Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. június) 6. szám

Bálint Sándor: A magyar néphagyomány és a katolikus liturgia

A magyar népkultúra jellegét, összetételét nagy vonásokban már ismerjük. Alaprétege nyilvánvalóan még pogánykori hagyaték: a keleti nomád kultúrák magyar fejleménye. A pogány magyarság vallását a lélekhit jellemezte, amely a vallásfejlődésnek már magasabb fokát képviselte és így bizonyos értelemben képessé, fogékonnyá tette a kereszténység befogadására is. Maga a románkori kereszténység a népvándorlás népeinek megtérítésével a türelemnek, mértéktartásnak, megértésnek olyan bölcs készségére tett szert, hogy a magyarságot aránylag könnyen meg tudta nyerni Jézusnak.
Amikor Szent István népe 1000 táján megkeresztelkedett, az Egyház liturgiarendszere már meglehetősen kialakult, ennélfogva nagyjából a már meglévő keretekbe illeszkedtünk belé. A keresztvízzel a magyarság belépett az európai keresztény közösség életébe, a középkor vallásos világába, liturgikus kultúrájába is. A fiatal magyar kereszténységre a clunyi reform nyomán újjászülető bencés kultúra volt legmaradandóbb hatással. A középkori magyar liturgiának legértékesebb emléke a Pray-kódex és a nemrégen fölfedezett Szelepchényi-kódex francia bencés ihletést árul el, tehát a legrégibb és legjelentősebb liturgikus szálak Franciaországhoz fűznek bennünket. Bár a koraközépkori magyar liturgia édesgyermeke a francia bencés liturgiának, nem hiányoznak a sajátos magyar liturgikus kezdeményezések sem.
A középkori élet és vallás bensőséges kapcsolata következtében a liturgia és a néphagyomány csereviszonyba került egymással. Ennek a kölcsönhatásnak megértéséhez tudnunk kell, hogy már a primitív-pogány népek is szerették átlelkesíteni a természet anyagi rendjét, az ember és a környező világ között iparkodtak minél mélyebb vonatkozásokat teremteni. Az anyagi világ nemcsak puszta valóság, hanem mély értelmű jelkép és tanítás is a szemünkben. Sokszor tulajdonítanak tehát a természet növényeinek és állatainak, élettelen tárgyainak valóságos anyagi mivoltuk mellett jelképes tartalmat, különleges jelentést is. A dolgok már a pogány népeknél is mágikus színezetet nyerhetnek (tabu, totem), a középkori katolikus gyakorlatban pedig szentelménnyé válnak, amelyeknek az egyházi felfogás, meg a belőle fakadó jámbor néphit értelmében egyaránt különleges foganatosságuk, malasztközlő erejük van. A szentelmények anyaga (víz, só, virág, fű, stb.) beletartozik ugyan a természet világába, anyagi állagába, azonban [258] szentelésük által malasztközlő jelleget nyer. Az Egyház tehát a régi pogány népek szimbolikus természetszemléletét elismerte, megszentelte, művészetében és liturgiarendszerében fölhasználta. A liturgia néphagyományképző hatása talán a szentelményekhez fűződő képzetekben, hiedelmekben a legelevenebb.
Az Egyház szentelményei különösen a középkorban kiterjedtek a hívő nép egész életére, minden szükségletére. Egyaránt megszentelték az élő és élettelen természetet, a földi lét állomásait és a mindennapi élet szükségleteit. A primitív-pogány népeknek mágikus lelkivilágát, titokzatosra hajló magatartását, sajátos szemléletmódját a kereszténység általában nem törölte el, hanem megnemesítette a maga kegyelmi rendjével. Az Egyház bölcs megértése következtében ennek az ősi népéletnek így számos megnyilatkozása maradt fönn keresztény változatban a liturgia keretében. A liturgia azonban maga is számos új népszokást, hagyományt és hiedelmet kezdeményezett.
A népiessé vált szentelmények közül csak a szentelt vizet, szentelt bort, szentelt gyertyát, szentelt barkát, szentelt tüzet, szentelt ételt, szentelt búzát, szentelt virágot, illetőleg a belőlük sarjadzó néphagyományokat emeljük ki.
