Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. június) 6. szám

Csuka János: Szlovákok, ruszinok, sokácok

Arra az aránylag kicsiny földrajzi területre, amelyet szűkebb hazánknak nevezünk, a viharos történelem forgószele nem egy népet sodort. A népvándorlás uszálya sokszor végigsepert a Bácskán s az ellenségtől üldözött, vagy munkalehetőséget kereső népek, mint lehasadt sziklák keresztül-kasul hengerelték a Duna-Tisza közét. A terület ősi birtokosai, a honfoglaló magyarok, készséggel maguk közé fogadták a jövevényeket és testvéreiknek nevezték őket, ha nem is velük egy nyelven beszéltek. Az idők folyamán újabb és újabb jövevényekkel lett tarkább a Délvidék népi arculata. A természetes és törvényes beolvadás sok-sok előnye is felvillámlott időnként az új telepesek előtt, de népiségükhöz való ragaszkodásuk ellenállt minden csábításnak. Nemcsak a nagymúltú, számottevőbb s a magyar haza gondjaiba fogadott német és szerb népcsoport, de a népi töredék is fennmaradt. Megtartotta kultúrájának, szokásainak, népi kincseinek minden csillogását, a nyelvi örökségeket, ami ismételt megnyilvánulása az annyiszor kétségbevont magyar nagylelkűségnek és békeszerető jószándéknak.
A Bácskában szétszóródott idegen népek három legerőtlenebb hajtása, a szlovák, ruszin és a sokác nép maroknyi csapata a szláv népcsoporthoz tartozik, s mindazok a rokonvonások és jellegzetességek, amelyek a szláv népek életmegnyilvánulásában annyira sajátosak, észrevehetők az ő életrendjükben is. Már bevándorlásukkor kevesen voltak, alig néhány ezren, s ha a letelepedésben még szakadoztak, gyengültek is, mégis itt vannak velünk együtt Bácska dolgos, annyiszor megdicsért fiai, akik a déli peremvidék összetételéhez éppúgy hozzátartoznak, mint a számottevőbb erősebb népek.
A szlovákok, ruszinok és sokácok itt a Délvidéken együttvéve nincsenek annyian, mint például a bunyevácok. Múltjuk szeretete, az ősökhöz való ragaszkodásuk mégis megbecsülést szerzett minden olyan törekvésüknek, amely a külső behatás távoltartására irányult. A három népi töredék együttesen alig adna egy lakottabb bácskai várost. Mindössze néhány falura korlátozódik életük, de ez az élet tele van eredetiséggel, sajátos színekkel, szokásokkal.
I.
A szlovákokból csaknem minden lakóhelynek jutott az annyiféle néppel tarkított Délvidéken. Nyelvüket, kultúrájukat és népi különállásukat azonban csak ott tudták töretlenül megőrizni, [271] ahova zárt közösségekben települtek s kerülték a más népekkel való keveredést. Különösen a legdélibb peremsávban sikerült ez ez ösztönös védekezésük néhány falunak változatlanul megadva szlovák jellegét, míg a városokban és a vegyes lakosságú községekben az erősebb népek felszívták és magukba olvasztották őket. Hogy milyen élénk lehetett a szlovákok vándorló ösztöne, mutatja az is, hogy még a legutolsó népösszeírás is talált elszórt lakóhelyeken olyan családokat, amelyek szlovák anyanyelvűeknek mondották magukat.
A bácskai szlovákok 10 községben élik századok óta kiegyensúlyozott népi életüket. Az 1910-es magyar népszámlálás szerint a falvakban 28.330, a városokban pedig 1738 szlovák élt, Bácska lakosságának alig 5 százaléka. A következő három határmenti járásban találhatók nagyobb számmal:
Hódsági járás 7296
Palánkai járás 2355 és
Újvidéki járás 17.136.
Három község úgyszólván tiszta szlovák lakosságú: Bácsujfalu (2985), Dunagálos (2597) és Petrőc (7491) lakossal. Négy községben: Liliomoson (1271), Pincéden (2871), Kiszácson (3593) és Kölpényben (1848) szlovák élt, akkor a lakosság 50 százaléka. Dunacséb, Ópalánka, Szilbács, Bajsa és Uj futak községekben a lakosság 10–30 százaléka vallotta magát abban az időben szlováknak.
