Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. július) 7. szám, 433–504 p.

Minden elismerésem és tiszteletem Szenteleky Kornélé, a vajdasági irodalom e nemes és finom ízlésű egyéniségéé, akit méltán tartunk a magyar írók hivatott sereghajtójának, és akinek az itteni magyar írás fejlődése és fejlesztése körül elvitathatatlan és elmúlhatatlan érdemei vannak. Régi dolog azonban, hogy a legnagyobbaknak vannak a legnagyobb tévedéseik. S mert Szenteleky Kornél a Jugoszláviai Magyar Könyvtár legutolsó kötetében nyilvánosan buzdít és felhív mindenkit, hogy irodalmi irányításával és speciális törekvéseivel szemben ellenérzésüket és ellenvetésüket fejtsék ki, alkalmat keresek arra, hogy elmondjam aggodalmaimat és meggondolásaimat e fontos elvi kérdésről.

Szenteleky már többször állást foglalt a vajdasági írás mellett, és szeretettel, hittel hirdeti a local culeurt, amit ha nem is kell – írja – szó szerint venni, de aminek az itteni írások szellemében kifejezésre kell jutnia. A neve alatt legutóbb megjelent antológia is ezt a célt szolgálná.

De nem szolgálja. S nehéz, szinte lehetetlen megteremteni azt a bizonyos local culeurt olyan helyen, ahol az tényleg nincs meg, ahol a gondolatoknak gyökere az egységes talaj ellenére is különböző és szétfutó, a szellemi vegetáció mélységes eltéréseket és ellentéteket mutat, ahol az irodalom virágai színükben, gyümölcsei ízükben, nem jelentenek és jelképeznek semmiféle egységet vagy homogenitást, mert közös vagy összetartó lélekről és géniuszról beszélni sem lehet. Az utóállamokban külön lelke van az erdélyi magyarságnak, amelynek mélyre nyúló hagyományai, történeti és kulturális fejlődése, századokra szóló egysége külön erdélyi lelket és szellemet termelt. Van valamelyes kohézió a volt felvidéki magyarságban is, amelynek szintén sajátságos és összefüggő, egyébként pedig: a többi magyarságtól sokszor elkülönült és önállósággal jellemző élete volt. A jugoszláviai magyarság azonban a volt Nagy Magyar Alföld népének történetileg, néprajzilag és kulturálisan is összefüggő, integráns része. Talán [489] volt: bácskai virtus és bácskai dínom-dánom, amiről derűs regéket lehetett írni érdekes, burleszk színekkel. Ez a tény azonban teljesen elvesztette jelentőségét. A derűs színek megfakultak, és beleolvadtak az itteni országrész minden népének – mert az egész világnak – egyforma szürkeségébe vagy vigasztalan színtelenségébe. Ez nem azt jelenti, hogy a vajdasági magyar paraszt sorsa és élete, a középosztály lecsúszott tengődése, az ipari proletariátus senyvedő lélekvesztettsége ne adna gazdag anyagot az írónak, aki látni, gondolkozni, érezni képes. Ez a parasztsors azonban azonos a szerb és sváb vagy bunyevác paraszt sorsával, sőt az egész kelet-európai parasztság sorsával. A középosztály éppen így veszendő Magyarországon, Szerbiában, Bulgáriában, de talán Amerikában is, és az ipari proletariátus életmegnyilvánulásai sem különböznek sivár megjelenési formájukban bármely ország munkásságának sorsától.

Ami tehát a terület életében jellemző, népének sorsában kifejezésre jutó, és följegyzésre érdemes, az egységes és közös más népek és területek benső életével. Itt is vannak egyéni tragédiák, de nincs speciális vajdasági aláfestettségük, az ember tragédiája ez. Vannak színes, gazdag, megfigyelésre érdemes életek, amiknek példaadó ereje és lendülete bőséges anyagot ad a tollnak. A történetek azonban nem ennek a talajnak különleges, egzotikus termékei: az univerzális embersors jelenségei s legfeljebb a színhely becskereki, Novi Sad-i vagy suboticai bennök anélkül, hogy ez a helymegjelölés a local culeur igazi értelmét fejezné ki.

Van tehát külön magyar irodalom: az itt élő és dolgozó magyar írók csinálják, jól, rosszul, de nem jelentenek külön vajdasági magyar szellemet és lelket, mert ez a kis terület, amelyen a jugoszláviai magyarság összeszorult, összefüggő, azonos vonású, egyszínű egész, a sok néptől borított, egyéletet élő Vajdaság, amelynek elkülönült, sajátságos, jellegzetesen kifejezhető lelke nincs.

