Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. június) 6. szám

Papharkay Dénes: Bácskai színek Konjovič Milan képein

Bácska lelkét, sajátos szellemiségét, amelyet a különböző népi hatások hordtak össze, tájhangulatát, amely annyira jellegzetes – tehát azt, ami egy vidék egyéniségét teszi – sem ez irodalom, sem a képzőművészet nem tudta teljesen kifejezni és általánosságban elfogadtatni.
Kísérletek történtek, gondoljunk csak Szenteleky antológiájára, amelyet már ennek a felismerésnek jegyében szerkesztett, vagy egy korán elfeledett bácskai festő, Juhász Árpád törekvéseire, aki Malonyainál tanulta, hogy egy vidék belső tartalmát elsősorban az ott élő népek kultúrája adja meg. De ahogyan Szentelekyvel írótársai nem tudtak együttérezni, s képtelenek voltak művészi formában átlényegíteni e vidék mindentől elütő jellegzetességeit, ugyanúgy Juhász Árpád is csak külső formájában tudta megjelentetni Bácskát.
Veljko Petrovič, a kitűnő bácskai származású szerb író elbeszélései már sokkal többet adnak e vidék sűrű levegőjéből s abból a drámából, amely lappangva játszódik politikai küzdelmek és népi hagyományok eredményeként évszázadok óta ezen a vidéken. Mintha éppen szerb mivolta és a szerb nép kisebbségi helyzete segítette volna az elmélyüléshez, vagy mintha a szerbek tisztábban és nagyobb szeretettel őrizték volna meg századok hagyományait, hiszen nemzeti öntudatukat éppen ez a hagyományőrzés tartotta ébren. A megszállás évei alatt a magyarságnak sem maradt más menedéke, mint a múlt tanításai és nagy kiterjedésű ország helyett egy kicsiny vidék hazának. Kultúrában így lehet a kevés több, mint a sok s ha a művész beláthatatlan utak helyett egy szűk teret kap, ebben a szűk térben lesz kénytelen kibontani azt a világot, amelyben egyrészt ő s amely másrészt benne él, hogy ebből a kölcsönösségből szülessen újjá. Ezért volt a szerbeknek az első világháború előtt, itt a Délvidéken, sokkal elevenebb kulturális élete, mint 1918-tól 1941-ig, s most már azt is látjuk, hogy mi magyarok a szellemi szervezés terén többet tettünk az elmúlt huszonhárom év alatt, mint azelőtt évtizedeken keresztül, amikor a vidék felelőtlen dilettantizmusa posványosított el mindent, s ez a könnyelmű kontárkodási láz most lassan, de határozottan újra visszaszivárog.
Bácska misztikuma a szerb lélekben mélyebben él, mint a magyarban, s ezért nem véletlen, hogy a képzőművészetben is egy szerb festő, Konjovič Milan tudta eddig leghívebben kifejezni. Ő is egy hosszú elkanyarodás és fájdalmas belső vívódások után tért [267] vissza gyökereihez. Az ő művészetében Bácska nem a maga tárgyi valóságában jelentkezik, hanem víziók spektrumában, nem idilli képekben, hanem indulatokban, drámai feszültségben. Tájképei nem oldódnak fel abban az édeskés formában, amellyel a művészek eddig általánosságban az egész Alföldet visszaadni iparkodtak. Nála hiányzik a pásztorlányka, hiányzanak a kiskacsák, a gömbakác és a csatorna-parti füzek, mint az egészből kiragadott jelenetek. Ő nem a részletek pepecselője, nem a szirupos hangulatok költője, nála a „téma” nem csoportkép, amit a szem felvesz és a kéz visszaad, hanem indulatok kényszere. És minden képében a teljességet érezzük. A pásztorlány nála ember, nemcsak kedves figura, aki egy pillanatra odaállt a művész elé, az ég nemcsak azért van, hogy kékítővízzel befogja a bárányfelhőket: föld, ég, ember, táj és levegő összesűrűsödik valami egészen szerves világgá. S ebben az egységben érezzük Bácskát, Bácska lelki és szellemi jellegzetességeit.
