Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. június) 6. szám

Bodroghy Szabolcs: A bukovinai székelyek bácsmegyei élete

…Fent szelídkék tavaszi ég, lent ébredő búzatáblák: kocsink vígan kocog a felszikkadt bácsmegyei országúton. Serényen zörögnek mögöttünk is a vetésre igyekvők szekerei: páran el is hagynak bennünket; hosszú volt a tél, sietni kell!
De az egyik dűlőúton egy hosszú szekérnek nem sietős. Nézzük: mifélék a rajtaülők? Közelebb érnek: látjuk, hogy szekerük oldala csak gyalulatlan deszka, maga a szekér alja fele olyan széles, mint az itteni népé. Az emberek rajta a kocsi alján ülnek: fejükön túlmagas és hegyes süveg, rajtuk cifrán hímzett bőrmellény, arcukon pedig ismerős, de szokatlan ősi vonások: az idetelepített székelyek. Szekerük lassan vonul át a tavaszi tájon és csendes erdélyi hangulatot varázsol körénk… Szinte lessük, mikor tűnnek fel a messzi látóhatáron az erdélyi havasok ormai…
Csak néztek ránk és lassan továbbnyikorgott havasi szekerük. Nem köszöntek senkinek… Később tudtuk meg, hogy a bukovinai székely csak annak köszön, akit személyesen ismer. Hiszen idegenben élt hosszú 177 esztendeig…
*
Az idetelepített székelyek élete egy külön világ. Aki azt meg akarja érteni, mélyen bele kell hatolnia e nép múltjába.
1764. I. 6-án hajnalban Buckow osztrák tábornok váratlanul katonáival és ágyúival körülvette a székelyek gyülekezőhelyét: Mádéfalvát, ágyútűz alá vette és felgyújtotta. E merényletnek 200 székely áldozata lett. Erre az életbenmaradottak Zöld Péter delnei lelkész vezetésével felkerekedtek és nekiindultak más, biztosabb hazát keresni.
A moldvai Tatros völgyében állapodtak meg. Elmenekülésük hírére még több száz székely család vette kezébe a vándorbotot s valamennyien ott Moldvában több községet alapítottak. Évek multán azonban gróf Hadik András bukovinai kormányzó kezdeményezésére Mártonffy Mór tábori lelkész átvezette őket Bukovinába. Itt megalapították aztán Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten községeket.
Ez a 177 éves idegenországbeli tartózkodás természetesen mély nyomot hagyott rajtuk. De a fajok kialakulásánál és tovább fejlődésénél fontos szerepet játszik az a föld is, amelyen élnek.
*
Életük, jellemük megértéséért azonban még mélyebbre kell szállnunk: fajuk legősibb kialakuláséit is isimernünk kell. Mályusz [239] Elemér „Erdély és népei” c. műve így magyarázza a székelyek eredetét: „Ami a hun kérdést illeti, tudjuk, hogy a hunok Attila birodalmának feloszlása után Kelet-Európába vonultak. Bár nagy részük ezt később elhagyta, kisebb maradékaik belekerültek az ott kialakult bolgár törzsszövetségbe. A Fekete-tenger mellé lehúzódott magyarság kétségkívül bővült e bolgár elemekkel is. Nem lehetetlen tehát, hogy e hun töredékek a bolgárokon keresztül bejutottak a magyar törzsszervezetbe és később, mint török nomád népelem, részévé lettek a megalakult székely törzsnek.”
Amellett foglalkozva a Székelyföldön található nevekkel, még kurt, jenő és besenyő testvér-népelemeket is felfedez a székelyben… Ezért leszögezi: „A székelység tehát a magyartól eltérő keleti eredetű nép; ereiben talán a Kelet-Európába visszahúzódott hunok és Dunántúl maradt avarok vére is csörgedez.” De hozzáteszi: „Olyan régen egyesült és elkeveredett a magyarsággal, nyelvét oly régen felvette, hogy az eltelt évezred alatt teljesen magyarrá vált.”