Legáltalánosabban elterjedt néphagyomány a szentelt víz: a tisztulásnak és megszentelődésnek ősi eszköze. Több alkalommal és több szent nevében (Vízkereszt, nagyszombat, Szent Anna, Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc ünnepe). Ide sorozhatjuk a búcsújáró szentkutak vizét is. A katolikus magyar nép a szentelt vizet nem csak az egyházi szertartásokban, hanem sok testi-lelki bajában is foganatosnak tartja.
A Szent János evangélista napján (december 27) szokásos a bor megáldása. A középkorban a szentek ünnepén bent a templomban ittak a hívek a tiszteletükre. Az ünneplésnek ez a módja még pogány hagyományokban gyökerezik. Az Egyház bölcs tapintattal arra buzdította híveit, hogy ezentúl a mennyország szentjeire és angyalaira emeljék poharaikat. Ezért magát a bort is megáldotta. Az áldás hamarosan Szent János evangélista napjához rögződött, hogy az Egyház ezzel is ellensúlyozza a germánoknak a téli napfordulat idején tartott kultikus tobzódásait. A szentelt bor mai napig kedvelt népi szentelmény, amelyet sok célra használnak, így a betegeket itatják, a házat fölhintik vele, hogy a gonosz lélek szándékától megoltalmazzák. A középkorban szentelt borral kínálták meg azokat, akik útrakelnek, búcsúzkodnak, hogy Szent János áldása az út veszélyeitől és kísértéseitől oltalmazza meg őket. Ezért itattak a haldoklóval is szentelt bort, aki olyan tartományba készült, ahonnan nem tért még meg utazó. A megmaradt szentelt bort azután a halotti torban itták meg a halott emléke[259]zetére, lelkének üdvösségére. Ennek a szokásnak nyomaival a magyar katolikus nép körében ma is találkozunk.
A Gyertyaszentelő Boldogasszony napján szentelt gyertya egyike a legrégibb hazai szentelményeknek. A Pray-kodex tanúsága szerint a magyar középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, majd ennél a tűznél gyújtották meg azután a gyertyákat. Népünk is már régóta szentelménynek tekinti. Nincsen katolikus parasztház, ahol ne volna. Rendesen a sublót, vagy ládafiában tartják, vagy pedig felöltöztetve a falra akasztják, hogy főképpen vihar idején meggyújtsák és imádkozzanak mellette. A haldokló kezébe is ezt a szentelt gyertyát szokták adni, hogy az ördög ne tudjon rajta győzedelmeskedni. Ha a háznál halott van, akkor is ezt gyújtják meg.
A virágvasárnap szentelt barkát, azaz fűzfaágat a nép szintén szentelménynek tekinti. Otthonában feltűnő helyre szokta kitűzni, hogy a villámcsapást elriassza, távoltartsa vele. Olykor orvosságul is használják.
Nagyszombat reggelén van a tűzszentelés, amely még ősi pogány hagyományokban gyökerezik. A germán népek ugyanis isteneik tiszteletére a tél szimbolikus elhamvasztására tavaszi tüzet gyújtottak, hogy így földjeik termékenységét biztosítsák. Ezt az ősi szokást az Egyház a nagyszombati tűzszenteléssel és annak keresztény értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában ugyanis a kialvó, majd újra fellángoló tűz Krisztust jelképezi. A nagyhét három utolsó napján az ősegyházban Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás napján gyújtották meg újra. Az Egyház hatása alatt a hívek sem gyújtottak és sok helyen még ma sem gyújtanak tüzet ezekben a napokban. A nagyszombati tűzszentelés rendesen úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak és így gyújtják meg az örökmécsest, illetőleg a gyertyákat. Maguk a hívek pedig otthonukban az új tüzet a tűzszentelés maradványaiból, parazsából, vagy szenéből gerjesztették és húsvéti eledeleiket ezzel főzték meg. A tüzet természetesen szentelménynek tekintették. Hazánkban az erre vonatkozó első följegyzés már a Pray-kodexben megtalálható. Azóta a szentelt tűz hazahordásának hagyománya megszakítatlan.