*
A szlovákok a XVIII. század második felében kerültek nagyobb számban a Bácskába. Azokban a falvakban, ahol többségük nem volt, a többi népek hatása alá kerültek és itt elsősorban a német és szerb népi jelleg figyelhető meg életrendjükön. A falvakban azonban kevésbé asszimilálódtak és inkább az iparosság kereste és kívánta a városokban gyökeret eresztve a magyarságba való beolvadást. A délvidéki szlovákság mindig gondosan ápolta a régi otthonnak, a Felvidéknek szellemét, igyekezett a kapcsolatokat fenntartani és az ottani szlovák kultúrából táplálkozott. Újságait előszeretettel olvasta, a Szlovák Matica elképzelései szerint tevékenykedett s még politikai tanácsait is Turócszentmártonból kapta. A régi szülőföld iránti szeretet és ragaszkodás, a szlávsághoz való tartozandóság megbecsülése nyilvánult meg abban is, hogy a Felvidékről küldött politikusokat segített a budapesti parlamentbe. Hodzsa Milán, a csehszlovák kormány utolsó elnöke is az újvidéki kerületben jutott mandátumhoz a szlovák összefogás jóvoltából. Az elszakítottság alatt viszont a szlovákok egyetlen képviselőt sem tudtak a soraikból választani, bár egy-két járásban, ahol nagyobb számban élnek, könnyűszerrel mandátumhoz juthattak volna. [272]
Annak ellenére, hogy a délvidéki szlovákok szabad nemzeti életet élhettek Magyarországon, az 1918. november 26-én Újvidéken kimondott elszakadás előkészítésében szintén kivették a maguk részét. A szlováklakta helységek 62 megbízottal képviseltették magukat az újvidéki nagygyűlésen s a belgrádi alkotmányozó nemzetgyűlésbe és a magát kormánynak nevező újvidéki nemzeti tanácsba is elküldték a maguk megbízottait. A szlovákok a megalakuló délszláv államban sem tagadták meg szlovákságukat, de mint rokonnépek úgy érezték, hogy az uralkodó réteghez tartoznak, vigyázva azonban arra, hogy népi jellegükön, nyelvükön csorba ne essen. A délszláv és a csehszlovák államok közötti 23 éven keresztül fennállott szoros barátság segítségükre volt a Jugoszláviához került szlovákoknak abban, hogy kiépítsék azokat a szervezeteiket, amelyeken keresztül még inkább ápolni igyekeztek a múltat. A két ország barátsága nyugodt munkaütemet biztosított a számukra.
Szlovákok Bácskán kívül Délbánátban, Daruvár környékén és a Szerémségben élnek még. Számuk a jugoszláv népszámlálás adatai szerint 50.000 lélek körül mozgott és ennek a fele Délbácskára jut. Ezért választották központul a legnagyobb szlovák lakóhelyet, Petrőcöt, amely nemzeti életükben irányító szerepet töltött be. Ott létesült az önálló szlovák nyolcosztályú gimnázium, a Szlovák Matica, a sport és torna egyesület s Petrőcön jelentek meg a szlovák politikai hetilapok és hitbuzgalmi folyóiratok. Petrőcön állították fel az önálló szlovák evangélikus püspökséget is, amelynek élére Starke Samu esperes került.
Annak bizonyítására, hogy a bácskai szlovákok a délszláv államban sem tudták túlszárnyalni azokat a teljesítményeket, amelyeket Magyarországon elértek, elég idézni a jugoszláv népszámlálás adatait. A szlovák községek népszaporulata csaknem változatlanul azonos ütemű maradt és ez a legalaposabb cáfolata annak, hogy a szláv államban könnyebben boldogulhattak, mint Magyarországon. Maguk állították, hogy minden kötöttségük megszűnt, szláv állam polgárai lettek, még sem tudtak különösebb eredményeket felmutatni, néhány anyanyelvű iskola és újság létesítésén kívül. Az alább következő számjegyek a jugoszláv statisztikai adatokat, a zárójelben levő számok pedig a magyar népszámlálás adatait tartalmazzák kifejezve a községek szlovák lakosságának lélekszámát:
Bajsa 1200 (859)
Dunagálos 2976 (2597)
Kölpény 1876 (1848)
Kiszács 4526 (3953)
Petrőc 7155 (7491) [273]
Pincéd 3091 (2871)
Bácsujfalu 3015 (2985)
Szilbács 1200 (972)
Palánka 650 (671)
Liliomos 1385 (1271)
Újvidéken 1918-ig mindössze néhány száz szlovák élt, később a megszállás alatt, amikor a városnak erősen támogatott és Belgrádból irányított fejlesztése megkezdődött, a bácskai népekkel együtt a szlovákok is nagy számban özönlöttek oda. A szerb népszámlálás ugyanis már 1800 szlovákot mutatott ki Újvidéken.
