Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. június) 6. szám

Cankar, Ivan, Pável Ágoston: Mátyás király

Ivan Cankar, a csöppnyi szlovén nép világhírű írója, sokat és nagy szeretettel foglalkozik írásban a szlovén Mátyás-legenda alakjával. „Ítélet” címen verset, „Mihaszna Márkó és Mátyás király címen pedig különös szimbolikájú népies regényt is írt róla. Alig van írása, amelyben legalább egy eredeti szólás vagy hasonlat jóvoltából ne fordulna elő az „igazságos” nagy király neve. Ez a rövidke rajz „Podobe iz sanj” (Álomképek) című, a világháború rémségeivel beárnyékolt novelláskötetéből való. A legendának kitágított kereteibe foglalja az egész szenvedő, megalázott emberiséget, amely Mátyás megjövendölt igazságos uralmától várja a megváltást. Ez a kis rajz élesen bevilágít nemcsak Ivan Cankarnak, hanem az egész szlovén népnek a lelkébe is.

Olyan világosan, olyan kétségbevonhatatlanul láttam, mint ahogy most téged látlak, bajtárs…
Láttam Mátyás királyt, amint ült magas vastrónján. A terem körülötte egészen olyan volt, amilyennek ismerjük: alacsony, komor és rendkívül tágas, úgyhogy sehol sem lehetett látni sem falakat, sem sarkokat; a szürke oszlopok hosszú sorai mögött mindefelé újabb, még nagyobb termek tárultak a hűvös éjszakában. Sehol egyetlen fáklya vagy gyertya s mégis apró, pislogó fények lobogtak mindenfelé a homályban, mintha fehér szellemek röpködnének a mennyezet tövében.
Közöttük voltam és mégsem voltam. Szívtam nehéz, fojtó lehelletüket, láttam krétafehér arcukat és piros vérüket. És mégis – úgy rémlik – csak a testetlen szívem volt ott.
Vastrónon trónolt Mátyás király hatalmas, magas alakja. Arca sápadt volt, széles álláról hosszan hullámzott sűrű, fekete szakálla; szemei mély gödrökből csillogtak elő zavaros tűzben; szőrös, vaskos, minden pillanatban ütésre kész ökleit az előtte álló tölgyfaasztalon pihentette. Így ült Mátyás király és így ültek, támaszkodtak, hevertek körülötte katonái is; egyikük sem moccant, de nem is aludt egyikük sem, mert hisz ki tudja, nem a következő pillanatban üt-e a már ezer évvel ezelőtt megjövendölt óra. [264]
Mátyásnak és katonáinak zavaros tüzű szemeiben feszült várakozás fénye lobogott. Mintha az óramutató már a tizenkettesnek közvetlen közelében mozogna, és mintha már minden pillanatban várni lehetne a kalapácsos időjelző kondulását a harangokon. A vitézek vasmarkai kemény öklükbe szorultak és várva-várták a pillanatot, hogy megnyílhassanak és kardjukhoz kaphassanak.
Hűvös éjjeli szellő kerekedett, mintha valahol a homályba vesző messzeségben láthatatlan ajtó csapódott volna fel; Mátyás szakállának fekete fürtjei halkan hullámzani kezdtek; szemeinek lángja meglobogott és még fényesebb tűzben égett.
Furcsa ember lépett ekkor a terembe. Isten tudja, hogyan és honnan érkezett. Egyszerre csak ott termett Mátyás király tölgyasztala előtt. Arcát vér borította, úgyhogy alig lehetett ráismerni, öltözete is véres, sáros volt és rongyokban lógott rajta; dolmányának bal ujjasa laposan, üresen csüngött alá. Némán, szótlanul lépett Mátyás vitézei közé, és egy szempillantás alatt hozzájuk hasonult; csendesen, mozdulatlanul állt közöttük, jobbját ökölbe szorította; sötét szemeiben nagy várakozás lángja gyulladt ki.
Hamarosan jött egy másik is; ez mankón sántikált be, mert csak egy lába volt. Ugyanúgy cselekedett, mint az előbbi. Utána nyomban jelentkezett a harmadik: ez – csudák csudája – ölében hozta a fejét; csapzott hajfürtjei vérbe alvadtak, vér festette sötétpirosra álla tövéig, de azért még volt benne élet, szemei pedig töretlenül ragyogtak. Alig lépett bajtársai közé, felemelte fejét és nyakára nyekkentette.
