Folyóiratok
Kalangya, II. évfolyam (1933. július) 7. szám, 433–504 p. |
| Cziráky Imre: Mári néni meg a Márika az Úr koporsójánál |
Furuék kiskapuján nagy viháncolással ugrott ki Márika. Utána a Szilike lépett ki. Bezárta a kaput, és a kulcsot felakasztotta az alacsony kapu belső felén lévő szögre. Alacsony a kapu, alacsony a kerítés itt is, ott is, végig az egész utcán. Benézhet, akinek kedve tartja. Nem lát semmi különöset, ha csak azt nem, hogy majd mindenik udvarban kukoricát pattogatnak. Ha meg már kipattogatták volna, hát azt ropogtatja, majszolja, tömi, rágja valahány. Ki-ki a maga módja és kora szerint. Még talán a finom »zsíros kinyérkének« sincs akkora becsülete ma, mint a nagy szemű, fehérre vagy piros domósra pattogatott kukoricának. De hova is beszélek »zsíros kinyérkéről«, mikor tudni való, hogy nagypéntek van máma! Amit a pattogatott kukoricán kívül igazol a sok templomba igyekvő is. Nem is rendes, aki ezen a napon bár egy miatyánkkal be nem köszönt a szent sírhoz. A Krisztus koporsójához. Hiszen az olyan szép! Az a temérdek virág, az a sok csodaszép ének meg imádság! Ilyenkor előkerülnek azok a gyönyörűséges, régi imádságok, énekek, amiket nem lehet megtalálni egy újmódis könyvben sem. Talán azért is olyan szépek? Nagy, öreg betűiket talán száz esztendővel ennek előtte írták. Papirosa már széthullóban, de összefogja még az elrongyosodott papírszeletkéket a kegyeleten kívül az a talán ötödízigleni zsiradék is, melyet az ájtatos kezek simogattak rája. Mondom, gyönyörűség ezeknek az énekeknek a puszta hallgatása is. Hát még az elmondásuk! Mert ugye, nem nagy felfogás kell ahhoz, hogy megértse az ember, miszerint mégis-mégis nagyobb boldogság az, ha az ember megríkat, mintha őt ríkatják meg! Mégis csak nagyobb öröm, ha az ember tulajdon ájtatossága után igazodik a többi! Van is vetélkedés ilyenkor az előéneklésért! Szerencsés, aki sort kap! Mert teszem azt, mise után vagy estefelé nemigen kerül sorra más, csak a mindennapos templomi éneklők. [481] Fehér Mári néni nagyon jól tudhatta ezt. Azért ballag déli kereplés táján a templom felé. A nap gyászához illő fekete kendő van a fején. Kezében olvasó, imakönyv. Másik kezébe Márika akaszkodik, az unokája. Annak piros, kerek fésű fogja át kenderhaját. Arca, ruhája, de még a keze is elviselhetetlenül tiszta állapotban. Lábán a bátyja papucsa, ami azért is jó, mert lassabban esik benne a járás. Hiszen, ha meztélláb lenne, nem bírná szüléje lassú járásra fogni biztosan! Négyesztendős féktelenségére jó kötőfék az a nagy papucs! Így hol a papucsra néz, hol a kezében lévő, összehajtogatott zsebkendőre, hol a szülikére, hol azokra a gyerekekre, akik odaszólnak. – Tán a templomba mentek, Márika? Márika nem felel. Köténye zsebében megtapogatja az odarejtett pattogatott kukoricaszemeket, és hallgat. Mint a szüle. És mosolyog. Mint a szüle. Hogy a Márika mosolyog, hogy néha ugrik is egyet, annak ezer oka van! Ugrana ő nagy, gyermeki boldogságában ezerannyit is, de nem engedi a nagy papucs! Pedig máskülönben olyan szépen slattyog így ugrás közben a sarka, hogy öröm hallgatni! De miért is sírna? Hiszen ami könnye volt, mind elsírta már mosdatás közben. Most csak örül a templomba menés sok szenzációval kecsegtető tényének. De hogy a szülike mosolyog, az már valami nagyon különös okot sejtet! Ugyan min tud mosolyogni özvegy Furu Ferencné született Fehér Mária? Ő, akit nagyobbrészt csak sírni láttak! Ő, aki már harminc esztendeje siratja az özvegységét. Nemcsak úgy ímmel-ámmal, hanem becsületesen, bőven ömlő