Konjovičot ez a magatartása azonban korántsem teszi „vidéki” festővé, a szónak kicsinyítő értelmében. Ahogyan Ramuz sem vidéki író, bármennyire is egy egészen kis területnek, egy svájci kantonnak az írója. Konjovič Milan is a vidéket, szűkebb hazáját adja Európának. Párizsban Matiss és Picasso társaságában rendezett kiállításokat, művészetével a Beaux-Arts mellett számtalan tekintélyes művészeti lap foglalkozott.
Kétségtelen, hogy Konjovičot nemcsak különös mondanivalója, erősen bácskai és szláv jellegzetességei állították Középeurópa műértőinek érdeklődése elé, hanem az az egészen egyéni festői felfogása, amely színben is, formában is újat tudott hozni.
Konjovič tiszta színekkel dolgozik, s az égő, nyers színek mégis harmonikusan olvadnak össze képein. De, ami művészetében a leglényegesebb: nem másolja a természetet, hanem rekonstruálja, így aztán képei egészen tisztán és a tárgyi valóságtól majdnem függetlenül csak képek. De egy-egy tájban Konjovičnál mégis több van, mint amit a szem lát. Mintha világnézete is benne volna képeiben, emberszemlélete a maga bölcseleti megalapozottságával és drámai szenvedélyével. Ezért figurális képei különösen érdekesek. Az ő alakjai nyersen, elmosódott vonásokkal, erős színekben és vastag kontúrok közé zárva élnek. Tragikus figurák, az ember esendősége érzik rajtuk; tudatos kifejezése ez Konjovič emberszemléletének, vagy sem, – mellékes – de annyi bizonyos, hogy ez a felfogás nem hat idegenül. Konjovič tisztában van vele, hogy egy embert nemcsak a vonásai tesznek egyénivé, hanem sokkal inkább lelki élete, szenvedélye, vérmérséklete és a sorsa, amely a bölcsőtől a sírig elkíséri. Portréit is ezek a belső elemek alkotják. Az arcot például vastag körvonalak [268] keretezik, mintha a test bizonytalanságát akarná ezzel kihangsúlyozni, az elmúlás rémületében vacogó testet, amelyet csak egy vastag keret tud összefogni, harmonikussá tenni.
Ki tudja mik ezek a vastag, brutális vonalak? Maga az élet, amely öt-hat évtizedre terjed? Vagy az anyagnak felbontása és újbóli művészi összefogása a szem és a lélek törvényei szerint? Nehéz megfelelni ezekre a kérdésekre.
Ezt a különös ember- és tájábrázolást egy egészen sajátságos színpompa tartja izgalomban. Csodálatos hatásokat ér el Konjovič az ő színeivel! Figurális képein éreznünk kell, hogy az anyag nemcsak térbe állított test, hanem színek forrása is. A napnak, fénynek és árnyéknak visszatükröződése. Színösszetételükben Konjovič képei talán a bácskai tyilimekre, vagy a gombosi és doroszlói lányok népviseletére emlékeztetnek. A fű, a föld, a hús, a vér, az ég színei ezek, minden tónus, minden árnyalati elmosódás nélkül, a maguk eredeti megjelenésében, forrón, buján, erőteljesen. S Konjovič színeit nézve, ismét éreznünk kell, hogy mennyire a Bácska éled újjá képein, csak itteni, sehol máshol fel nem lelhető színeivel.
Párizsban szláv motívumokat láttak Konjovič művészetében, Belgrádban párizsi iskolát. Bácskai embernek nem nehéz megállapítani, hogy Konjovič a kettő között Bácskában gyökerezik, s a mi vidékünk elemeit viszi művészetébe. Az ikonokra emlékeztető nehéz színpompa és a tyilimekre hasonlító dekorációi mellett e vidék magyar népi hatásai is határozottan felismerhetők képein. S ezért vallhatjuk a magunkénak mi is Konjovičot.
*
Konjovič Milan régi patrícius bácskai szerb családból származik. Édesatyja magyar törvényhozó volt. A művész Zomborban él, középiskoláit is itt végezte és művészi stúdiumait csak az első világháború befejezése után, amelyben mint frontharcos tiszt szolgált, kezdhette meg Prágában és Párizsban. Negyvennégy éves, nyugtalan, állandóan fejlődő természet és ezért biztos, hogy az általános magyar képzőművészeti életben is kellemes meglepetés lesz jelentkezése. [269]