Néztem, – bámultam ezeket a csodálatos dolgokat, de – nem csudálkoztam. Úgy tetszett, hogy minden annak rendje, módja szerint történik, és másképp nem is történhetnék.
Akkor sem csudálkoztam, amikor mindenfelől hosszú, végtelen körmenetek érkeztek; körmenetek, aminőket még nem látott emberi szem. Mert még sohasem látott ennyi vért, szenvedést és gyötrelmet. Halkan, egyetlen mukkanás nélkül, zajtalan léptekkel meneteltek a körmenetek; – ezer és ezer néma árnyék, de eleven testekkel, villogó szemekkel, dobogó szívekkel. És a felvonulásnak nem volt sem vége, sem hossza; és azt hiszem, ez az éjszaka szakadatlanul ontotta sötét méhéből sötét soraikat; és azt hiszem, ez az éjszaka hosszabb volt a leghosszabb esztendőnél is. A terem egyre szélesedett és szinte a végtelenbe tágult, úgyhogy az érkezők mind szépen elfértek benne.
Mátyás király nem mozdult, még csak szempillája sem rebbent meg tűzben égő szemei felett, amint nézte roppant táborát, amely már akkora volt, mint végítélet napján a Jozafát völgye. És a szörnyű éjszakának és még szörnyűségesebb [265] némaságnak nem akart vége szakadni; kerek esztendővé dagadt és már a második, sőt harmadik esztendőbe is belenyúlott.
Számlálhatatlan légióit láttam az arcoknak, de mindenkire a legeslegutolsó koponyáig határozottan ráismertem, mind közvetlen közelemben, mind a ködbevesző messzeségben. Mert bár elborította őket a vér, mégis hasonlatosan nagy, fehér kísértetekhez, sápadtan előfehérlettek a homályból. Nincs emberi arc, amely közöttük, Mátyás vitézei között fel nem volna lelhető. Harmatos, csupaszállú ifjak, akik alig szállottak le játék-falovukról; napbarnította, komolytekintetű, keményarcú férfiak; görnyedt, őszhajú, bozontos szemöldökű aggastyánok. De asszonyok is nagy számmal voltak közöttük: fiatalok és szépek, aszottak és vének. És gyerekek is akadtak soraikban; gyerekek, akik alig tipegtek még. Sőt csecsszopó kisdedeket is láttam az anyák ölében.
A világ minden tája felől sereglettek össze. Amennyi nép csak van a világon, mind ott volt, mind várta Mátyás király táborában a Teljesedés, az ígéret órájának kondulását. Nemcsak fehér arcokat láttam, hanem sárgákat, bronzszínűeket és egészen feketéket is. De noha a milliónyi arc faj és származás, kor és alkat szerint mind különbözött egymástól, valami mégis összekapcsolta valamennyit; valami, amit megérzett a szívem, amikor bámultam őket, de amit szóval nem tudok kifejezni. Nemcsak a megalvadt, fekete vér volt az, Mátyás katonáinak ez a nyilvánvaló ismertető jele. Valami egészen más és sokkal jelentékenyebb kötelék fűzte őket össze… mintha mindegyikük a tenyerén vinné eleven, dobogó, remegő szívét. Ez a szív csordultig tele volt didergő emlékezéssel a leggyötrőbb, legkeservesebb kínokra, a meg nem érdemelt, könyörtelen szenvedésekre, az istentelen igazságtalanságokra, a bűntelen és önkényes büntetésekre, a megaláztatásra, a gőgösen sárbagázolt szeretetre, az elárult hűségre és rászedett bizalomra. De a keserűségnek ezen sötétvizű tengere fölött ott ragyogott egy belőle lobbant, halk, de olthatatlan mécs: a várakozásnak, az ígéret, a Teljesülés eljövendő nagy órájában való tisztaságos, kiirthatatlan hitnek a mécsese.
Az igazságtalanságtól ostorozott, kifosztott, megalázott és meztelenre vetkőztetett Ember állt előttem. Ő volt Mátyás király katonája.
A sötét mennyezet kettényílt, megragyogott felette a mennyország, felemelkedett vastrónjáról a hatalmas Mátyás király – többet semmit sem láttam.
Mikor és hol történt mindez? Mikor és hol fog megtörténni?
Szlovénből fordította: Pavel Ágoston [266]