Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. július-augusztus) 7-8. szám

Csuka János: Délvidék a történelem sodrában

Csuka János most dolgozza fel a Délvidék történetét a megszállás huszonhárom évében. A hatszáz oldalas munka, amelyet számos eredeti kézirat, ismeretlen statisztikai adat élénkít, két részből áll. Az első az elszakítottság drámai fejezeteit örökíti meg egészen a diktatúra kikiáltásáig, a másik rész az öntudatosodás idejét tárgyalja 1929-től egészen a feltámadás hajnalhasadásáig.
Az itt következő fejezet érzékelteti azokat az éveket, amelyekben teljes ájultságban és dermedtségben élt a magyarság.
A Délvidék társadalmi és politikai keresztmetszete a világháború előtt
A Délvidék a világháború előtt a régi Magyarország kebelében úgy élt a köztudatban, mint a boldog gazdagságnak, a gondtalan jólétnek földje. Már bosszantó volt, hogy a derék bácskai gazdát nábobnak tartották. Az alapja ennek a hiedelemnek a dús délvidéki föld volt, amely a legjobb búzát adta, amelyen a legszebb lovat, a legkövérebb disznót tenyésztették, amelynek gazdag tanyáiból mulatóskedvű bácskai földesurak ruccantak föl Budapest mulatóiba.
S e megtévesztő látszat mögött tűntek el a Délvidék megoldatlan bajai, amelyekkel nem sokat törődött senki. A bajok magva pedig régi keletű. A Délvidék Mátyás király idejében még színmagyar és akkor is gazdag terület. A török hódoltság alatt kipusztultak a magyar települések, a magyar nemesség sehol sem adta be a derekát, szemben Délszerbiával és Boszniával, ahol a szerb nemességnek nagy része törökké lett, úgyhogy amikor az Ozmán hatalom letörése után Szavoyai Jenő Senta-i győzelmével a Délvidék felszabadult a török uralom alól, óriási mocsaras lakatlan területek kerültek vissza a Szent Koronához. A bécsi politika részben katonai szempontból, részben kincstári érdekekből és talán csak a tudat alatt, bizonyos magyarellenes irányzattól vezetve, nem a magyarságnak juttatta vissza a régi magyar földeket, hanem a katonai határőrvidék megteremtésével szerbeket és bunyevácokat hozott a Délvidékre. Ezek az új települők tulajdonképpen katonai alakulatokba tartoztak és sokkal inkább rendelkezésre állottak a bécsi hadvezetőségnek, mint az a katonai erő, amelyet a rendi Magyarország adhatott. A török elleni háborúk rengeteg pénzt emésztettek fel, a kincstárnak óriási tartozásai vol[287]tak és a fizetésnek egyik könnyű módja az volt, hogy a hitelezőt óriási lakatlan földterületekkel elégítették ki. Az új földesuraknak érdeke az volt, hogy jobbágyaik legyenek és az első német települőket nem a kincstár, hanem egyes földesurak hozatták a Délvidékre. Később a kincstár követte példájukat és nagyszabású, évtizedekig tartó, jól szervezett telepítési akciók teremtették meg a Délvidéken a ma olyan gazdag német községeket. Egyes magyar földesurak, így a Zichyek, felvidéki birtokaikról hoztak tót jobbágyokat, ezek a magyar környezetben csaknem teljesen elmagyarosodtak. A többi: a szerb, a bunyevác, a német, inkább megmaradt nemzetiségi jellegében és megőrizte minden nemzeti szokását.
Az 1914 előtti magyar politika a Délvidéket soha nem tekintette igazán nemzetiségi vidéknek. A nemzetiségi választókerületek a kiegyezés utáni időben megbízhatóan kormánypártinak és a 67-es politika támaszainak bizonyultak. A 48-as idők tanulságaira nem szívesen emlékeztek a vezető helyeken és így eltűnt, majdnem elhomályosodott a délvidéki nemzetiségi probléma. Csupán a századforduló előtt kezdődött a szerbség erősebb szervezkedése, amit a görög-keleti egyház támasztott alá és ebben az időben izmosodott a bunyevácok nemzeti öntudata is, amelyet Zagrabból állandóan élesztettek. Ezeknek a bajoknak a tünetei azonban annyira enyhék voltak és maga a kérdés annyira szövevényes, hogy a magyar politika irányítói is könnyelműen elnéztek fölötte. A régi Magyarország türelmessége, a nemzetiségekkel szemben tanúsított lojalitása természetesnek találta azt, hogy a szerb, a bunyevác, ha egyébként becsületesen teljesíti állampolgári kötelességeit, úgy gondolkozik és érez, ahogy akar.