A falusi adatok azt bizonyítják, hogy a szlovák falvak, szlovák jellegét senki sem sikkasztotta el, s népszaporulatuk megtartotta azt az ütemet, amit az elszakítás előtt kimutattak.
Petrőcnek, a délvidéki szlovákok Mekkájának, a szerbek alatt is körülbelül ugyanannyi lakosa volt, mint a magyar uralom idején és ugyanez a helyzet a többi vidéken. A felsorolt szlováklakta falvakban 3791 tanköteles gyermek volt s ezeket 63 szlovák és 9 más anyanyelvű tanító oktatta.
A legrégibb szlovák település a topolyai járásban levő Bajsa, amelynek már 1720-ban volt szlovák tannyelvű iskolája. Ezt követte az 1745-ben létesült petrőci iskola, míg a többi a XVIII. század végén létesült, amikor nagyobb számban megindult a tótok beözönlése a Kárpátok alól a magyar Alföldre.
A szerb statisztika pontosan 53.870 szlovákot mutatott ki. A tanköteles gyermekek száma 7378 volt, ezek közül 6795 anyanyelvű iskolába járt. A gyermekeket 107 szlovák és 22 más nemzetiségű tanító tanította.
Most a délvidéki szlovákok ismét visszakerültek Szent István birodalmába és kétségtelen, hogy ennek a maroknyi népnek, amelynek teljesítménye előtt mindenki tisztelettel áll meg, a további fejlődési lehetősége biztosítva van. Századok óta idegen környezetben megőrizték nemzeti különállásukat és faji jellegzetességüket, amelyet most sem fog senki elhomályosítani.
II.
Mielőtt a ruszinoknak az elszakítottság alatt kifejtett törekvéseit vizsgálnánk, menjünk vissza a háború előtti együttélés annyi eredményt hozó korszakába.
Az utolsó magyar népszámlálás Bács-Bodrog megyében 9759 ruszin nemzetiségű polgárról tesz említést. A megye lakosságának ez alig 1.6 százaléka. Ha kevesen is voltak, minden igyekezetük az összetartás megőrzése, ami érthető, hiszen ennek hiányában már eltűntek volna. Napjainkig felismerhető élénkszínű tarka há[274]zaik és népviseleti öltözékeik, amelyek olyan frissek, mint egy csokor mezei virág. Kimondott ruszinlakta hely Bácskában mindössze egy van: Bácskeresztur, amelynek 1910-ben 5098 lakosa volt s ezek közül 4826 kisorosz. Kuczora lakosságának fele 2387 lélek volt kisorosz, azonkívül Kulán, Őverbászon, Sajkásgyörgyén és Újvidéken mutattak ki jelentősebb számban kisoroszokat, míg a többi községekben csak elszórva akadtak. Kivétel nélkül görög katolikusok s a ruszinokon kívül Bácskában görög katolikusok nemigen akadnak. Sajkásgyörgye 4655 lakosa közül 1199 kisorosz, Torzsán 100, Ujverbászon 111, Óverbászon 428 kisorosz élt a háború előtti magyar statisztikai évkönyv felsorolása szerint.