A húsvéti ételszentelés a szentelmények egyik megragadó példája. Az ételek megáldására már Jézus is példát mutatott a csodálatos kenyérszaporításnál és az utolsó vacsorán. A megszentelt húsvéti eledel megvédte a híveket a hosszú böjt után a mértéktelenség kísértéseitől. Az ország több vidékén húsvét napján Isten föláldozott bárányának, Krisztusnak emlékezetére bárányt esznek, amelyet régebben megszenteltettek. A legrégibb húsvéti ele[260]delek közé tartozik a tojás is, amely a feltámadó életnek jelképe. A magyar húsvéti eledelekhez még hozzátartozik a sonka és a fonatos kalács is. Ezeknek az ételeknek liturgikus megszentelése az országban már nem általános. A vallásos jelleget azonban a néphagyomány még mindig őrzi: a családfő szokta megáldani és szentelt vízzel meghinteni.
Régi kedvelt népi szentelmény a Szent Márk napján megszentelt búza. A búzaszentelés akkor jutott nagy jelentőségre, amikor Európa nomád népei állandóan letelepedtek és áttértek a földművelésre. Magyarországon már a középkorban ismeretes volt. Manapság a hívek többfelé növénymagvakat visznek a szertartásra, mert ha ezeket vetik el, hitük szerint bő termést várhatnak. Máshol a szentelt búzát orvosságnak tekintik.
Virágot, füvet a magyar nép Úrnapján, Sarlósboldogasszony és Nagyboldogasszony ünnepén szokott szenteltetni.
Az úrnapi körmenet eredeti célja szerint tudvalevőleg határkerülés volt, hogy az Oltáriszentség körülhordozásával egyrészt távoltartsák a helységtől a természeti csapásokat, másfelől pedig hogy bőséges áldás járjon a nyomában. Az úrnapi körmenet valamikor a patriarkalizmus kötött rendjében élő társadalomnak ünnepélyes felvonulási alkalma volt, amint ezt számos egykorú színes leírás igazolja. Az úrnapi sátor földíszítéséhez szükséges füvet, virágot, zöld ágat rendesen az összes hívek hordják össze kertjük virágaiból, vagy olyan mezei virágból, amely a földjükön termett. A sátor virágai jeles népi szentelménynek számítanak. Sokfélére használják. Egyebek között rászórják a vetésre, megetetik a jószággal, a halott koporsójába teszik mindig gonoszűző célzattal.
Sarlós Boldogasszony napján az ország néhány helyén a templomban fodormentát szoktak szenteltetni és foganatos orvosságnak tartják. Nagyboldogasszony ünnepén többfelé ismeretes a fűszentelés, amelyet szintén orvosságul használnak. A növények gyógyító erejét minden nép ismeri. A középkori kolostorok a hasznos füveket és virágokat rendszeresen termelték. Először az egyháziak lesték el a nép orvostudományát, majd a kolostorok ismertettek meg a néppel ilyen gyógyfüveket. Ősrégi magyar mondás: fűben, fában hagyta Isten az orvosságot. Hogy a gyógyfüvek hatása mentől foganatosabb legyen, hogy mágikus erejüket nevükkel is fokozzák, a magyar nép Istenről, Krisztusról, Szűz Máriáról, szentekről nevezte el őket: istenfia. Jézus szíve, Krisztus koszorúja, Boldogasszony füve, Mária teje, Szent László füve, stb.
*
Az esztendő jeles napjaihoz fűződő magyar népszokások egyrésze szintén liturgikus tőről fakadt, illetőleg liturgikus hatások[261]kal gazdagodott, miközben az ősi pogány hagyomány is gyakran nyert keresztény színezetet. Az egyházi év sorrendjében következő liturgikus színezetű néphagyományok közül éppen csak utalunk a következőkre: betlehemezés, regölés, Háromkirályok járása, Gergely-járás, pünkösdölés. Nem törekedhetünk teljességre, de bizonyos, hogy a szentelményekből a magyar hiedelemvilág, az ünnepekhez fűződő liturgikus színjátékokból pedig a magyar népszokások gazdag ösztönzéseket merítettek. Számos liturgikus vonatkozás csillan még a születéssel, házassággal, halállal kapcsolatos magyar néphagyományokból. Örvendetes volna, ha jelzett szempontok alapján a délvidéki magyar néprajzi kutatás megújulna.
Rövid szemlénkből is kitűnik, hogy a katolikus kultusz milyen mélyen beleszántott népünk életébe, hogy a magyarság ősképzeteit mennyire átalakította, gazdagította, de el nem töltötte és így bizonyos értelemben meg is mentette a népélethez bölcsen alkalmazkodó liturgia.