Magyarosítás, ha eltekintünk a nagyon szórványos és sokszor kifigurázott névmagyarosításoktól, kevés volt és arra vonatkozóan sem történt semmi, hogy azokat a részeket, ahol a magyarság, főleg a magyar szegénység, nagy tömegekben együtt lakott, segítsék, vagy ami nagyon üdvös lett volna, hogy a más nemzetiségűek közé ékelt magyar szórványokat erősítsék. A török hódoltság utáni időkben a dús termőföld nagyobb része a kisebbségek birtokába került. A földvagyon nagyobb fele nem a magyaroké volt. Voltak vegyes lakosságú városok, községek, amelyekben éppen emiatt, a magyarság alkotta a szegényebb, sokszor egészen szegény réteget. Nem történt semmi, hogy ezt a magyar szegénységet éppen azért segítsék, mert magyar.
Ezzel eljutunk a Délvidék régi gazdasági és szociális bajaihoz. A földbirtokmegoszlás nem volt magyar szempontból a legegészségesebbnek mondható. Volt néhány nagybirtok, a futaki Chotek uradalom, a báró Vojnitsok birtokai, a Dungyerszkiek, Fern[288]bachok, Lelbachok, ezer holdjai és Baranyában a Frigyes főhercegi ág két nagy uradalma. A középbirtokok lényeges része a szerbek, a németek és bunyevácok kezén volt. Középbirtokos magyarok csak Felső-Bácskában és a Tisza mentén éltek. A magyarság nagy része törpebirtokos, nincstelen, gazdasági cseléd, ipari, vagy földműves munkás, a Tisza mentén kisbérlő, a városokban, s nagyobb falvakban iparos, alkalmazott, hivatalnok és szabadfoglalkozású volt. A baranyai magyarságnak egy része kedvezőbb anyagi körülmények között élt, a kis szőlőbirtokok hozama lehetővé tette bizonyos kulturális igények kifejlődését is, azonban a többség itt is a nincstelenségben vergődött.
A világháború négy nehéz esztendejében a gazdasági és nemzetiségi bajok összhatása súlyos helyzetet teremtett, amelyet azonban vagy nem ismertek föl, vagy a háborúnak nehéz és sürgető feladatai között elhanyagoltak. Mindenfelől kiépített földalatti utakon beszivárgott a Délvidékre az ellenséges propaganda és a szerbeknek, sőt a bunyevácságnak addig többé-kevésbé öntudatlan nemzeti aspirációi is mind szilárdabb formát öltöttek. A magyar kormányzat még a háború alatt is megmaradt a nemzetiségekkel szemben a lojalitás vonalán; gróf Tisza István, ez a providenciális magyar államférfi, valósággal a legerélyesebb eszközökkel akadályozta meg, hogy a k. u. k. hadvezetőség energikus rendszabályokat alkalmazzon. Bácsmegyében a szerbek ellen, míg a bunyevácok hagyományos jóindulatában és jóhiszeműségében nem kételkedett még a háború alatt sem senki. A valóság pedig az volt, hogy szerb és bunyevác vezetők a háború első percétől kezdve számítottak arra, hogy ez a háború fogja meghozni a délszlávok megálmodott nagy birodalmát. Olyan szervezet, mint Csehországban a maffia, nem volt, de Zagrab meg tudta találni az ellenséges külfölddel a kapcsolatokat és Genfen, Zagrabon keresztül eljutottak a hírek a bácskai szerbekhez és bunyevácokhoz is. Természetesen csak a vezetőkhöz, ezek azonban jól felkészültek a nagy fordulóra és az osztrák-magyar hadvezetőség, ahogy múltak a háborús esztendők, mindig több aggodalommal látta a dolgok fejlődését, mert ha nem is egész ezredek, mint a cseheknél, de szakaszok, sokszor tisztjeikkel együtt átmentek az ellenséghez. A szabotálás az akkori lehetőségek szerint is meg volt; amennyit lehetett elrejtettek az élelmiszerkészletekből, hogy ne kelljen beszolgáltatni a háború céljaira, és ha arra gondolunk, hogy mennyit termel a Délvidék, ez a formája a szabotálásnak nem volt kár nélkül való.
