Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. június) 6. szám

Herceg János: Várkonyi Nándor: Az újabb magyar irodalom

Szukits kiadása az 1942-es könyvnapra.
Megírni egy olyan kor történetét, amelynek szereplői még életben vannak, nem tartozik a hálás feladatok közé, különösen nem az irodalomban. Néhány év előtt Schöpflin Aladár állott az elégedetlenek támadásának pergőtüzében, amikor szemére vetették, hogy egy irodalmi csoport szempontjait tette magáévá és aszerint ítélkezett. Ha talán jogos is az írók sérelme a történetíró részéről, különösen a fiataloknak kell megvigasztalódniuk azzal, hogy elégtételt kaphatnak tehetségük kibontakozásával és pályájuk emelkedésével.
Várkonyi Nándor kitűnő és tárgyilagos könyvében is bizonyára kifogásolnak majd hiányokat és a számontartásra talán méltatlan neveket, de ezen senkinek sem szabad csodálkoznia. Sőt, mindjárt az elején legyen szabad nekünk is felpanaszolni, hogy a délvidéki magyar irodalom úgyszólván nincs is képviselve Várkonyi könyvében, Szenteleky Kornélnak például a lírikusok között szentel néhány – megértő, találó, szép – sort, foglalkozik Csuka Zoltán és Fekete Lajos költészetével, utóbbiak azonban oly rég elszakadtak a Délvidéktől és jó nevet szereztek maguknak az egyetemes magyar irodalomban is, hogy őket Várkonyi már nem mint délvidéki írókat ismerte meg és tartotta számon. A prózaírók között csak Tamás István szerepel, aki amíg itt élt csak a riportot művelte, budapesti könyvsikereit pedig lehetetlen a komoly irodalom számlájára írni. Ezért aztán csakugyan furcsa, hogy egy Szirmai Károly, vagy Cziráky Imre nevét – csupán az ismertebbeket említjük, – nem jegyezte fel a huszadik század magyar irodalmának legújabb krónikása.
De szolgáljon Várkonyi mentségére, hogy magunk is tisztában vagyunk fogyatékosságainkkal;
tudjuk, hogy nevünket – kevés kivétellel – alig ismerik az anyaország irodalmi köreiben, hiszen munkásságunk jórészt csak a Kalangya hasábjaira szorult, hosszabblélegzetű írással mindössze egy-két ember jelentkezett s inkább ígéretekről beszélhetünk, mint befejezett írói egyéniségekről. Ezt a halk panaszt is elsősorban pro domo ejtettük ki és azért, mert Várkonyi csakugyan szerepeltet olyan írókat, akik semmiben sem emelkednek jelentősebb szintre a délvidéki íróknál.
Hatszáz oldalas művét három részre osztja a szerző. Az első rész a realizmus jegyében tárgyalja irodalmi életünket a nyolcvanas évektől a századfordulóig. Talán erről a korról kapjuk a legtisztább, legpontosabb képet; Várkonyi az idő távlatából szintetizálja és teszi újra elevenné ezt a lezárt és lassan feledésbe merülő korszakot. A második rész csupa izgalom; ez Ady kora, s még látni véljük a felcsapó lángokat, amelyek bevilágítottak a jövőbe, a mi napjaink sötétjébe is. Ez a rész, a Modernség, Várkonyi könyvének gerince. Egy lezárt és egy befejezetlen kor között a híd; még nem egészen múlt, de már nem jelen. Ha az előbbi kort biztos hangon tárgyalta, ezt a szeretet hangján méltatja, úgyhogy az olvasónak éreznie kell a szerző személyes érdekeltségét. S talán abban is igaza van Várkonyinak, hogy az utolsó húsz esztendő magyar irodalmát népi irodalomnak nevezi. Bár elég volna a Nyuga[283]tot és a köréje csoportosait írókat megemlíteni cáfolatul, hiszen irodalmunknak ezen a kétségkívül legmagasabb pontján a polgári eszményeket és a lárpurlár formalizmusát őrizték egészen Babits haláláig. Az erős népi mozgalom még csak a jövőt készítette elő és eddig a maga összességében nem tud felmutatni olyan eredményeket, mint a modernség, amely változatlanul nyugat felé fordulva áll.
Az írók jellemzése Várkonyinál találó és kielégítő. Nem kompilál, a maga véleményét fogalmazza. S talán ezért tudott ilyen egységes, átfogó művet írni. Tájékozottságban és elmélyülésben sem hagy semmi kívánni valót maga után. Egy jószemű, nagyműveltségű, rendkívül intuitív literátor komoly alkotása ez a könyv. Az akadémikus történészekkel szemben, Várkonyi életet tudott hagyni anyagában. Az egyes írói arcképeket jól egészítik ki Harcos Ottó bibliográfiai és irodalmi jegyzetei.