Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. július) 7. szám, 433–504 p.

Csodálkozom Havas Emil barátom türelmetlenségén. Az »Ákácok alatt« antológiának csak első kötete került kezébe, és máris megírja ellenvetéseit. Nemcsak elöljáró írásommal vitázik, hanem a csonka antológiáról általános ítéletet mond, szerinte az írók erőlködnek, a szerepeltetett parasztok hazug hangon, természetellenesen beszélnek stb.

Legelőször utolsó megállapítása ellen kell szót emelnem, mert mégsem lehet egy kétkötetes antológia első, vékonyabb kötete után végleges, általánosító megállapításokat tenni. Külön is vigyáztam az első kötetben épp úgy, mint a másodikban, hogy az antológiába ne kerüljön hazug, papirosszagú írás. Nem tudom, mikor érezte Havas Emil a vasárnap esti, rossz emlékű népszínműhangulatot, mert én azt a hazug, élet nélküli hangulatot már régen, könyörtelenül üldözöm, pusztítom, s különös gonddal vigyáztam arra, hogy egy reprezentatív antológiába ilyen silányságok be ne csússzanak. Úgy érzem, hogy Havas Emil nagyon elfogultan ítél (elfogultságát legjobban bizonyítja, hogy az első kötet után már végleges az ítélete), és talán azt várja, hogy a becsei paraszt szögedi tájszólással beszéljen. Azt hiszem, a parasztfogalommal van itt baj és félreértés. Havas Emil egy paraszttípust ismer, amelyet nem talál meg az antológia első kötetében. Nem tudom, Havas Emil barátom eddigi etnográfiai és folklorisztikus kutatásai feljogosítják-e őt arra, hogy ilyen fölényes és lesújtó ítéletet mondjon azokról az írókról, akik parasztjaink közt élve parasztokról mertek írni? [492]

Havas Emil cikkének többi része elöljáró írásommal vitázik. Én bevallottam, hogy úgy gondolom az antológiát értékessé és érdekessé tenni, ha bizonyos szerves egységet teremtek a könyvben. Mivel világszemléleti vagy művészi egységet teremteni meddő fáradtság lett volna, a miliőhatásban igyekeztem megkeresni az írások egységét. Ez persze nem jelenti a couleur locale-t (local culeur!!), amelyre Havas Emil csökönyösen, lankadatlan és leplezetlen ellenszenvvel hivatkozik, hanem azt a sajátos hatást, amelyet a természet, a társadalmi és kulturális környezet az íróra gyakorol. Semmi esetre sem állítom, hogy ez teljesen sikerült nekem ebben az antológiában, de az, aki a 8-10 év előtti vajdasági antológiákat összeveti az »Ákácok alatt«-tal, annak el kell ismernie, hogy az »Ákácok alatt«-nak több köze van nemcsak az irodalomhoz, hanem a Vajdasághoz is.

Havas Emil egyszerűen tagadja a miliő elmélet érvényességét. »Kötőfék és zabla nélküli irodalom«-ról, az »egyetemes emberi«-ről, a »mindenhol való ember«-ről beszél, majd fájdalommal említi az eltakart szemet, amely csak »jelentéktelen, elhatárolt részeket« lát, és azt állítja, hogy e miliőhatás keresése vicinálisirodalomhoz vezet.

Harminc-negyven esztendő előtt többen támadták és bírálták Tainet, de ma Taine nagyon magasan áll, a megértés, az elismerés, a teljes és tündöklő elégtétel fényében. A mai kritika és művészetbölcselet a Taine által lefektetett alapokra épít, a taine-i tételek új fényt, új igazságot s megdöbbentő értelmet kapnak – ezért szokatlanul vakmerő dolog, hogy Havas Emil minden indokolás nélkül ignorálja e taine-i tanokat és a modern értékmegállapítási módszereket. Havas Emil, úgy látszik – tudatosan vagy öntudatlanul – a fin de siecle-t sírja vissza, amely belenyúlt a XX. századba is, azt a langyos, lusta időt, amikor Taine-t éppúgy megmosolyogták, mint Zeppelint, amikor valóban a jellegzetesség nélküli, a »mindenhol való ember«, az »egyetemes emberi« irodalma termelte nedv, íz és szín nélküli gyümölcseit. Gondoljunk csak a harminc-negyven év előtti magyar irodalomra, mely Havas Emil lötyögős, szín, pozitívum, sőt élet nélküli, »mindent összefogó humánus«, helyesebben: világpolgári elgondolásának legjobban megfelel. Milyen sivár, langyos, erőtlen korszak! Cukros szerelmi történetek, a grófok, az »úriemberek« összeszólalkoznak a kaszinóban, persze nő is van a dologban, másnap párbaj, hazug romantika, a házassági háromszög szellemtelen változatai, kártya, lóverseny, főúri szenvedélyek, a tavasz, az ősz émelygősen unalmas romantikája – ez volt a fin de siécle tárcairodalma, mely hála az enyészetnek, már régen feledésbe süppedt. Egy név sem maradt vissza ebből a korból, az igazi nagy [493] neveknek (Mikszáth, Gárdonyi, Tömörkény, Ambrus, Benedek Elek) semmi közük sem volt ehhez a rossz, világpolgári limonádéhoz. Ezek a tárcák sehova sem tartoztak, az élethez legkevésbé. Szereplői poros panoptikumbábuk, vagy pedig esetlen és lelketlen másolatai a Dumas- és Eugene Sue-féle regényalakoknak. (Ezek a tárcaírók sohase jutottak el Flaubert-ig, Zoláról nem is beszélve.) De ebben az irodalomban Havas Emil nem fedezett volna fel zablát, a hősök a »mindenhol való ember« sablonjára hasonlítottak, írójuk nem is gondolt az életre, a miliőhatásra. Mégis ez az egyetemes, kötőfék nélküli irodalom elsüllyedt a jól megérdemelt feledésben.