Ugyanekkor a magyarság szegény tömegeiben a háborús nyomorúság az elkeseredettségnek érzéseit fejlesztette ki. A szerb, a bunyevác, a német gazda dúslakodhatott minden jóban, a hábo[289]rús gazdálkodás szigorát a Délvidéken egy pillanatig sem érezték a birtokosok, de a szegénységnek épp úgy kellett szenvednie, mint az országnak azokon a vidékein, ahol nem ontotta a bőséget a gazdag föld. A falvakban a hadisegélyek, a fölmentések, egyes kereskedők hirtelen és aránytalan meggazdagodása kétségbeesett, fojtott hangulatot teremtett. És a legszomorúbb az volt, hogy ezeknek a bajoknak szinte teljes súlyát a magyar tömegek érezték. A nemzetiségi rétegeknek sokkal nagyobb gazdasági ereje átsegítette ezeknek szegényebbjeit is a válságon, a magyarságban azonban nem volt meg ez a segítő erő.
A délvidéki magyarság vezetése a világháború alatt is teljesen sablonszerű volt; nem akadt egyetlen ember, aki felismerte volna a helyzetet és a benne rejlő veszélyeket. A Délvidék magyarsága tudatlanul sodródott az események árjában 1918 tragédiája felé.
1918 ősze
A Délvidék magyarsága a világháborúban becsületesen teljesítette kötelességét és az utolsó napokig abban a tudatban élt, hogy a nagy áldozatok meghozzák az igazságos békét. A világesemények zajlása messze esett a Délvidéktől és az a bizakodás, az a nyugalom, amely az alföldi táj magyarjának egyik fő lelki tulajdonsága, eltakarta a délvidéki magyar nép előtt az elkövetkezendő tragédiát. A földalatti agitációról, amelynek kacskaringós útjai Zagrabból indultak el, nem volt tudomása és a pécsi zendülésnek, amelyet a cs. és kir. 6. gyalogezred Újvidékről és környékéről sorozott szerb nemzetiségű katonái robbantottak ki, nem tulajdonított a Délvidéken senki nagyobb fontosságot. A Fruška Gora hegyei között bujkáló „zöld kádert”, szökevény szerb katonák bandáit, az idők kísérő tünetének tartották csupán, holott ezek a tünetek már előjelei voltak az összeomlásnak.
A szaloniki front eseményei 1918 őszén meghozták a tragikus fordulatot és Franchet d’Esperay tábornok francia seregének élőnyomulása megnyitotta az ellenség előtt a Délvidék felé vezető utat. Az októberi forradalom sajnos teljessé tette a káoszt. A Délvidék politikailag annyira iskolázatlan magyarsága a veszély legcsekélyebb tudatával sem bírt 1918 októberében. A budapesti lapok féktelen örömujjongása és az a gondolat, hogy a háború befejezése megadja Magyarországnak a teljes nemzeti önállóságot, elvakította a szemeket és a szerencsétlen októberi forradalomnak a Délvidékre nézve egyik végzetes következménye volt, hogy az a nagyon kevés politikailag iskolázott magyar ember, akit a Délvidék adott, teljesen háttérbe szorult, mert 67-es alapon állott. A [290] Délvidéken valami különös álomszerű világ támadt. Megalakultak a nemzeti tanácsok, amelyek a wilsoni jelmondatokat szajkózták és akkor még senki nem gondolt arra, hogy a népek önrendelkezési jogának elvét úgy is lehet magyarázni, hogy mindenkit megillet az önrendelkezési jog, csak a magyarságot nem. A délvidéki helyzetet tovább bonyolította az októberi jelszavak lelkesítő hatása. Az őszirózsás forradalom a délvidéki falvakban mind veszedelmesebb formákat öltött. A szabadság sok helyen rablás, gyilkolás lett és, különösen a Tisza mentén, súlyos kilengések történtek. A jegyzőket elkergették, a fölmentett embereket üldözték, gazdag házakat kifosztottak, és ahol ellenállás mutatkozott, ott gyilkolt is az az indulat, amely a négy esztendős háború után egy forradalom zűrzavarában ledobott magáról minden féket. A jóakaratú, de minden közigazgatási gyakorlat híján levő nemzeti tanácsok, amelyekben sokszor ködös elméletek után ábrándozó naiv emberek ültek, nem rendelkeztek