Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. május 15) 5. szám

Csuka János: Mikó Imre: Huszonkét év (1918–1940)

Mikó Imre az erdélyi magyarság politikai történelmét dolgozta fel s mivel az elmúlt évtized kisebbségpolitikai életének kialakításában maga is résztvett, sok érdekes és változatos színnel élénkíthette azt a képet, amelyet a Romániába kényszerített kétmillió magyar kálváriajárásáról alkothattunk magunknak. Minden pátosz [235] nélkül íródtak ezek az egyszerű emberi sorok, amelyek méltók tömör és kifejezésteljes mondanivalóikkal ahhoz az öntudatos erdélyi magyarsághoz, amely a leszakadt nemzettömbök között a leghamarabb találta meg tiszta, jellemes magatartását, kiegyensúlyozott lelkiségét és megvásárolhatatlan fajszeretetét. Ha Erdélynek is jutottak percemberek, akik egyéni érvényesülésért, a megcsillogtatott látszat pozícióért, szereplési lehetőségekért, vagy hibás elgondolások következményeként elszakadtak egy időre a magyarság egyetemétől, árulókká soha nem válták, résziben azért, mert idejében kijózanodtak s hamar rájöttek a hatalom hamiskodására, vagy pedig azért nem tudtak a tömegek milliói közé idegen elgáncsolásokat ékelni, mert a magyarság roppant ereje kíméletlenül összetörte minden kísérletezésüket s elvette a kedvét attól, hogy a magyarságot a számára mindig barátságtalan és ellenszenves román szellemmel kibékítsék.
Megkönnyítette elszigetelődésüket az is, hogy Erdély tucatjával állíthatta sorompóba az alkalmas, nagytekintélyű és nagymúltú vezetőket, akik nemcsak a magyarság, hanem a románság felé is parancsoló tiszteletet tudtak szerezni s ez a tisztelet nem csupán az egyénnek, hanem az egész magyarságnak szólt.
*
Az erdélyi kisebbségi élet politikai rezgéseit és megnyilatkozásait megismerve azt látjuk, hogy a kezdet letargiájából az utolsó kísérletezésig csaknem azonos nehézségekkel találkoztak, mint mi, délvidékiek. A bukaresti és belgrádi kormányok módszerei azonosak voltak, egyforma forrásból táplálkoztak. A huszonkét év Erdélyben is olyan volt, mint nálunk, mindennap rohammal kellett elfoglalni egy-egy hadállást, hogy a magyar kultúra, az európai civilizáció, a magyar szellemiség és erő számára elviselhetőbbé tegyék a sok csalódást és keserűséget, amit át kellett élni, hogy valahogyan együtt maradjon a magyarság a hazatérésig.
Az erdélyi magyarság számára a politika elpusztíthatatlan életlehetőséget jelentett s a politika volt az a rugalmas eszköz, amellyel bele tudott világítani kétmillió lélek szellemi és anyagi megnyomorítását célzó mesterkedések sötét boszorkánykonyhájába. Mindegy volt, hogy melyik párt került hatalomra, erdélyi vagy óromániai volt a miniszterelnök, a magyarságot bizalmatlanul fogadták, mert nem voltak kétségeik az iránt, hogy Erdély egyszer úgyis elszakad Romániától. Ebben a légkörben pillanatnyi enyhülést, kedvezményeket kiharcolni emberfeletti munka volt. Nemcsak erőt s példás összetartást igényelt, ennél többet, csodálatos türelmet. Mert hányszor évekig tartó munka után, amikor már-már részeredményeknek kellett volna megmutatkozni, jött egy országos vagy kontinentális földrengés s hirtelenében, szívet fájdítóan betemette azt, amit nagy gonddal felépítettek. Mennyire ismerjük mi is, délvidéki magyarok a harcnak ezt a meddőségét, elpazarolt férfiévek eredménytelenségét és tehetetlenségét, amelyben csak az nem pusztult el, aki a lélek és a szív lángjainál melegedett. Ez pedig azt súgta, hogy a csapások alatt kell megacélosodni, mert ez igazolja, hogy különb, időállóbb és korszerűbb, tehát életrevalóbb emberanyag vagyunk elnyomóinknál. S hogy így volt, azt a történelmi igazságszolgáltatás is bizonyítja, amely jellemünk, magyarságunk, [236] hitünk és erőink törése nélkül visszailleszkedett a régi keretekbe.
*
Szívesen és örömest olvassuk az erdélyi kisebbségi élet könyveit, mert azokban a mi megnyomorított életünkkel is találkozunk. Szinte minden oldalon felismerjük bajaink azonosságát, a nehézségek egyforma darabosságát, stílusát s nem tudjuk: a szerbek a románokat, vagy a románok a szerbeket utánozták abban, hogyan kell a kisebbségeket gyötörni, életkedvüket lélekmérgezéssel, erőszakkal és válogatott módszerekkel fokozatosan leszorítani, hogy soha fel ne ébredjenek abból a kényszeralvásból, amelybe 1918-ban kényszerítették őket.