Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. július-augusztus) 7-8. szám

Cziráky Imre: Kivirágzott kútágas

A kútágas ott meredezett az égnek az ördögcérna-bozóttal bekerített temetőkertben, a csőszház előtt. Öreg akácfatörzs. Kiszáradt két csonka ujja meredezve mutat a holtak birodalmából a magasságok felé. Akik valamikor virágozni látták, egytől egyig ott pihennek körülötte. Halottak. Akár a vén kútágas.
Tavasz van. És sehol sem oly lüktető életű a tavasz, mint az ördögcérnával kerített, istenadta, holtak porából vadvirágokat termő, falusi temetőkben! Alig erősödik meg annyira a tavaszi napsugár melege, hogy átmelengesse a fagyos rögöket, máris gyenge bizsergés fut át a fűszálak, a vadvirágok hajszálerecskéin s az élet első üzenetét az élők még észre sem veszik, a gyermektemetőnek alig fél ölnyi mélységben alvó kicsi halottkái máris elmosolyodnak, sírocskáról sírocskára száll az üzenet: …mosolyog az Isten!… Még néhány meleg nap s a még mélyebben fekvő öreg halottak porló csontjai is megmozdulnak: …feltámadunk!… – susogják egymásnak megrendítő komolysággal. A porladó anyaszívek dobbannak meg utoljára… – Élünk! – …mondják szelíden s erre a varázsszóra nyílik ki minden tavasszal az első virág a temetőkben. Az első nyomában a többi ezernyi. Csak a kútágas és a korhadó sírkeresztek maradnak halottak. Ők csak az élőknek beszélnek.
A temetőbeli, száraz kútágas tövében egy gyerek sír. Nekitámaszkodik a vén fatörzsnek, és úgy dörzsölgeti maszatos öklével a szemét. Vele egyidős társa most csapja be a csőszház utcára nyíló kapuját. Síró pajtásához igyekszik a kútágas felé, furcsa ütemű, bicegő sietéssel, de kiabáló feleselése az utcán maradt gyerekeknek szól:
– Süket az anyád! – ordítja, mire az utcáról visszafelelnek:
– Sánta Matyi!…
– Dejszen sánta leszel te is menten, csak ide tedd be a lábad, te béka!
Aztán odaáll a síró gyerek mellé, a füléhez hajol, majd meggondolva a dolgot, szembenéz a szepegő gyerekkel, és félhangosan mondja:
– Aszontam nekik, hogy innen kuss mindegyiknek, mer előveszem a sírásó kiskapát, oszt sántára verem a lábukat meg süketre a fejüket! Nem tom, csúfókonnának-e akkó? No, csak tróbájjon begyünni valamellik! [300]
De alig, hogy kimondta, máris nyílik a kiskapu s félig ijedten, félig merészen belibben rajta egy kislány. Barta Márika. Belibben, de menten meg is áll.
– Nekem azé csak jogos, hogy begyüjjek, mer édesanyámat a télen temették! – mondja, iparkodván megelőzni a sánta Matyi fenyegető kérdőre vonását.
Matyi valóban meghökken, majd hirtelen visszafordulva süket cimborája felé, nagy igyekezettel magyarázza neki, mit mondott a kislány.
De az már ott is van mellettük, és a süket Palcsi arcába hajolva magyarázkodik:
– Ugye, én nem is csúfoltalak téged, Palcsi, se a Matyit, csak a Mészáros Jani! Ugye? Mer ő kínyes, hogy a bátyja katona! Engem is csúfót, hogy aszondja, szeplős vagyok. Nem is igaz!
Palcsi mindent megértett Márika beszédjéből. Végignézte a kislányt.
– Nem is igaz, hogy szeplős vagy! – mondta vigasztalón.
– Nem hát! – toldotta meg Matyi.
Vagy két percig nem szóltak egymáshoz semmit, csak nézték egymást. Aztán, hogy Matyi, a temetőcsősz fia, mint házigazda megindult, követték. Hogy odaértek a Fekete boltosék kriptájához, Matyi leheveredett a kripta tövében a selymes fűre. Palcsi a sír melletti kis padra ült, Márika a kripta szélére. A három gyereket ellepte a lomb, eltakarta a széles kripta s alig hallatszott odáig valami az utcán hancúrozók, a többi ép lábú, jó fülű, szeplő nélküli gyerek lármájából.