semmiféle karhatalommal és egyes városokban, így Szabadkán is a szervezett szociáldemokrata munkásság vállalta magára a rendfenntartás szerepét. A délvidéki magyarság tehát, abban az időben, mikor az entente hadereje nyomult a Balkánról fölfelé, mikor az ország fővárosában, Budapesten, a dilettantizmus és a kapkodás vezette az ügyeket, teljesen szervezetlen volt. A szerbek és bunyevácok ezzel szemben már előre megszervezkedtek arra az időre, amikor az entente fegyvereinek győzelmét várták. A szerb hadsereg Belgrad alatt járt, a visszavonuló német és osztrák-magyar csapattestek azonban még a Délvidéken voltak, mikor a zöld káderekből hadsereget kezdtek formálni a délvidéki szerbség vezetői. Károlyi Mihály megalázó Belgrad-i vizitje a magyarság köreiben rémült döbbenetet, a szerbeknél ujjongó örömet keltett. Addig a magyar nemzeti tanácsok mellett működtek a szerb és a bunyevác nemzeti tanácsok, később azonban a magyar nemzeti tanácsok mindig jobban visszaszorultak. A délvidéki magyarság nem is tehetett volna semmit, hiszen fegyveres ereje nem volt, de senki nem is gondolt arra, hogy valamilyen szervezkedésre szükség volna. A szerbek és a bunyevácok Zagrabban tanácskoztak, a horvát politikusok egy része azt akarta, hogy a Délvidék Horvátországhoz tartozzék és nemcsak a bunyevácok, de a szerbek között is voltak ennek az irányzatnak hívei. A magyar kormány még rendeleteket küldött a Délvidékre és a szerbek, bunyevácok nem is olyan nagyon titkos tanácskozásokon azon vitatkoztak, hova csatolják földünket. Az egyik irányzat a Szerbiához való csatlakozás híve volt, a másik a horvát önállóságban látta az üdvösséget és volt egy olyan elgondolás is, amely az önálló Vajdaságot akarta. A Vajdaság már egyszer a Bach-korszakban külön élt a magyar államtesttől és főleg a bunyevácok között voltak sokan, akik az [291] önálló Vajdaságról álmodoztak.1) A magyarság minderről úgyszólván semmit nem tudott, a magyar kormányt a Délvidéken tulajdonképpen csak a szabadkai főispán képviselte, akit Károlyi Mihály nevezett ki, dr. Pleszkovics Lukács, a függetlenségi pártnak egyik szabadkai exponense személyében, akit teljesen lefoglaltak a szabadkai pártberendezkedés gondjai. Bácsmegye főispáni széke még betöltetlen volt, mert megfelelő személyben nem tudtak megegyezni és a magyar politikának az a kevés számottevő tényezője, aki a Délvidékről került ki, Budapesten tartózkodott. A Délvidék gazdátlanná vált anélkül, hogy valaki észrevette volna azt az elvakult gonosz indulatot, amely szétzúzta a megmaradt katonai erőt, hogy ezzel járjon kedvében a győzteseknek és hódoljon a jelszavaknak.
A szerbek és bunyevácok között folyó tárgyalásokat dr. Lalosevics János, dr. Vladislav Manojlovič, Vasa Staić, Jasa Tomič, Ráics Balázs szabadkai rókusi plébános, dr. Szudarevics Ferenc és más ifjú horvát orientációjú bunyevácok vezették. A tehetetlen magyar hatóságok szemeláttára folytak ezek az előkészületek. Az entente seregek csigalassúsággal haladtak előre, a francia vezérkar ellenállástól tartott és a Délvidéken már megkezdődött az osztozkodás. A tárgyalások anyagát és eredményét dr. Lalosevics János szó szerint ismertetett cikkéből tudjuk. A szerb és bunyevác felfogásra jellemző, – dr. Lalosevics János tanúságtételéből is kitűnik, – hogy meg sem kíséreltek bármiféle érintkezést találni, akár a budapesti kormánnyal, akár a Délvidék magyarságával. A türelmességnek szégyenlős ágyék-köténye a szerb-bunyevác megegyezésben mindössze az itt következő szerény mondat:
„A nem szerb és nem szláv népeknek, amelyek a mi határaink között maradnak, biztosíttatik minden jog, amellyel mint kisebbség nemzeti létüket biztosítani és fejleszteni óhajtják.”