Bindász György óverbászi görög katolikus plébános, a Rutén Közművelődési Egyesület elnöke és a „Ruszki” naptár szerkesztője egy helyen azt írta, hogy amint minden népnek, úgy a ruszinoknak is meg van a maguk történelme, amelyre olyan büszkén hivatkoznak. A délvidéki ruszinok múltját, a családok eredetét és a letelepedés körülményeit az egyesület dolgoztatta fel. Feltevéseik szerint már a hatodik-hetedik században kerültek őseik a Kárpátokba s Kiev környékéről indultak el a felkerekedett szlávokkal s azoktól elvállva Északmagyarországon állapodtak meg. Bácskába a XVII. században szivárogtak. Nagyobbarányú költözködésük 1746-ban kezdődött, amikor két akkori állami pusztára költöztették őket: Kuczorára és Bácskereszturra. Sáros, Borsói és Zemplén megyékből érkeztek. Az akkor már a Délvidéken talált, vagy a később érkező telepeseknél szegényebbek és számbelileg is gyengébbek voltak és ezek a nehézségek megkötötték fejlődésük lehetőségeit. A vezetőik mindig papok voltak, akik Kárpátalján és Lengyelországban beszerzett tankönyvek segítségével ápolták a gyermekekben az anyanyelv szeretetét. A papok Zágrábban és Bécsben végezték tanulmányaikat és ott kerültek érintkezésbe azokkal a délszláv és cseh fiatalokkal, akik később a szláv nemzeti eszme zászlóvivői lettek. Az egyetemi évek eredményeként a délvidéki ruszinok vezetői is átitatódtak nagyszláv eszmékkel s ez az elszakításkor kellő kifejezésre is jutott. A ruszin népben erősítették a nemzeti öntudatot, a nép ápolta a régi szokásokat, s megőrzött sok olyan hagyományt, népviseletet, éneket és táncot, amit az első telepesek hoztak magukkal. Kizárólag ezzel a ragaszkodással voltak képesek a mind erősebb idegen népi hullámzásban a kicsiny ruszin szigeteket fenntartani.
A ruszinok a szlovákokhoz hasonlóan a szerb-horvát-szlovén állam megalakulását úgy üdvözölték, mintha saját nemzeti államuk jött volna létre. Első teendőnek tartották a ruszinnyelvű iskolai oktatás megszervezését s mert a belgrádi kormány a ruszinokat is megbízhatónak, a szlávság egyik hajtásának tartotta, az [275] iskolán kívül életre hívhatták egyesületeiket is. A Ruszin Közművelődési Egyesület még 1919-ben létesült. Ez az egyesület gondoskodott a ruszinok kultúrigényeinek a kielégítéséről, lapokat és folyóiratokat, naptárokat adott ki, színelőadásokat szervezett és ruszin tankönyveket nyomatott. Hetilapjuk a Ruske Novine a faji szeretetre, a hagyományok ápolására nevelte a népet. Az egyesület évenként megtartott közgyűlése alkalmat nyújtott a Jugoszláviában szétszórtan élő ruszinoknak a találkozásra.
*
Jugoszláviában húsz községben mutattak ki ruszinokat, számukat 25.000 tették. Bácskában mindössze 5 faluban találhatók jelentősebb számban. Anyanyelvű iskoláikban a soraikból kikerült tanítók működtek, akik a papokkal együtt a ruszin nép szellemi vezetői voltak.
A volt bácskai apostoli adminisztratúra 1934-ben készült sematizmusa már több ruszint mutat ki és ezek az adatok megbízhatóak, mert a plébániák készítették azokat. Eszerint Szabadkán 69, a topolyai esperes kerületben 3 görögkatolikus élt, s ezek valószínűleg kisoroszok, mert rajtuk kívül csupán a románok követik a görögkatolikus vallást. A legszámottevőbben a kúlai esperes kerületben vannak, számuk akkor 9618 volt, ebből Kuczorán 2400-an, Kúlán 631-en, Bácskeresztúron 5216-an a két Verbászon 1050-en éltek. Az apatini esperes kerületben 2, a regőczei esperes kerületben 31, a zombori esperes kerületben 29, a bácsi esperes kerületben 186-an, ebből csupán Vajszkán 154-en, az újvidéki esperes kerületben 2663, ebből Újvidéken 703-an élnek, ahol ősi templomuk és iskolájuk is van, a palánkai esperes kerületben 23, a becseiben 34, a zentaiban 6 és a kanizsai esperes kerületben 13 görögkatolikus van, kivétel nélkül kisoroszoknak kell tekinteni. A görögkatolikus ruszinok száma így az egyházmegye kimutatása alapján abban az időben 12.648 volt.