– No kezdheted! – szólt Matyi, mire Palcsi benyúlt a kabátja zsebébe, előhúzta Rinaldo Rinaldini nagyon híres rablóvezér borzasztóan érdekes, de éktelenül rongyos istóriás könyvét és a süketek nekifeledkezésével olvasni kezdett. A másik kettő szájtátva hallgatta.
Valahogy itt kezdődött az egész.
* *
Aztán folytatódott. Esztendőről esztendőre egyformán és mégis mindig színesebben. Pali süketsége miatt kimaradt az iskolából is. Maga a tanító mondta: akár ott van, akár nincs, úgyse hallja! Amúgy is gyenge fajú, írni, de különösen olvasni meg már nagyon is tud! Egyes gyerek volt a Palcsi, mert ha süketen is, mégis csak ő maradt meg egyedül a testvérkéi közül. Házuk, valami kis földecskéjük is volt, hát totojázgatta is apja, anyja, ahogy csak telt a kis valóságukból. Télen jobbadán csak a Palcsiéknál tanyázott a három gyerek. De ha kitavaszodott, máris áttették birodalmukat a temetőkertbe. Matyiékhoz, aki, mint afféle fióksírásó, otthonosan rendelkezett ottan. Csak Márika nem rendelke[301]zett sehol sem. Különösen mióta új asszonyt hozott apja a házhoz. Tűrte a gyereket, de azt is tudtára adta az apjának is, Márikának is, hogy mihelyt csak lehet, mihelyt a kisbíró nem keresi cédulával a lányt az iskolába, összecsomagolja kis himmi-hummiját és beadja szolgálni a városba, hadd keressen!
De beletelt abba egynéhány esztendő!
De szép esztendők voltak azok! Palcsi apja még kőri tagnak is beiratkozott, csak, hogy hordhassa fiának a szebbnél szebb olvasnivalókat. Ő úgy sem élt vele. Így aztán végleg kimaradtak a társaságból ők hárman. Márikának ugyan már kezdett múlni a szeplő az arcáról, ami meg maradt, az szinte jól állt a kis fitosnak, de egyrészt nagyon szerette hallgatni azokat a szép olvasmányokat, a két fiút is igen megszokta már, szinte anyáskodva kezelte őket. Mostoha anyja örült, hogy nem nyűgösködik a nyakán, de másrészt ruhája sem volt olyan, mint a többieknek és szalagra se jutott a hajába. Így nem is fájt neki, hogy lemaradt közülük. Matyinak meg Palcsinak igen jó volt így is.
Különösen, amikor egy nyáron az „Elátkozott királykisasszony” című csodaszép könyvet olvasta a Palcsi, a két fiú figyelmessége nem ismert határt. Talán soha nem olvasott Palcsi olyan szépen, mint akkoriban. Egyszer még el is sírta magát a kislány. Palcsi ösztönösen észrevette és megállt az olvasásban. Folytatni szerette volna aztán tovább, de nem bírta. Nem tudta levenni szemét Márika könnybeborult kék szeméről és az ő szeme is teleszaladt könnyel. Mégis a lány tért magához először. Letörölte szeméből a könnyet köténye sarkával, aztán odabillent Palcsi mellé a padra és ügyetlen, de mégis nőies mozdulattal megsimogatta a gyerek fejét, majd hogy, hogy nem… megcsókolta.
Egy pillanat játéka volt az egész. Mind a hárman beleveresedtek.
Matyi felhorkant.
– Hát engem nem?…
Őt is megcsókolta.
Kipirultan néztek egymásra pár pillanatig, aztán Márika felugrott, zavartan elnevette magát és hazaszaladt.
Az elátkozott királykisasszony csodaszép regénye megszakadt.
Vagy két-három napig Márika restelkedett és nem jött, hiába hívta a két fiú, aztán meg egy piaci nap reggelén Márikát valójában elvitte a mostohaanyja a városba szolgálni. A kisbíró már vagy két hete nem kereste a cédulával! A ház meg, ahova került, finom úri ház volt, még az édes anyja sem tudott volna jobb helyet találni neki! Patikárosék! Így mondta a mostoha, hogy hazajött.