Havas Emil szerint semmi olyat ne írjunk, ami elválaszt, ami elkülönít, hanem ami összefog. Ezzel nemcsak azt mondja, hogy ne írjunk a vajdasági magyarságról, mert ez már vicinálisirodalom lenne, hanem azt is állítja, hogy az irodalomban nincs jogosultsága sajátos, önálló színeknek, az embercsoportok, etnikai egységek önálló életének. Teljesen logikus tehát, hogy Reymont Parasztok című regénye is szűk látkörű vicinálisirodalom, mert az Orosz-lengyelország egy kis falujának parasztjaival foglalkozik. És vicinálisirodalom nemcsak Knut Hamsun egész oeuvre-je, mert hiszen folyton csak a kis Norvégia esprit localja szerepel írásaiban, hanem különösen Jens Tvedl, aki csak a Hardanger fjord és Hans Aarund, aki csak a Gudbrands-völgy lakosságáról és helyi színeiről ír. Ezzel az okoskodással vicinálisirodalom Tömörkény munkássága, mert a szegedi tanyák parasztjain kívül alig ír másról, Giovanni Verga szicíliai írásai, a stájer Rosegger parasztvilága, a német Heimatkunst-mozgalom, az új katalán irodalom és a mai erdélyi irodalom is. Ezek az írások egy darab földhöz kötöttek, egy kisebb embercsoporttal foglalkoznak, és szereplőik semmi esetre az »egyetemes emberi«, a »mindenhol való ember« típusai, hanem egy kis világ jellegzetességeit, sajátos problémáit gyűjtik össze, s ezzel önálló helyet kérnek az emberi kollektívumban. Ha Havas Emil logikus akarna maradni, akkor minderre a vicinálisirodalom megszégyenítő bélyegét sütné.

Havas Emil nem lát vajdasági lelket, nem lát helyi színeket. Ez a csökönyös színvaksága könnyen érthető, ha elgondoljuk, hogy Havas Emil tagadja Taine-t, tagadja a környezet, az idő, a faj hatását az íróra, sőt azt állítja, hogy »a jugoszláviai magyarság a volt Nagy Magyar Alföld népének történetileg (?), néprajzilag és kulturálisan is összefüggő, integráns része«. A vitatkozó tájékozatlansága ámulatba ejt. Hát Havas Emil ne ismerné a 48-as forradalmak és a Szerb Vajdaság történetét? Ne ismerné a vajdasági magyarság etnikai tarkaságát, vidékenként elütő lelkiségét? Ne tudná azt, [494] hogy a Nagyalföld geo-pszichikai arca más a szikes északon, mint a televényes délen? Vagy még azt se tudná, hogy a magyarság csak ezen a területen él délszlávok között és délszláv hatások alatt? Havas Emil megdöbbentő tagadásai talán nemsokára odavezetnek, hogy legközelebb azt fogja például állítani, hogy IV. Henrik Franciaországa és Kemál pasa Törökországa között nincs is különbség, mert egyik népnek sincs önálló lelke, az idő sem hat az emberekre, mindenütt és minden korban csak a »mindenhol való ember« él, ő mindenütt és mindenkor az egyetemes emberit látja szín, lélek, jellegzetesség, miliőhatás nélkül.

De nem akarom tovább folytatni ezeket a lehetetlenségeket, amelyekhez a vakmerőség, a tájékozatlanság, a könnyelmű tagadás vezeti a meggondolatlan és hiányos fegyverzetű vitatkozót.