A hun-magyar ősmúlt legnagyobb tudósa: Zajti Ferenc is ugyanazt állítja, csak pontosabban körülvonalazva: „Erdély székely magyar népe tulajdonképpen 3 egyfajta, de más-más időben betelepült törzsből áll.” Ezek:
1. az Attila népéből visszamaradt őstörzs;
2. a 678. körül beköltözött hun-bolgár és avar-törzs (ugyancsak Attila maradék népe);
3. az Indiát járta fehér hunok; ugyanis a korozmiai hun-terület az indiai hun birodalom volt nyugati, szélső tartománya.”
E fehér-hunok pedig a magyarok Indiában élő fajtestvérei.
*
…Amikor később közelebbről is láthattam őket, megelevenedtek előttem a történelem holt betűi.
A férfiak túlmagas és hegyes fekete „kucsmái”, a fehér „harisnyákon” (gyapjú csizmanadrág) a fekete zsinórzat, a „bundaacska”-jukon (bőrkabát) az uralkodó fekete ékítmények mind az ősi hun faj szent színét őrzik.
De már a bőrmellény és a női térdigérő és a férfi rövid bunda hímzései közt elég jelentős szerepet kap a vörös és zöld mellett a kék és lila szín is. Ez már biztos jele a besenyő hatásnak is.
De még jelentősebb bizonyítékai a hun-besenyő múltnak az arcvonások: ezek túlnyomórészt egészen kun jellegűek. Viszont az u. n. „alföldi” típus, amit a legmagyarabbnak neveznek, a legritkább közöttük…
Igen jó magyarok az idetelepített bukovinai székelyek. Nem is csoda: testvértörzs fiai, akiknek a nyelve is igen közel állott a mai magyaréhoz. A kunok a XIII. században kerültek hozzánk, [240] mégis a legtökéletesebb magyarokká váltak azóta. A székelyek 800. körül, tehát 500 évvel előbb egyesültek a magyarsággal, így minden bizonnyal még hamarabb lettek eggyé velünk nyelvben és érzésben is.
*
Az itteni magyarságtól eltérő ruházatuk után nagy különbséget mutat a nyelvük is. Ez először is a kiejtésben nyilvánul meg: legközelebb áll a palócéhoz. Ennek magyarázata az, hogy amikor az Aral tó mellé települt Csaba királyfi népének egy része ide Magyarországra visszatért, mint Ed, Edemen és Aba törzsei, azaz a palócok, egy része a Mátrában, másik a dunántúli Göcsejben és Ormányságban, a harmadik Erdélyben szóródott szét.
Nagyobb nehézséget jelent azonban azon szavak tömege, amelyet kizárólag csak a székely magyarok, vagy pedig egyedül e bukovinai székelyek használnak. De a kezdet nehézségein már túl vannak; már jól tudja egymás különböző szavait a székely és a bácsmegyei magyar is.
De ami a legfőbb: az ide hazajött székelység magyar érzése a legmagasabb lángolású. Nem szavak kellenek ennek bizonyítékául, hanem tettek: majd megmutatják ők, mint honvédek és mint a magyar föld megmunkálói, hogy mit tudnak tenni a magyar Hazáért.
Egy példát mégis felemlítek. Az itteni székely férfiak téli „bundaacská''-ján pont a szív felett szív alakú bőrzseb díszlik, amelynek a színe: piros, fehér, zöld. Látom, hogy többnél már kopott a kabát. Megkérdem: vajon Bukovinában a románok alatt is viselték-e ezt a nemzeti színű zsebet?
– Viseltük aam! – húzza ki magát büszkén a székely. – Jöve az olaa csendér, meglaataa s szóla: „Adjál egy késet!” Adék. Fogaa e zsebet s levaagaa s a saancba dobaa. „Nem baj” – gondolaam. Amikoron elmene, felvevém a saancból s adaam a fehérnépnek, esmég varrja fel. S most es itt vagyon e! –
*
Feltűnő a különbség a székely és az alföldi magyar között vérmérséklet tekintetében. Bácsmegyei magyar a hosszú téli nyugalom után alig várja az első kinyílt napot: ekkor befog, kivágtat a szántóföldjére és azután mindig csak siet és rohan és sohasem ér rá, nincs jóformán megállása, – amíg ősszel be nem takarít mindent.