A széthullott Jugoszláviában 49.638 görögkatolikust tartott számon a katolikus püspöki kar által kiadott sematizmus (Opšti šematizam katoličke crkve u Jugoslaviji 1939). Krizsevcin önálló görögkatolikus püspökség áll fenn s a püspökség 11 esperességre és 49 plébániára oszlott. Az utolsó görögkatolikus püspök ruszin nemzetiségű, a bácskai származású dr. Nyárádi Dénes volt, aki a közelmúltban halt meg. A krizsevcii görögkatolikus püspökség adatai szerint a bácskai hívők száma legutóbb így oszlott meg: Sajkásgyörgye 2548, Kuczora 3240, Újvidék 500, Bácskeresztúr 6500, Óverbász 1300 hívő, ezenkívül néhány görögkatolikus család szétszórva Bácska többi vidékein is található. Ez volt a legutolsó kimutatás, ami a görögkatolikusokról készült. (Bánátban két faluban élnek a görögkatolikusok, ezek azonban románok és nem [276] ruszinok. Az 5 bácskai faluban 6 templom áll és a hitszolgálatot 8 lelkipásztor végzi. A bácskai görögkatolikusok, illetve ruszinok számát a krizsevci görögkatolikus püspökség 14.088-ra becsüli, az 1934-es bácskai sematizmus 12.648-ra az 1911-es népszámlálás pedig 9759-re. Ha elfogadjuk ezeknek az adatoknak a pontosságát, úgy ez azt jelenti, hogy a ruszinok népszaporodása rendkívül élénk volt, hiszen 25 év alatt 50 százalékkal emelkedett a lélekszámuk. Feltételezhető azonban, hogy más nemzetiségű, elsősorban néhány száz román is akadt a görögkatolikus kimutatásban, bár köztudomású az is, hogy a gyermekáldás a ruszinoknál igen bőséges és így elhihető a nagy szaporodási arányszám.
A bácskai ruszinok békés, szorgalmas emberek és a városlakó legfeljebb akkor vesznek tudomást jelenlétükről, amikor élénkszínű népviseleti ruhákba öltözött lányaik ügyes-bajos dolgaikban néhanapján végigsietnek az aszfaltos utcákon, érthető feltűnést keltve.
III.
A sokácok a délszláv népek családjához tartozóknak mondják magukat. A bunyevácokkal együtt – bár nyelvük, ruházatuk, árnyalati különbségei felismerhetők – dalmatáknak is nevezik őket, ami származásuk, eredetük megjelölése akar lenni. A bunyevácok ugyanis a boszniai és dalmát határmezsgyén elhúzódó Buna-folyótól vélik nevüket származtatni. Az elszakítottság alatt, amikor a bunyevácok kitartóan keresték a délszláv népek között családfájukat, a horvátok mellett kötöttek ki, azokkal tartva a rokonságot. Nem egyszer megfordultak a Buna-folyó mentén, tanulmányozták az ottani népet, szokásaikat és örömujjongva vélték felfedezni az ősi otthont. Nemcsak azonos nevű családokat találtak az ősi földön, de ugyanolyan termetű, azonos tájszólással beszélő, ma is ugyanolyan szokások között élő népeket, mint amilyenek az északbácskai bunyevácok. Hozzájuk állnak a legközelebb a sokácok, sőt – ikertestvéreknek vallották magukat a bunyevácokkal. Közös lelki tulajdonságaik, vallásuk, csaknem azonos viseletük és nyelvük úgyszólván összeforrasztotta őket, mert mindig együtt egy síkon haladtak, politikában kultúréletben egyaránt. Mindig bunyevác-sokác népről beszéltek, bár az új otthon keresésben elváltak s míg a bunyevácok megmaradtak Szabadka-Zombor-Baja közé ékelve, addig a sokácok a Duna mellé húzódtak. A sokácok is Boszniából jutottak el a XVIII. század végén a bácskai népek letelepedésének idején a Bácskába.