A mindenhol, mindenkor érvényes nagy jelszavak, a világot átfogó nagy eszmék könnyen nevetségessé válhatnak, ha azokat nem alkalmazzuk a mai életre, sajátos, helyi viszonyainkra. Ha pedig alkalmazzuk őket, akkor máris elvesztették lötyögős alaktalanságukat. Így vagyunk Havas Emil vicinális elgondolásaival is. Ő azt hiszi, hogy a miliőhatás keresése, a népünk, földünk felé fordulás éles ellentétben áll az örök, általános emberivel. Pedig ez csak felületesen szemlélve látszik ellentétesnek, mert valójában Reymont vagy Hans Tvedl helyhez, röghöz kötött parasztjaiban hamarabb találjuk meg az általános emberit, mint abban a Férfiban és Nőben, akik az általános emberi irreális receptje szerint készültek, semmi élet, semmi jellegzetesség sincs bennük, és ezért sehol sem tudnak az élettel, a mával kapcsolatot találni. Béklyó és póráz nélküli szabadság sohasem volt az irodalomban. Havas Emilnek ez a naiv abszolútumokkal, iránynélküliséggel, impulzív és irreális ötletekkel felvázolt irodalmi álomképe sohasem lenne megvalósítható. Írói kötetlenségről ábrándozni éppolyan lehetetlenség, mint gyökértelen fáról regélni, amely a levegőben lebeg, és így hozza terméseit. Dante éppúgy korának, környezetének hatása alatt állott, mint Shakespeare vagy – Marcel Proust. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumba. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni. Mégis, ha egy író földjébe, népének lelkületébe kapaszkodik, Havas Emil kávéházi gúnnyal és fölénnyel a szemébe vágja: »vicinálisirodalom!« Az ő eszménye a gyökértelenség, a sehova sem tartozás, a határtalan szabadságban való lötyögés minden irány, reális cél nélkül. Nem tudom, hol találna ilyen irodalmat. A modern norvég irodalom például, mely annyi kiváló írót adott a világnak, erősen ragaszkodik földjéhez, viking múltjához, nemzeti ha[495]gyományaihoz. A mai orosz irodalom, melynek feltétlen értékét minden kritika elismeri, bizony elég kurta politikai pórázra van fogva. De végeredményben hol találunk olyan irodalmat, amelynek célja, rendeltetése, öntudata és sajátos szerepe ne volna?

*

Havas Emil a délszlávországi PEN Klub tagja, ahova mint vajdasági magyar író került. Tehát hivatalosan is úgy szerepel, mint az itteni magyarság kultúrmunkása. És Havas Emil nyíltan megtagadja e népnek, e földnek lelkét, sőt óva int mindenkit, hogy ne foglalkozzon ezzel a néppel, ezzel a földdel, mert ebből csak visszamaradt vicinálisirodalom születhet. Azt szeretné, ha az itteni írók hit, öntudat, felelősség nélkül, gyökértelenül halódnának az »egyetemes emberi« agyontaposott országútján.

Az »Ákácok alatt« előszavában a következőket írtam: »Aki ma ír, az felelősségének tudatában is írjon, írásainak legyen hite, célja, építőereje. Harminc-negyven év előtt még divatos dolog volt az asszonyról, a spleenről, a házassági háromszögről csevegni könnyű kis »tárcákban«. Ezeknek a sima, kedves, üres kis fecsegéseknek korszaka azonban éppúgy lejárt, mint a pásztorjátékok kora. Ma írni kell, és nem csevegni, be kell kapaszkodni valamibe, gyökeret kell ereszteni, színt kell vallani, új embert, új világot kell teremteni hittel, lelkes képzelettel, de mindig a pozitívumba kapaszkodva. Rá kell mutatni a fekélyekre, a lázító igazságtalanságokra, azokra a gonosz akadályokra, amelyek a jobb, a tökéletesebb holnap elé feküsznek. Már nem lehetünk többé a közönség szórakoztatói. Írástudók vagyunk, a holnap elhivatott építői. S ahhoz nem szabad megtagadni a földet, az időt, amelyben építeni akarunk.«

A felelősség, a kötelesség kérdése lelkiismereti kérdés! Ezen nem lehet vitatkozni. Ezért Havas Emil lelkiismeretétől várok feleletet, mikor azt kérdem: mi a vajdasági magyar író feladata?

Az, hogy szégyenkezve megtagadja a jelzőket, amelyek hovatartozását meghatározzák? Az, hogy egyedül ő ne tartozzon népéhez, hogy ne nyúljon e föld életéhez és problémáihoz, mert ez már a pesti kávéházak üresen és lelketlenül gúnyolódó nyelvén szólva: vicinálisirodalom? Az, hogy ne érezzen semmi felelősséget, semmi kötelességet, semmi érzelmi kapcsolatot egy előtte vajúdó irodalommal szemben, amely életért, fejlődési lehetőségekért eseng?