Ezért a székelyek ellen még a tavalyi nyár folyamán felmerült a kifogás, hogy a munkában lassúak.
De az ő vérmérsékletük mélyebb okait is fel kell kutatnunk. Azon őseikről, akiktől vérükben a legtöbb elemet őrzik: a hunok[241]ról tudjuk jól, hogy igen előkelő, vitéz nép volt, amely a harcászatban hallatlan teljesítményeket tudott felmutatni. Amikor veszély fenyegetett, igenis gyors volt és fürge és éppen ily iramú harcmodorával tudta megzavarni és legyőzni az ellenséget.
De a békében vérmérsékletük megőrizte higgadt, méltóságteljes: úri mivoltát. Zajti Ferenc fenti megállapítása szerint őseik egy részét az indiai fehér hunok idejutott szórványa is alkotja. Talán a Kelet békéjének, boldog nyugalmának emlékét őrzi az itteni székelyek higgadt magatartása…
A származás mellett eddigi foglalkozásuk is megmagyarázza vérmérsékletük nyugodtabb voltát. Bukovinában szétszórt kis földjeiken inkább főzelék-növényeket termesztettek; veteményes szekereikkel aztán messze földet bejártak és a piacokon értékesítették terményeiket. A konyhakerti vetemények ápolása pedig sohasem kíván olyan iramot, mint a gabonaföldek megmunkálása.
De a székely is nemes faj, így tud alkalmazkodni. Már most, ideköltözésük első esztendejében belátták az itteni föld és munka kívánalmait. Azért a meleg idők beköszöntével már hajnalban a földre siet és „vakulásig'' fárad az új és jogos honfoglaló nép, hogy minél több és szebb kenyeret teremthessen elő családjának és Hazájának.
*
A bukovinai székelyek bácsmegyei életét tárgyalva arra is rá kell térnünk ami náluk különösképpen az életet jelenti, s ez náluk a ház: amit „élet”-nek neveznek és a szobát „ház”-nak.
Az alföldi magyarnál viszont a föld a legfontosabb; először azt akar szerezni és ha már megvan, akkor sem fektet túlságos gondot a háznak módjához illő szépítésére. A föld az anya, amely „ápol és eltakar”, tehát azt becsüli legjobban.
A bukovinai székelyeknél is a föld, igaz, magántulajdon volt. De látták amellett az ottani ellenséges hatalom gyűlöletét, amely irigykedve nézte őket földecskéiken. Így ezen ellenséges földön nem érezhették magukat egész biztonságban. Ezért inkább a házra fektették a fősúlyt. „Az én házam: az én váram” náluk a legnagyobb mértékben vált igazsággá: legalább otthon, a saját fészkükben akarták magukat igazán otthon érezni.
Ezért a szegényebb székely legény, ha hazulról nem remélhetett elég anyagi segítséget, elment szolgálni. És amikor elég pénzt összekuporgatott, első dolga az volt, hogy kiment az erdei favágókhoz és kiválasztott magának egy kész faházat. Megvette, szétszedte, hazavitte és újból összeállította. Azután kívül-belül betapasztotta, bemeszelte, majd bútort is barkácsolt magának. Azután megesküdött választottjával és hazahozta az „életbe”, hogy így [242] lombosodjék, virágozzék és gyümölcsözzék tovább a szép, nemes székely élet.
Itt Bácsmegyében a dobrovoljacoktól hátrahagyott többszáz ház az idei talajvizek miatt félig, vagy egészen „megomolt”. Nagyon fáj nekik, hogy odalett az „életük”. De azért bízó szemmel néznek a búzaföldek felé: micsoda szép „életeket” fognak azok terméséből elővarázsolni!