A megegyezés, amely később a délszláv alakulatban örök súrlódásoknak és elkeseredett harcoknak kiinduló pontja lett, már magában foglalja a délszláv mohóságnak bizonyítékát. A megegyezésben már bizonyos beavatkozási jogokat követelnek maguknak a Magyarországon maradt bunyevácok és szerbek támogatására. Dr. Lalosevics visszaemlékezéséből kitűnik, hogy Szerbia politikájának irányítói tulajdonképpen maguk sem tudták, hogy hol lesznek az új ország határai, teljesen bizonytalanok voltak a Délvidék kérdésében és a Délvidéket ha nem is teljesen, de Szabad[292]ka környékét talán egy erélyes budapesti magyar kormány megmenthette volna.
A szerb csapatok aznap értek Újvidékre, mikor az újvidéki szerb Nemzeti Tanács konferenciára hívta oda a Délvidék valamennyi szláv vezetőjét. A konferencia résztvevőinek épp oly meglepetés volt a szerbek hirtelen bevonulása, mint ennek az előőrsnek az, hogy egy örömujjongásban úszó „szerb” város fogadta. A vegyes lakosságú délvidéki helyeken a magyarság annyira kábult volt, hogy ez a kép minden helyen megismétlődött. A hatalmat a szerb, vagy bunyevác nemzeti tanács vette át, és a bevonuló szerb katonákat mindenütt ünnepélyes szónoklatokkal fogadta. A még hivatalban lévő magyar polgármesterek is részt vettek ezeken a fogadási ünnepségeken, aminek két oka volt. A döntő ok az volt, hogy a balkáni hadsereg bevonulását csupán átmeneti jellegűnek tekintette a magyarság és az illem nemzetközi szabályai szerint akarta az a néhány magyar polgármester, aki még a rendet képviselte, fogadni az idegen katonaságot. A másik ok, amely a magyarságot rávette arra, hogy a szerb-bunyevác nemzeti tanácsok felszólítására részt vegyen az idegen katonák fogadtatásán az volt, hogy ekkor már semmiféle karhatalom, katonai, vagy csendőr alakulat nem volt a Délvidéken. A községi rendőrségek teljesen tehetetlenek voltak a rendzavaró elemekkel szemben és a magyarság joggal hihette, hogy a bevonuló idegen csapatok feladata, amint azt az egyes parancsnokok kiáltványai is hangsúlyozták, a rendfenntartás.
Annál nagyobb volt a rémület, amikor ezeket a csapatokat népünk megismerte. A szerb hadvezetés ugyanis nem rendes alakulatait küldte a Délvidékre, hanem csupán kereteket, amelyekbe rögtön felvették a zöld káderek szökevényeit, a hadifogságból hazaszivárgó szerbeket, úgyhogy rengeteg osztrák-magyar uniformis volt látható a bevonult szerb katonákon. Később a francia hadsereg gyarmati csapataiból is kerültek egyes alakulatok a Délvidékre és a Szenegálok „hőstettei” hamarosan borzalmas hírűek lettek. A megszállás teljesen simán folyt le, sehol az ellenállásnak legcsekélyebb nyoma nem volt. A magyarság a legteljesebb fegyelmezettséggel az első szólításra beszolgáltatott minden fegyvert és alkalmazkodott azokhoz a rendkívül szigorú rendőri szabályokhoz, (este hat órai záróra, szigorú igazolvány kényszer stb.) amelyeket a megszálló katonai parancsnokságok életbe léptettek. A magyar közigazgatás emberei igen sok helyen átmenetileg helyükön maradtak, de már megkezdődött a szerbek bevonulása után az a magyar tragédia, amely később oly súlyosan befolyásolta a Délvidék életét. – A szerb csapatok bevonulása előtti órákban százával hagyták el otthonukat magyar intellektuelek, akik nem akartak egy pillanatig sem idegenek uralma alatt élni. [293] Ezek azt hitték, hogy csak pár heti, vagy legfeljebb pár hónapi rendcsinálásról van szó; arról a rövid átmenetről, amely szükséges egy békekonferencia előkészületeire, és így mindenüket hátrahagyva, sokan csupán egy kézitáskával, vagy hátizsákkal indultak Budapestre, ahonnan azután csak a felszabadító honvédek nyomában tudtak huszonhárom esztendő múlva visszatérni.