Ráics Balázs pápai prelátus, aki elsőnek ábrándult ki a pánszláv bunyevácok közül a nagyszerb imádatból s másarányban, a horvátok között keresett a bunyevácságnak pártfogást, kutatásai[277]ra támaszkodva azt állítja, hogy a sokácok egy része a török hódoltság idején jutott a Délvidékre. A törökök szolgálatában állva hajókon szállították Budára az élelmiszert. Ráics, aki az északbácskai szlávság eredetének leglelkesebb kutatója volt, a bunyevácokat és a sokácokat egy tőről szakadt néptörzsnek nevezi, hozzátéve, hogy a Bácskában más-más talajba kerülve új jövevények között elvegyült, hol összeolvadt, hol meg megőrizte inkább az otthon jellegzetességeit és innen adódnak a kimutatható eltérések a bunyevác és sokác népi életben. A testvériséget azonban mindig vallották s a megszállás alatt éppen a bunyevácok voltak a kezdeményezői annak, hogy a gyengébb sokácokat magukhoz vonják és együttesen eredményesebben állhassák meg a helyüket. Azt azonban a legerélyesebben visszautasították, hogy a bunyevácok és sokácok szerb eredetűek, bár volt idő, mikor Belgrád támogatta azt a törekvést, amely erőltetve a szerb hatást és eredetet igyekezett a bunyevácságot meghódítani.
Az elcsatolás előtt a sokácok számát 18–20 ezerre becsülték, s a krónikás feljegyezte róluk, hogy „görcsösen ragaszkodnak őseiktől örökölt szokásaikhoz, népviseletükhöz s más népi hagyományaikhoz. Megfigyelhettük, hogy ezt a tulajdonságot átmentették a délszláv államba is, amikor pedig sok kísérlet történt a nagy szerb családba való becsalogatásukra, arra számítva, hogy sikerül őket eltántorítani a horvátságtól. A sokácok a bunyevácokhoz hasonlóan istenfélő, vallásos életű földművesek, akik az utolsó magyar statisztikai adatok szerint községekként így oszlanak meg:

[Táblázat 01]

Mindössze öt községben, Palonán, Bácsban, Béregen, Szondon és Monostorszegen domborodott ki szembetűnően a sokác jelleg s ezek a falvak voltak zajtalan életük kicsiny központjai. Ezek felé fordult elsősorban a bunyevácság érdeklődése. Népességük emelkedésének vagy zuhanásának vonalát nem lehet nyomon követni, mert egyetlen kimutatást ismerünk, amely a megszállás alatt készült: a szabadkai apostoli adminisztratúra sematizmusában olvasható s abban, mint horvátok vannak feltüntetve. Mai lélekszámukat nem [278] ismerjük. Valószínű azonban, hogy nagyobb eltolódás népességükben nem következett be az elszakítottság alatt, bár az egyke átka alatt nyögő szomszédos német falvak élete a sokácokra is kihatott.
A különélés alatt ami a sokácoknak kulturális életében történt, azt a bunyevácokkal együtt végezték. Az utolsó tíz évben, amikor a zágrábi orientáció már teljesen átitatta a katolikus szláv lelkeket, a zágrábi egyetem számos diplomás ifjat adott a sokácságnak. A legtöbb sokác intellektuel pap, de az orvosi, ügyvédi, mérnöki, tanári és tanítói pályán is találunk sokácokat. Ezek a bunyevácokkal azonosan már a horvát szellemiség képviselői, akik a sokácság megerősítését és boldogulását Zágráb hathatós segítségétől várták. Elképzelésük a Macsek-Cvetkovics-féle egyezmény idején az volt, hogy kedvükért s a horvátok kiengeszteléséért esetleg Szabadkát és környékét a horvát bánsághoz csatolják. Nem egészen 100.000 bunyevác-sokáccal együtt legalább kétszer annyi magyar, s jelentősszámú német került volna ilyenformán Zágrábhoz. Ha voltak is akiknek tetszett a délvidéki magyarság ilyenképpen elképzelt gyengítése, a magyar lakóhelyek kettéválasztásával, a terv csak néhány álmodozó, mindenből kiábrándult, a délszláv államban annyiszor csalódott, mindig valami különöset, még ki nem próbáltat hajszoló politikai akarnok ábrándja maradt.
Mi, akik családi kapcsolataink, elhelyezkedésünk, ismétlődő tanulságaink segítségével egészen közelről megismerhettük a bunyevác és a vele rokon sokác nép életét, úgy érezzük, hogy helyre kell állítaniuk az egyetlen célravezető s a megnyugvásukhoz hozzásegítő együttélést azzal a magyarsággal, amely mellett mindig boldogulni tudtak. [279]