Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. június) 6. szám

Laták István: Mindennapi szomorúság

Csak bámulni a süket csöndbe vakon,
Előtted az ismeretlen űr tátong.
Megvadult szél dörömböl az ablakon,
Gyámoltalan nyikorgnak az ágak a fákon.
A falak recsegnek a roskasztó hó alatt,
Ropog a henyén rakott gerendázat.
Asszonyod betegen fekszik, ínye dagad –
És költöznöd kell, elhagyni rossz házad.
Könyvekre költötted csekélyke pénzed,
És ha kultúrába markolsz néhanapján,
A bajokat, betegséget tehetetlen nézed,
Étekre alig elég a sovány garas már.
A bajok csőstül jönnek, mikor erszényed legsoványabb,
Ha lefelé kezdtél rohanni a lejtőn
Hiába veted meg dacosan a lábad,
S hiába nyújtod a kezedet esengőn.
Merre indulsz a nyakigérő hóban,
És hova telepedsz a szörnyű télben, hova?
A kenyered javát már megetted valóban,
De komisz sorsodtól meg nem szökhetsz soha.
A tavaszt sóvárgod, zord fagyok szökését,
Az üvöltő széltől megbújsz egy sarokba
Kicsi családodnak úgy kéne az egészség,
Már csak úgy védheted: mindent félredobva.
Napsugarakat vársz, Benedek zsákját,
Hogy vesszen a félelem, a jég a pokolba,
Hogy a bezárt ablakokat végre kitárják,
És kiszáradjon minden szegényember odva. [256]