A Délvidék életének e legtragikusabb szakát a teljes tájékozatlanság jellemezte. A megszálló csapatok messze benyomultak a magyar államtestbe és a teljesen önkényesen megvont demarkációs vonalak mentén erős őrláncokat vontak. A kapcsolat Budapest és a megszállott vidék között megszűnt. A magyar újságokat nem engedték be. A magyar kormány, amely jog szerint a végrehajtóhatalmat kellett volna, hogy gyakorolja a tulajdonképpen csak katonailag megszállott délvidéki terület fölött, nem érintkezhetett a délvidéki hatóságokkal. A helyzet egészen zűrzavaros volt, az újvidéki szerb „nemzeti kormány”, amelynek összeállítását részletesen adjuk, intézkedett, a magyar tisztviselők, tanítók, tanárok pedig várták a budapesti kormány intézkedéseit. A megszálló csapatok parancsnoksága a hadijog alapján állott és a tényleges hatalmat gyakorolta. A magyar pénzt lebélyegezték, később a magyar koronát egy=négy arányban jugoszláv koronára váltották be. A beváltási arány súlyosan megkárosította a Délvidék népét. A lebélyegzéseknél fölburjánzottak a visszaélések a lebélyegezetlen és hamisan bélyegzett bankjegyekkel, különösen a kis címletekkel virágzó lánckereskedelmet folytattak, fantasztikus csempészüzleteket bonyolítottak le, amelyek haszonélvezői a gyorsan beszivárgott és délvidéki kétes egzisztenciák voltak. Ezek a pénztechnikai manipulációk különösen a menekülni akaró magyar rétegeknek okoztak súlyos károkat, amelyek csekély vagyonukat elkótyavetyélték, és sokszor értéktelen papírt kaptak csak érte.
A Délvidék helyzetét súlyosbította magának a Belgrad-i kormányzatnak bizonytalan magatartása is. A délszláv ábrándkép Belgradban és Zagrabban elkápráztatta a szemeket és a délszláv politikusoknak nagy csoportja, különösen azok, akik a széthullott monarchiából származtak, úgy gondolták, hogy elérkezett az idő egy délszláv nagyhatalom kiépítésére. A történelmi igazsághoz tartozik, hogy Belgradban bizonyos realitással tekintették a dolgokat és Nikola Pašič, a legerélyesebb szerb politikus, sokáig habozott, hogy egyáltalában a szerbség érdekében áll-e olyan területeknek megszerzése, amelyben maga a szláv elem tulajdonképpen mindig csak kisebbség lehet. Ezeket a Belgrad-i meggondolásokat azonban állandóan ostromolták egyrészt a Zagrab-i követelések, amelyek oda irányultak, hogy Magyarországtól minél nagyobb területeket szerezzenek meg, másrészt a délvidéki szláv politika irá[294]nyítóinak türelmetlensége. Ezek a délvidéki szláv politikusok, szerbek is, bunyevácok is, arról álmodoztak, hogy minden olyan területet, amelyen, ha akármilyen kis számban is, de délszlávok élnek, a megszületendő délszláv államhoz kell csatolni. Baján is, Temesvárott is ott voltak a megszálló csapatok és a szerbek Temesvárt, a bunyevácok Baját követelték. A délvidéki szláv politikusok tulajdonképpen csupán a helyi politikai erőviszonyokat ismerték, áttekintésük az európai kapcsolatokról nem volt, ítéletük a gazdasági összefüggésekre vonatkozóan nem lehetett és józanságukat erősen lerontotta az a hirtelen ajándékba kapott győzelem, amely 1918-ban meglepetésszerűen és érdemtelenül ölükbe hullott. Fantasztikus elméleteket gyártottak, amelyekkel Zagrab-i és Belgrad-i forrásokra hivatkozva azt igyekeztek bizonyítani, hogy a Délvidék őslakossága a délszláv elem és a magyarság csak bevándorolt réteg. Ezen túlmenően pedig egy nem létező délszláv kultúlfölényre is hivatkoztak. A felszínre lendült bunyevác vezérek türelmetlensége túltett mindenen és ezeket a hirtelen támadt vezéreket nem befolyásolta az sem, hogy a magyar kultúrában felnövekedett bunyevác tömegek túlnyomó része pedig nyíltan a magyar álláspontot fogadta el.