És ha majd a magyarok Istene megáldja egy, két és több évi vetésüket és saját szemeikkel látják majd, hogy ömlik az áldás, a jólét e földből, akkor majd ők is minden bizonnyal átveszik az alföldi magyar igazságát, aki a gabonáját hívja „életnek”…
*
Legvégül szólok arról, amiről első helyen kellett volna ünnepi szóval zengenem. De amit a székely élet koronájának hagytam, s ez e nép vallásossága.
Amikor a dobrovoljacoktól rájukmaradt telepekre megérkeztek, sokan sírva fakadtak. Kérdezték tőlük, hogy mi bajuk.
– Jaj, Istenem, vagyon itt minden, élet es, föld es, iskola es, egészséghaaz es, de torom nincsen, Isten haaza nincsen! – siránkoztak.
Mert náluk a vallásosság nemcsak néha-néha felcsillanó szikra, hanem egész életüket átizzító tűz. Ha megkondul az „Úrangyala”, mind leveszi a kalapját, ha kicsi, ha nagy és addig fel nem teszi, míg az Úr beszél a harang nyelvével.
Esténként, amikor a csillagok kigyulladnak, a házakból innen is, onnan is halk zsongás szűrődik ki: ott imádkozik térdelve a szent kereszt előtt a ház apraja-nagyja.
Ezért a vasárnapjaik is igazi vasárnapok. Valóban az a csend és béke fehérlik a faluban, amely akkor szállt le először e földre, amikor az Úr a világ teremtését befejezte és felvirradt az első szent, hetedik nap…
Ideiglenes templomuk tele van ilyenkor; buzgón imádkozik és énekel ott egy szívvel az egész székely falu. Feledhetetlen látvány utána: a székely lányok hazatérése a templomból. Majdnem mind „veres” szoknyában és mellényben vannak ilyenkor; a piros szín minden változata ott tündöklik ruhájukon. Sok leány zöld színnel is tarkázza. Míg a sárga és kék a legritkábban látható rajtuk. Ők még így híven őrzik az ősi szokást, amely szerint a magyar törzs ruháján már a legősibb időben három fő-szín uralkodott: a piros, fehér, zöld!
A lányok a hajukat két fonalba fonva leeresztik és legtöbbször piros szalagot fonnak beléje. De ennek a vége a szoknyájuk aljáig ér. Végtelenül jól esik a szemnek a magyar színek ily tobzódó új fellángolása. Amikor több falvakban és tanyavidékünkön [243] is kezdték már földműves-leányaink is a „művelt” Nyugatot színtelen színeivel utánozni…
*
De náluk a vallásosság nemcsak hit, hanem tett is: gondolataik, szavaik, tetteik, erkölcsük mindig az Úr útját igyekszik keresni. A fiatalság erkölcse is igen nemes színvonalon áll. Ezt mutatják főleg vasárnap délutánjaik. „Délebéd” után a falu melletti szép nagy mezőn gyűlnek össze. Ott a legények labdáznak, a lányok pedig csoportokba ülve nézik. Fel-fel tűnik egy-egy kevert csoport is: a legények-lányok játszadoznak, ugrándoznak, vigadoznak, mint gondtalan báránykák a vidám mezőn.
De amikor megkondul az esteli harangszó, mind megindulnak hazafelé. Még alig kezd alkonyodni. Még egyszer végigvillognak a falun a lánycsoportok pirosan tarka magyar csokrai. A legények is csoportokba verődve bandukolnak. Akinek már van választottja, azt még elkíséri, kis ideig beszélgetnek, aztán elbúcsúznak.
Mire leszáll az este, csendesek, üresek a székely falusi utcák. Lassan kigyúlnak fenn a csillagok és itt lent a házak ablakai. Aztán lassan ezek ismét kialszanak. Csak fent a Hadak Útja: a Tejút lesz mindig fényesebb: Csaba királyfi őrködik a végre hazatért jó székelyei itthoni élete fölött, akiket hazaküldött, hogy magyarabbá tegyék az eljövendő Nagymagyarországot.