapálgass, mintha valamit igazítaná rajta.
Azután mikor a királl fölkelt, kinéz az ablakonn, csak úgy káprázik a szeme a nagy ragyogástól, behivatta a szegényember fiát és megveregette a vállát: – No fiam, derék ember vagy! – és egy nagy bolond aran láncot akasztott a nyakába, hogy mely lehúzta a fejét.
Ezt meghallotta a gazdag szomszéd, éppen ebédölt, mikor hírül vitték, éppen gombócot evett. Fölkapta a tálat gombócával eggyütt, úgy vágta a falhoz, hogy az úgy szétmállott, hogy még bicsakkal sem lehetett volna lekaparni. Aztán kapta a süvegét, szaladt újra a királyhoz: – Felséges uram, királyom, a szomszédom fia meginn odahaza volt és azzal dicsekedett, hogy ő egy éccaka olyan kakaslábon forgó várat épít, hogy abba senki sem mehet be, csak aki annak a módját tudja.
Behivatta a királl a szegényember fiát és ráparancsolt: – Fiam, ha nekem ezt meg nem teszed, fejed vétetem, ha pedig megteszed, neked adom a leányomat feleségül.
A szegényember fia megin hazament elbúcsúzni apjától, anyjától, meginn elkeztek sírni, ő is elkeseredett, de eszébe jött, hogy egy huszárnak nem illik a sírás. Káromkodott eggyet keservessen: – Hogy az áldójját ennek a cudar világnak! [313]
Odamegy a szolga, kérdi, hogy mi a baj. Elmondja neki.
Na ne búsújjon semmit, készen lesz a kakaslábon forgó vár is. – Csak te úgy csinyájj, mintha még igazítanál valamit rajta.
Mikor a királj fölkelt, behítta a szegényember fiát, hogy késszen-e a vár?
– Igen, – aszongya – késszen.
– Na maj meg fogom nézni.
Elment a szegényember fiával a kakaslábon forgó várba, úgy megteccet neki, hogy még aznap kihurcolkodott a rezidenciából és átment lakni a kakaslábon forgó várba. Megint a saját aranygyűrőjét húzta le a kezéről és ráhúzta a szegényembör fiának az ujjára.
Ezt a gazdag szomszéd meghallotta, meginn ebédölt, mikor hírül vitték. Mérgében fölkapta a tálat, úgy vágta a falhoz, hogy az úgy széjjel ment, hogy hetedhétországonn sem nincsen olyan drótos, aki abból tudna egész tálat csinálni. Kapta meginn a sapkáját, szaladt újra a királlhoz. Aszmongya neki: – Fölségös uram, királyom, a szomszédom fia megint odahaza volt, és azzal dicseködött, hogy ő a király parancsára még eleven ördögöt is elő tud állítani a pokolból.
Erre a királl gondót eggyet: hogy milyen is lehet egy eleven ördög?
Ráparancsolt a szegényember fiára, hogyha meg nem teszi, a fejét véteti. De hogyha megteszi, hát csakugyan neki aggya a leányát.
Aztán a királl kihirdette mindönfelé, hogy akinek kedve van elmenni, az eleven ördögöt möglátni, ekkor és ezen a napon mennyen el a rezedencia előtt, megláthatja.
Aztán mikor a sok nép esszegyülekezett mindenfelűről, monták a királlnak, hogy már nem igen jönnek, hívassa elő az ördögöt.
Akkor a szegényember fia kiállt a placcra – és a szolga adott neki egy sípot, hogy csak fujja meg a sípot, mikor a király parancsolja, az ördög meg fog jelenni, és ha parancsolja, hogy kűggye el, akkor visszájáró fujjon a sépba, az ördög elmegy.
De erre a parádéra a gazdag szomszéd is híressen fölkészült, ő is meg akart győződni, hogy majd ígaz-e lessz ez.
Hát mikor a királj megparancsolta hogy: – Hívd elő az ördögöt – egy nagy szélvihar támatt, mikor az eloszlott, vigyorogva hajtotta meg magát az ördög a királlj előtt. Bámulatos volt ugyan mindenkinek, mikor aztán azok a fiatal hölgyek, mik, mikor az ördög ott forgott körülök, többen féltek tőle, és kérték a királlt, hogy küldesse el az ördögöt.
A királj aztán parancsojja a szegényember fiának: Na hogy már elég lessz, külgye el az ördögöt. Akkor az ördög meghajtja [314] magát a király előtt, és ott kerengöl, sose tuggyák, mikor a gazdag szomszédot galléron kapta, sehol sem állt meg vele, csak a pokol közepibe.
Éppen akkor telt ki neki a hét esztendeje a szegényembernél. Nagyon jól viselte magát. Így aztán a szegényember boldog lett. És a szegényember fiát behívta a királj saját lakására, leültette, (azt mondja neki:) Behívta a lányát, ippen amin elébe állt a lánya: – Mit parancsolsz, király atyám?
– Semmit lányom, e fiúnak adlak feleségül.
Kérdezi a fiút, huszárőrmestert, éppen pedergette a bajuszát: – No fiú, teccik neked a leány?
A fiú fölkelt, és odalépett a leányhoz: – Eszem azt a gyönyörűséges mivoltát rózsapiros ajkának, már hogyne tetszene!
Mingyárt meg akarta csókolni a leánt, de a király közbelépett: – Hohó fiam, ráértek még nyalakodni a lakodalom utánn is.
Na jó van, aztán összeadta a királl a leányát a szegényember fiával, csaptak nagy lakodalmat, fojott a bor, mint a Duna vize; a vendégek füle két fele állt.
A szegényember még azt is megérte, hogy öregségire olyan dolga lett, hogy nem csinált egyebet, csak a herceg-unokákat dajkálta, és ringatta kint az aranyos folyosón.
Így éltek boldogan, talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Vége van a mesének. [315]