Ráics Balázs később megváltozott gondolkozására jellemző az a visszaemlékezés, amelyet 1941 első napjaiban, alig két hónappal a felszabadulás előtt, mondott el a szabadkai Bunjevačka Maticaban arról a szerepről, amelyet a bunyevácság a párizsi béketárgyaláson vállalt magára. A béketárgyalás idején a diadalmas entente minden kis vazallus népe felvonult és a bunyevácok se maradhattak ki ebből a gyülekezetből, amelynek feladata az volt, hogy a kórust szolgáltassa a békediktátumhoz, és a jog látszatát adja meg azoknak az igazságtalan határozatoknak, amelyekkel az entente urai a Wilson-féle elvek felrúgásával döntötték romlásba Középeurópát.
A Párizsba menesztett bunyevác küldöttséget Ráics Balázs, dr. Mátics Márton, dr. Ivan Abramovič és Vukovics Gyidó József vezették. Ráics Balázs ennek a bunyevác missziónak nevezett társaságnak a működéséről 1941-ben a következőket mondotta el:
– Magammal vittem Szabadka közgyűlési jegyzőkönyvét az 1850-es évekből, amely horvát nyelven íródott a szerb Vajdaság korában. Magammal vittem néhány sírfeliratnak a fényképét is nagyjainkról, hogy bizonyítsam, hogy a bunyevácokat nem magyar, hanem horvát feliratú sírkövek alá temették. Azért mentünk ki, hogy ott Párizsban egy bizottság előtt „nyelv-vizsgát” tegyünk.
– Egy nagy terembe vezettek bennünket. Itt a sarokban újságjába temetkezve egy csibukozó úr ült. Ránk se hederített. Több mint két óra hosszat várakoztunk, és közben mindenféléről elbeszélgettünk. Jött Tardieu, Herriot, Loucheur és Máticcsal beszéltek, [295] aki tudott franciául. Mi egymás közt persze régi jó bunyevác nyelvünkön beszélgettünk. Egyszer csak a csibukos úr felkelt, odalépett hozzánk és ezt mondotta tökéletes horvát nyelven, dalmát akcentussal: „Uraim, én brit diplomata vagyok, Szusákon szolgáltam évtizedekig és tökéletesen bírom a horvát nyelvet. Kijelenthetem, hogy az Önök bunyevác nyelve szebb és zeneibb, mint a dalmát-horvát nyelv.”
– Nagy meglepetés volt számunkra ez az öreg úr, aki azután egy másik terembe vezetett bennünket és ilyen jelentést tett rólunk: Ezek az urak itt magyarországi bunyevácok a Duna és Szabadka környékéről. A nyelvük teljesen azonos a horvát nyelvvel és ők maguk horvátoknak vallják magukat. – Vesničet és Pašičot ez nagyon meglepte. Ők a bunyevácokat szerbeknek hitték, sőt maga Cvijič, a nagy délszláv etnográfus is szerb fajtának tartotta a bunyevácot és ilyen értelemben referált a Belgrad-i kormánynak.
A bunyevác küldöttség ezzel a nyelvvizsgával befejezte párizsi feladatát és néhány napi ott tartózkodás után hazajött.
Vukovics Gyidó József, akit később képviselőnek választottak meg, Ráiccsal együtt teljesen kiábrándult Belgradból, de a bajai háromszögből származó társai a békekötés előtt mindent megtettek, hogy ezt a vidéket megmentsék az S. H. S. államnak. A szerb kormány azonban nem erőltette meg magát. Neki sokkal fontosabb volt, hogy a magyarlakta Tisza vidéket megkaparintsa; a kanizsai, Martonoš-i, Mohol-i és Ada-i szerbek miatt, akik elenyésző kevesen voltak és a lakosság igen kis hányadát tették csak ki, mint hogy a bajai háromszögben sokkal nagyobb számban levő bunyevácság és sokácság érdekében hajlandó lett volna magát exponálni. Vesnič miniszterelnök meg is mondotta dr. Szudárevics Ferencnek:
– Dosta je Latina! (Elég a katolikusokból.)
És ezzel az ügy el is volt intézve. A bajai háromszöget a szerbek úgyszólván felajánlották egy maroknyi szerb érdekében.
