Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. június) 6. szám

Bárdosi Német János: Síphang

Egy láthatatlan rossz nyirettyű
zümmög itt a szívemen belül,
a vágy, a vágy ríkatja folyton,
konok hangját hiába fojtom,
a sors, az élet és az évek
szívemből egyre csak zenélnek,
azt búgják egyre, élni oly bús,
élni oly bús, akár a koldus,
és élni mégis mondhatatlan
gyönyörűség a gondban, porban,
sorsom akárhogy roppan, fordul,
ki nem állnék az ember sorbul.
Te jó, te szent, te harcos élet,
én vagyok leghívebb cseléded,
egy korty italt, egy csókot, könnyet,
aztán az örök sír is könnyebb,
örök hazámban úgy se fájhat,
amiért itt gyötör a bánat,
az elmúlandó jókat esdem,
ezen a madárfüttyös esten,
szívem teljen be minden széppel,
hogy megbarátkozzak az éggel,
a föld terhétől legyek részeg
és úgy hagyjam itt az egészet,
azt se tudjam, hogy hol vagyok már,
a földön vagy az égi foknál.
Szívem akkor szakadjon össze
az élet és halál özönbe,
mikor már vágya, dala sem lesz,
akkor álljak az ítélethez,
s Uram, Te mondd, hogy hű síp voltam,
a magam énekét daloltam,
azt mondtam el csak, amit láttam
magamban és a nagy világban,
s talán egy kicsit azt is mondtam,
ami ragyog a csillagokban,
s egy törött szót a Te szádról vettem,
az csengett vissza énekemben. [263]