S ha volna?!

Nem beszélünk arról, hogy nem helyeselhetjük azt az irányjelzést, amely bizonyos értelemben erőszakot tesz az írón, béklyóba köti ösztönös szabadságát, és vonalak közé tereli művészi megnyilatkozását. Senki nem veheti tőlem rossz néven, ha egy magasabb cél szolgálatában nyíltan kimondom, hogy ennek az iránynak, ennek a jóhiszemű tévedésnek már bizonyos sajnálatra méltó következményeit találom éppen abban a kötetben, amelyben Szenteleky ismételten dédelgeti e kedves gondolatát. Sajnos: én ebből a kötetből semmiképpen sem látom azt, hogy hogyan élünk, érzünk, vágyunk, keresünk, búsulunk, csüggedünk… a Vajdaság népének vagy ma[490]gyarságának életét, külön lelkét, szellemét. Inkább azt érzem ki belőle, ahogy – neveket nem említek – jobb sorsra érdemes magyar írók küszködnek, szenvednek, erőlködnek abban a meghatározott törekvésben, hogy írói palettájukról különös és meg nem található vajdasági színeket keverjenek. S érzem, tudom, hogy néhány jól megírt novella parasztjai olyan mesterkélten, annyira hazugul és természetellenesen beszélnek, ahogy a magyar paraszt nem beszél. A rossz emlékű vasárnapesti magyar színművek jutnak eszembe, amikor a local culeurös hajszának ezt a néhány termékét látom. Néhányan pedig mégiscsak az emberről írtak, annak az életéről, ahogy betorkollik mások életének folyásába, az egyetemes emberi lélek komédiájáról vagy tragédiájáról, ahogy megjelenik és kiemelkedik a vajdasági emberiség horizontján, de megrontotta az élvezetemet, amikor a célzatosan erőszakkal odabiggyesztett vajdasági helységneveket olvastam. Gombhoz a kabátot – lehetetlen.

Tehát mit és hogyan?

Kötőfék és zabla nélkül mindent, ahogy jön, ahogy a művészi teremtés ihlete, ereje és kényszere parancsolja. Mindenekfelett: az egyetemes emberit, a kollektívet, a magasan járó és mindent összefogó humánus szellemet, az ember, a mindenhol való ember nagy akarásait, kis botlásait, nekiindulásait, elcsüggedéseit, a tömegek eszményeit és szemléleteit, a sorsfordulatokat és végzetes, emberi életeket, az életet magát minden vonatkozásában, de főleg: ahogy összefut mindenünnen, mindenhová, az összetartozást és azt, ami közöttünk áll, a gazságot és igazságot, az embert, az embert és állatot, ami benne él, meg azt, hogy miként kellene kiűzni belőle; a világ makrokozmikus és az élet mikrokozmikus csodáit, mindent, mindent, ami összefog, és semmit, semmit, ami elválaszt és elkülönít.

Ebben a törekvésben és ilyen premisszák mellett nincs kijelölt út. Az író-művész isteni hivatottsága és mindent átfogó szabadsága oldódik fel a teremtő munkában. Az írót minden érdekli, ami az ember körül, benne és érte van. A grandiózus lélek világítótornya is, meg az elhullott emberke pislákoló, rossz-szagú mécsese is.

A szerelmi háromszög?! – Az is. Ha művészi formában jelentkezik, és a kifejeződés ösztönös szükségletéből fakad, ha természetes és igaz, vagy csak érdekes, és az igazság illúzióját adja, a szerelem minden vonatkozása is az írásművészet méltó tárgya.

Gerhard Hauptmann negyven évvel a Takácsok után megírta a Naplemente előtt-jét. Azóta sem lett kisebb értékű művész. [491]

Szenteleky Kornél jóhiszemű és kitűnő szemű vezető. Azt hiszem: e kérdésben téved. Az egyetemes emberi élet hatalmas útjáról letérít a szűk ösvénybe. A nagy egységek, a csodaszerű összefüggések meglátóit rávezeti, takarják el az egyik szemüket, hogy minél inkább a jelentéktelen elhatárolt részeket lássák.

Ebből vicinális irodalom lesz. Tétovázó, kacskaringókon nehézkesen kapaszkodó, ólom-lábakon járó vicinális kávédarálókat indít el, amiket messze el fognak hagyni az európai – sőt a világirodalom – magasra rohanó, nagy területet befutó és átfogó, impozáns amerikai szellemmozdonyai.