Ráics Balázsnak ez a kijelentése nemcsak a bunyevácság gondolatvilágára vet fényt, hanem bepillantást enged azokba a lelki bonyodalmakba is, amelyekkel a délvidéki magyarságnak a keserű bizonytalanság esztendeiben kellett megküzdeni. A budapesti kormányzat Károlyi idejében teljesen gyenge volt. A proletár diktatúra korszakában igazán nem volt tényező, amelyre a Délvidék magyarsága számíthatott és a két forradalom után a nemzeti újjáéledés első kormányainak a legsúlyosabb belső nehézségekkel és egy egész ellenséges világgal kellett megküzdenie. A proletár diktatúra idején Európa a bolsevizmus ellen a legszigorúbb vesztegzárral védekezett és ez hermetikusan elzárta Magyarországtól a megszállott területeket. Amikor a bolsevista veszedelem elmúlt, a megszállók ezt a zárlatot továbbra is fenntartották éppen azért, [296] hogy a délvidéki magyarság a békekötésre, amelyről egészen az utolsó pillanatig azt hitték, hogy valóban békekötés lesz, ne jelenthesse be jogos kívánságait. Ez az elzártság, ez a magárahagyottság bénítóan hatott a délvidéki magyarságra és ezt a szerencsétlen népet végtelen kétségbeesésbe taszította az a mohóság, amely a vele együtt élő szlávság részéről Magyarországgal szemben megnyilvánult. A Tisza mente magyarsága nem tudta elképzelni, hogy ne kerülhessen vissza a békekötéssel a magyar államtesthez, de a közte élő szerb töredék hangos, diadalmas előre-örvendezése megzavarta és megfélemlítette. A felsőbácskai magyarság, amely eddig a legjobb barátságban élt együtt a vele egyvallású bunyevácsággal, rémülten hallotta az ellenséges hangokat és irtózott attól a gondolattól, hogy esetleg az egész Bajavidék osztozni fog sorsában.
Tévedés volna azonban azt hinni, hogy ezekben a legnehezebb időkben csupán az ájult tehetetlenség érzése uralkodott a délvidéki magyarságon. Már ekkor megkezdődött a magyar ellenállás. Ez az ellenállás természetesen szervezetlen és bizonytalan volt, hiszen minden előfeltétel hiányzott, de a megszálló hatóságok minden szigorú kíméletlensége sem tudta megakadályozni azt, hogy ne folytassanak a délvidéki magyarok egymással tanácskozásokat, és ne próbáljanak valamiképpen kivezető utat keresni a zűrzavarból. Az ellenállási kísérleteknek inkább jelképes jelentősége volt. Dr. Pleszkovics Lukács, a Károlyi-kormány által kinevezett utolsó magyar főispán, minden zaklatás ellenére is egészen a trianoni békekötésig Szabadka jog szerinti főispánjának tekintette magát. Hiszen a nemzetközi jog szerint egészen a békekötés kényszerű ratifikálásáig Szabadka a magyar állam területe volt. Prokopy Imre abban az időben, mikor Sombor már szerb megszállás alatt volt, megkísérelte a főispáni installációjának ünnepélyes megtartását és vállalta ezért a heroikus tüntetésért a fogságot, az internálást. A magyar tisztviselők csodálatos összetartással védelmezték a magyar érdekeket. Szegény magyar tanítók kockára dobták kenyerüket és a hirtelen túlzókká vált szerb, vagy bunyevác kollegák – ezeken is túltett néhány renegát – éber ellenőrzését kijátszva, titokban tanították a magyar történelmet, a magyar hazafias verseket. És amikor megkezdődött a magyar tisztviselők üldözésszerű elbocsátása, a magyar kereskedők, iparosok, kisebb részben a földbirtokosok, mindent megtettek, hogy az üldözöttek nehéz sorsán enyhítsenek. Ez mind szervezetlenül történt, nem volt semmiféle irányítás, egységes terv, de a Délvidék magyarságának erős nemzeti érzése már a kemény trianoni békeparancs előtt megmutatta, hogy ez a magyarság soha nem fog belenyugodni azokba az intézkedésekbe, amelyekről a Délvidék szlávsága azt hitte, hogy örökkévalók és megváltozhatatlanok. [297]
1) A szerbek még emlékezhettek a régi Vajdaság szerencsétlen állapotára, hiszen megszűnésekor maga Miletič mondta: „Essen ki a szeme annak, aki megsiratja.” (A szerk.)