Matyi és Palcsi egyedül maradtak.
* * [302]
Márika távoztával, mondom, valahogy nagyon is elárvult ez a két gyerek. Ez a két suttyó legényke. Még zárkózottabbak lettek. Nem maradt egyebük, csak „Az elátkozott királykisasszony” azóta Isten tudja, hányszor el nem olvasott története és a többi könyv, ami ezt követte. Mert jöttek a könyvek egymás után. Egy jó darabig Nick Carter izgatta a fantáziájukat, aztán megszokottá vált az is és jöttek a komolyabb könyvek. Már válogattak is. Helyesebben inkább csak Palcsi válogatott, mert ő falta valójában a könyveket és egy-két év után Matyi szerepe csak abban állt, hogy türelmesen végighallgatta süket barátja rövidre tömörített előadását az olvasott könyvekről. Földön való életük köre mind szűkebb lett. Testi fogyatékosságuk reménytelensége mind világosabbá tűnt előttük. Kitaszítottságuk, egymásrautaltságuk teljesen elválasztotta őket az emberektől. A könyv maradt mindenük és a levélírás. A könyv emberibbé tette az életüket. És magyarabbá.
Mit tudtak ők, mit hallottak ők a fajtájukról? Bizony csak Dušan cárról, Mrnjavčevič Vukašinról meg egy csomó más kimondhatatlanul cifra nevű királyról hallott Matyi az iskolában. Édes kevés maradt abból a fejében, s ami megmaradt, se nem osztott, se nem szorzott a lelkében semmit.
Az első magyar történelmi könyv, aki a kőri könyvtár legporosabb zugából került elő, teljesen felkavarta a lelkűket. „A magyar nemzet történelme regényes korrajzokban” – ez volt a címe.
Lelket formáló esemény volt számukra ez a könyv! Rádöbbenés, élmény, bátorítás volt minden sora! Magyar történelem…! Soha senkitől nem hallott dicső nevek, harcok… gyászos bukások után dicső feltámadások…; örök magyar sors. És vigasztalás lett számukra a dicső magyar múlt a szomorú jelenért, magyarázat mindenre, ami rossz, ami nehéz, ami fáj és minden fájdalomra gyógyírt ígérő reménykedés, imádság…
Érdekelni kezdte őket a nagy magyar közösség, a megcsonkított, de szabad haza és két télen, két nyáron át csak ilyenfajta könyvekkel tőttekeztek. Minden új könyv új magyarázat, új vigasztalás, új vágyakozás lett számukra. Lám, odaát a magyar süketek számára külön iskolák vannak, a sánták is talán mind meggyógyulnak és magyar katona lesz a legényből, Horthy katonája…!
Az eseménytelen hetek, hónapok irigy kegyetlenséggel oltogatták a lobogó lángokat. Nem történt semmi. A velük béliek is elmentek már katonának. Harsogva dalolták az utcákon, behallatszott a temetőkertbe is: …maradt itthon kettő-három nyomorult…! Matyi hallotta a nótát, fájt is neki, de nem szólt Palcsinak semmit. Elég annak is a magáé. [303]
Ott ültek szótlanul a száraz kútágas tövében… Palcsi kezében lila levélpapír. Márika levele. Írja, hogy nem bírja tovább. Nem bírja sokáig ezt a messzeséget. Már második éve, hogy Belgradban szolgál. Idegen ott számára minden. Magyarul már csak akkor beszél, ha az ő levelüket olvassa. Tenni kellene valamit… Azt is megírta, hogy sokat sír, sokat gondol mindkettőjükre, és úgy fejezte be: …Isten veletek és velem, maradok a sírig tisztelettel, Márika.
– Tenni kellene valamit… – motyogta Matyi csendesen, inkább magának.
Amaz észre se vette, meg se hallotta, csak lógatta a fejét. Emez rátette a vállára a karját és csak, hogy mondjon valamit, megszólalt:
– Nono, lesz ez még jobban is!
