Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. június) 6. szám

Tolnay János: A jövő nemzedék

Péter és Pál ünnepe jelzi, hogy megkezdődik az aranykalászos mezőkön az „élet” betakarítása s az ifjúság is örömmel viszi haza egy év munkájának eredményét feltüntető bizonyítványát.
Megkezdődik részére a nagy szünidői üdülés, mintha most válnék a családi fészek igazi otthonná, mintha a családi tűzhely is melegebben lobogna és áldó melege mellett jólesik az apának gyermeke jövője felett elgondolkozni. Ki ne foglalkoznék előszeretettel gyermeke jövőjével?
Az ember létfenntartási ösztönében fekszik már ama törekvés, hogy a világ haladásával lépést akar tartani. Ez a törekvés az egész állam életében, éppúgy a család életében legélénkebb kifejezést a gyermeknevelésben talál.
A gyermeknevelést illetően gyakran hallani tanítók és tanárok ajkáról, amint legmelegebben ajánlják tanítványaik figyelmébe azt, hogy ne tanuljanak az iskolának, hanem az életnek. Ez a figyelmeztetés tulajdonképpen a tanítót, tanárt illeti, ne tanítsunk az iskolának, hanem az életnek. A gyermek végre is abban az irányban úgy és annyit tanul, ahogyan és amennyit tanítanak neki.
Az élet maga is csak iskola, amelyben mindennap készülünk a holnapra. A nemzet életére nem közömbös, hogy erre a holnapra hogyan készülünk. Hányszor halljuk emlegetni a szebb, a boldogabb magyar jövőt. Az újabb ezredév biztos alapjainak lerakásáról is megemlékezünk. Gondolunk-e arra, hogy ez a szebb és boldogabb magyar jövő azon fordul meg, miként neveljük gyermekeinket.
A szülők nemes törekvésükben nem kímélnek semmit, hogy gyermekeik boldogságát megalapíthassák, szívesen fáradnak, félreteszik az élet kényelmeit, sőt nem ritkán nélkülöznek is s így kuporgatják össze a filléreket, hogy gyermekük kiképeztetéséhez szükséges anyagi áldozatot meghozhassák.
A magyar állam igen sokat tett a kulturális célok érdekében. Ma már igen sokféle iskola áll a jövő nemzedékének nevelésére, de a szülők nagyrésze nem ismeri ez intézményeket, s nem érti meg a korszellemet, amely azt kívánja, hogy a szülő gyermekéből az élet számára embert, s a hazának hasznavehető polgárt neveljen.
Hogy ezt a célt elérhessük, nevelésünknek reális irányúnak kell lenni, az általános műveltség mellé biztosítson a szülő szakműveltséget is gyermekeinek, mert csak így lesznek képesek felvenni a harcot az életben, amelyet előbb-utóbb mindenkinek meg kell kezdenie. [280]
Ha az ifjú bizonyos szakképzettséggel rendelkezik, legyen az gyakorlati vagy elméleti, büszke önérzettel foglalhat helyet a társadalomban, ahol így független helyet biztosíthat magának.
Sajnosan kell megállapítanunk, hogy a szülők nagyrésze fázik attól a gondolattól, hogy gyermekeik önerejükre, képességükre és szaktudásukra támaszkodva az élet küzdőterén vívjanak ki maguknak helyet, inkább arra törekszenek, hogy részükre az államnál, a vármegyénél, a városnál vagy bármely más közületnél szerezzenek egy darabka „biztos”, de száraz kenyeret. Pedig a mai kor szelleme minden téren szabad versenyre szólítja az embert, ahol a haladás egyedüli módja a szorgalmas és erőtkifejtő munka. A munka szeretetén alapszik az ember boldogsága. A munkaszeretet tartja fenn az összhangot a test és a lélek között, ez az anyagi és erkölcsi jólét megteremtője, fenntartója. A helyes nevelés végcélja nem lehet más, mint munkaszeretetre szoktatni az ifjúságot.
A nemzetek ereje, hatalma a népek munkaszeretetén épül fel. Idézzük emlékünkbe a régi népeket, avagy vessünk egy megfigyelő tekintetet a jelenben élő nemzetek életére, tisztán látjuk az említett igazságot. Ha tudni akarjuk, miképpen kell egy nemzet erejét, munkaszeretetét fejleszteni, úgy vizsgáljuk meg azokat a jelenségeket, amelyekben a folytonos és fokozatos gyarapodás, tökéletesedés igazságai nyilvánulnak.
Tagadhatatlan, hogy felülről jő a világosság, a nemzet legműveltebb társadalmi osztálya világít a kevésbé tanult társadalmi osztályok lelki életébe. A magyar nemzet munkaszerető nemzetté csak egy valóban művelt, tanult vezető osztály hatása alatt érlelődhetik. A nemzet munkaszeretetének kérdése pedig azon fordul meg, hogy miképpen neveljük munkára nemzetünk egyes gyermekét, a jövő reménységét.
Panaszkodással nem megyünk előre, pedig pimaszkodunk, hogy nyomorúság vesz körül, panaszkodunk, hogy pusztulunk, veszünk; hirdetjük élhetetlen voltunkat, ahelyett, hogy cselekednénk, dolgoznánk, ahelyett, hogy lelkünk minden erejét a nemzeti öntudatra ébredés, a nemzeti öncél kitűzése, az erős magyar nemzeti állam megalkotása foglalná el.
Nem látjuk meg a fájó sebeket, s nem merjük a bajt gyökerében orvosolni.
Nézzünk körül, miként vagyontalanodik, miként él zsellérsorsban a magyar. Földbirtokában nagyrészt idegen az úr, de ringatjuk magunkat regényes álomképekben, magyarázzuk, hogy nem a magyar föld lesz idegenné, ha idegené lesz, de majd az a magyar birtokos lesz magyarrá.
A kétévtizedes megszállás megmutatta, hogy az előző évek politikája mennyire tette magyarrá, mennyire tette a magyar [281] hazát szeretővé dédelgetett nemzetiségeinket, akik megnyeréséért maradt szegény zsellérsorsban a magyar.
A toldozás-foldozás nem segít a bajon, vezérelv kell s ez az legyen, hogy e hazában a magyarságot kell kultúrailag úgy felemelni és gazdaságilag úgy megerősíteni, hogy minden téren az övé legyen a vezető szerep.
E kérdést csak politikailag megoldani nem lehet, a törvénycikkek holt betűk, ha a társadalom vérében, lelkiismeretében nem élnek e kérdések. A törvény lehet köntös, mely meleget ad, lehet kényszerzubbony, mely szabadságot korlátoz, lényeg azonban mindig a társadalom, közömbös társadalmon nem segít a legnemzetibb törvény sem.
A magyar társadalom magyarságát kell tehát megerősíteni, nemzeti öntudatát emelni, hogy az nemzeti céljaink elérésére egyengesse az utat.
Ehhez fel kell készülnünk, célunkat úgy érjük el, ha minden eszközzel azon leszünk, hogy szociális érzékű, keresztény erkölcsű és munkaszerető ifjúságot nevelünk, amely a haza nagyságát, a nemzet erősítését tekinti életcéljának, aki tud áldozatot hozni a közért, áldozni az ideál-oltárán, akinek legforróbb vágya, hogy magyarnak lássa a magyar hazát.