– De, hogy az fel se nézett, meg se szólalt, hát kisvártatva folytatta:
– Mer így csak nem maradhat! Ne félj Palcsi, meg köll fordulni mindennek! Lesz még nemzetiszín lobogó a faluházán!…
– De mikor…? – hördült fel a süket. Aztán újra elcsendesedve, magába roskadva folytatta:
– Megérem-e én azt a főd fölött?… Hát nem ládd, hogy naprú napra veszek? A tél úta köhögök is. Száradok. Akar ez a kútágas. Ez se virágzik mán többet!
Matyi, mintha meg se hallotta volna, belevágott:
– Meg Márika is hazagyün! Itthun is marad. Férhő is mén.
– Ki veszi el?
– Ki? Hát… maj mink!
Palcsi idegesen kapta fel a fejét:
– Kicsoda?
– Hát maj te… vagy én…! Valamellikünk. Csak nem maradhat így!
Mind a ketten elpirultak. Elhallgattak. Csak lesz valahogy… mert így nem maradhat…
Esteledett. Feketéllő szürkület csendje borult a temetőre. A két kibicsaklott életű magyar legény lelkére is.
* *
Ezerkilencszáznegyvenegyet írtak. Tavaszodott. Mozgósítás. A levegő tele volt várakozással, izgalommal.
Felvidék már rég visszatért… Erdély is… Ott fülelgetett Feketéék rádiója mellett Palcsi is még akkor a többiekkel, ha nem is hallott semmit, a hallgatók könnyes izgatottsága mindent elbeszélt. Aztán megint minden abbamaradt. Hónapokig nem történt semmi. Csak Palcsi lett napról-napra gyengébb. Pedig de sokat küszködött örökké lázas lelke az erőtlenedő testtel! Naponta fel[304]kelt az ágyból mégis félórácskára, hogy aztán óraszám feküdjön kimerülten, fáradtan, reményvesztetten.
Pedig Márika is írt, hogy hazajön. Nem bírja tovább! Húsvétra felmondott. Valami majd csak lesz vele.
Válaszoltak is neki. Ugyan most kivételesen Matyi írt, mert Palinak nehezére esett az írás. Édesanyja reszkető aggodalommal leste minden mozdulatát, kívánságát. Matyi is ott ült az ágya mellett, ha csak szerét ejthette. Csak kitavaszodna már egészen!
Virágvasárnap hajnalán dübörgő zúgással húztak át a falu felett a repülők. Palit ki kellett vinni a folyosóra. Lócára fektették, s onnan olvasgatta izgatottan a repülőrajok számát. Matyi a Feketéék rádiója mellett leste és hozta a percről-percre izgalmasabb híreket. Belgradot bombázzák… Menekül a kormány… Bomlik a hadsereg…
Pali lihegve hajszolta az újabb híreket! Mit mond Pest? Valaminek történni kell!! Már jártányi ereje sem volt, mégis leugrott az ágyról, amikor Matyi lihegve bevágódott a kiskapun és magából kikelve kiabálta:
– Gyünnek…! Megindultak…! A rádió…
Palcsi lázban égő arcán látszott, hogy minden idegszála megfeszül, úgy akar mindent tudni, mindent megérteni.
– Mi az…? Mit…? Hogy…?
Matyi is reszketett. Az izgalomtól is, a megerőltető futástól is, de azért hagyta, hogy a forró kezű beteg belekapaszkodjék, és úgy lihegte bele az arcába még egyszer:
– A rádió…! Horthy…! Gyünnek…!
Az utolsó szónál már görcsösen rázta mindkettőjüket a szív feneketlen mélységéből fakadó sírás.
Aztán jött még két nehéz nap. Ólomlábakon jártak a percek és történések. A Feketéék rádióján sem lehetett kiokosodni. Hol vannak…? Merről jönnek…? Mikor…? Az egyik így mondta, a másik amúgy. Aztán Márika miatt is nagy aggodalomban voltak. Mit is csinálhatott az az ártatlan lélek abban a vérzivataros bombázásban? Él-e, hal-e?
A temető végén húzódott el a vasútvonal is. Éjjel-nappal szakadatlanul zuhognak a vonatok. Matyi ott lesekedett az ördögcérnás kerítés közepén és vitte a híreket Palcsinak.
– Vonat-vonat hátán. Mind teli. Mindent visznek! Muníciót, lisztet, mindent, hogy itt ne érjék a magyarok! De hogy mé nem kerülnek elejbük?! Így lehordanak mindent!
Palcsi hirtelen feltápászkodott:
– Matyi…! Tenni köll valamit!!
Egészen közel hajolt Matyihoz, úgy súgta neki:
– Emlékszel a „Keleti express kalandorai”-ra? Amikor Nick kisiklatta a vonatot? Matyi…, tennünk kell nekünk is valamit! [305] Bem apó jusson az eszedbe, de Vak Bottyánnak se volt két szeme világa…! Matyi a nyomorult is tud tenni nagy valamit, ha magyar!!
Matyi tágra meredt szemmel nézett rá. Szólni sem tudott, de mindenbe beleegyezőn bólintott.
– Itt van a kamrában a feszítővas… Amikor beesteledik…, kimegyünk a temető szélére… meglazítjuk a síneket…! A vonatok megtorlódnak… megakad minden… és
– És amikor a magyarok meggyünnek, akkó előállhatunk oszt aszondjuk: – ehen ez, ezt meg mink cselekedtük a Palcsival! a két nyomorult! Mi?…
Még sem lett a tervből semmi.
Még a feszítővasat sem hozhatta ki a kamrából Matyi, mert a szürkület előtt kibuggyant a vér Pali száját. Mire besötétedett, már ki is volt terítve. Szemfedele négy sarkában nemzetiszínű kokárda, mellén, fekete legénykalapján széles piros-fehér-zöld szalag húzódott a szíve tájáról a lábáig s a lábánál, a szemfedél alatt – erről Matyin kívül senki sem tudott – ott lapult egy kopott, rongyos könyv…: „A magyar nemzet története regényes korrajzokban.”
* *
A temetésre Márika mégis megérkezett. Ki más vihette volna Palcsi legénykoronáját a koporsó után?
Sokan, nagyon sokan voltak a temetésen is, pedig a falu egy része már ott leste a honvédeket a határban.
A kiskereszten is nemzeti színű szalag csókolgatta Sárteleki Palcsi nevét. És a temetőben a friss, zöld ágacskákkal telis tele tűzdelt száraz kútágas tetején nemzetiszínű zászlót lobogtatott a szél.
A tövében, ünneplős fekete ruhában, a sírásó kiskapa nyelére borulva Matyi zokogott. Márika majd elejtette a vőlegény koronát, olyan keserves zokogásba kezdett. De sírt ott mindenki, kivált aki tudta Palcsi és Matyi nagy testvérségét.
Temetés után a lobogóvivő legények, lányok a kocsmába is elmentek, ahogy ez illett is, ha legényt temettek, felejtőre. Rövid kis táncra, pár üveg borra. Matyi Márika mellett bicegett utánuk.
De már ott állt a tánc! Hangzott a nóta! Magyar honvédek dalolták: Horthy Miklós katonája vagyok…!
Egy szakaszra való maradt a faluban, a többi rohant tovább. Ott volt a kvártély számukra a kocsma tánctermében. Vígan ropták a táncot. A pörge bajszú szakaszvezető Márika elé pattant, hogy táncba vigye, de megtorpant, hogy könnyázott arcába nézett.
– Hát te mit sírsz húgám?
Márika Matyi mellé húzódott. Az felelt helyette: [306]
– Most temettük a… mátkáját… Nem érhette itt magukat… Pedig de várta…!
A szakaszvezető elkomolyodott, majd hirtelen mozdulattal virágos sapkája után nyúlt és levette a virágot róla:
– Hát akkor ezt meg tűzd a fejfájára húgom, hadd részesüljön valamiben a honvédektől is!
Márika elfogadta, összenéztek Matyival és szó nélkül megindultak vissza a temetőbe.
Nem beszéltek sem ott, sem az úton semmit. Álltak a sír előtt szótlanul. Szorosan egymás mellett. Éppen csak, hogy a két kezük kisujja összeért.
A kizöldült száraz kútágas hegyében a nemzetiszínű zászló csacsogott valamit a szélnek. A kocsma felől egész a temetőig elhallatszott: Horthy Miklós katonája vagyok…
Tavasz volt. És sehol sem volt olyan lüktető életű a tavasz, mint ebben az ördögcérnával kerített, holtak porából vadvirágokat termő kis magyar temetőben…