könnyekkel. Annyi könnyel, hogy jut belőle még más koporsóba kerülő istenteremtésének is. Mert nincs temetés, amelyikre ő el nem menne, ahol meg ne siratná az elsiratottat is, a siratókat is, no, meg nem kis és nem utolsó mértékben önmaga bús sorsát is. Nem lehet pedig mondani, de nem is mondja ő sem, hogy valami különösebb oka lenne a panaszra, hiszen hogy jó órában legyen mondva: fia is, menye is megbecsülik, de hiába! Mégis úgy van, ahogy az a szépséges ének mondja: Oh, mert az özvegynél nincsen nagyobb árva, És bizony, mi tagadás, jól is esik neki a sírás! Ha különösebb ok nincs rá, hát csak le kell ülnie a kisszékre a kerti [482] barackfa alá, vagy a szobában a padkára, és úgy magányosan, halkan, csendben csak bele kell kezdenie az özvegyek szomorú énekébe. Bajos azt kiállni sírás nélkül! Csorog a könnye, mint a patak, és lelkében megdicsőül Furu Ferenc emléke. Pedig, ha belegondolunk, illetve ha Mári néni jobban belegondolna: sok ütleg, kevés cirógatás, sok »az anyád« és kevés »édes hékám« lenne az emlékek végösszege. Talán bele is gondol, talán tudja is, talán azt is siratja?… Mindenesetre érzi, hogy könnyebb a lelke, frissebb még a keze mozgása is egy ilyen jó kis sírás után. De most mosolyog… Arcának siralomhoz igazodott ráncai szokatlan rajzokat írnak fonnyadt bőrére. A mosolygás oka ott lapul meg a kapcsos énekeskönyvben… Igaz, öt dinárba került, de megéri! Még ha vesszük, olcsón is jutott hozzá! A tekiai búcsún történt, hogy a pihenés órájában Szeles Panna néni fontoskodva félrehívta, és hogy senki meg ne hallja, a fülébe súgta: – Márim, a tömörinyiek közt van egy asszony, de valami rettent szép éneket tud! Olyan szívhez szóló, hogy nem áhati ki az ember rívás nékű. Meg kék tűle szerezni! Mári néni kapott a szón. Odamentek. Meghallgatta ő is az éneket, s miután megállapította, hogy az ének nemcsak »rettent szép«, hanem egyenesen »elég szép«, megegyeztek a tömörinyivel. Nyolc dinárban egyeztek ki. Öt dinár jutott Mári nénire, három Panna nénire, de viszont az ének is Mári néni atreccára küldődik, és így az első használat joga is őt illeti. És most mégis megjött az ének. Pedig már Panna elátkozta a tömörinyieket. És most mégis megjött. Éppen a kádencióra, mert tegnap hozta a postás, és ma meg nagypéntek van. Panna néni még nem is tudja, hogy megjött. Még senki sem tudja. De jobb is így. Hadd hallják meg ott a szent sírnál legelőször! Hadd sírjanak rajta először ott, ott fájduljon meg a szívük az ének hallatára, s aztán a templomból kijövet hadd kérdezgessék: – Hun szerezte ked, Mári néni, ezt a rettent szép éneket? Hát nem öröm ez, ha az ember belegondol? Hát ezért mosolygott! Mire a templom elé értek, éppen abbahagyták a kerepelést a toronyban. Mielőtt beléptek, még egyszer megnézte, megvan-e az ének? Megvolt. Ott lapult a tömörinyi asszony éneke a hozzávaló »elég szép« imádsággal együtt. Márikát is [483] rendbe hozta. Megadta neki az utolsó fejbevágást is. Nem azért, mintha különösebb oka lett volna rá, de nem árt az soha! Ne kényesedjen el a gyerek! Ez meg amúgy is olyan ördögfajzat! A templomban, a szent sír körül alig lehettek harmincan. Emberek, asszonyok, gyerekek. Az öreg Vancsik vitte a szót. Ő mondta az imát, ő volt az előénekes, de már látszott rajta, hogy fáradt. Csendes fejbólintással adta tudtára a belépő Mári néninek, hogy épp jókor jött, mert ő már menne. Mári néni és Márika előbb letérdeltek a sír elé. A szüle meghajolt, és fonnyadt ajkával csókot lehelt a hideg padozatra. Olyan jólesett neki ez a hűvös hidegség! Aztán hirtelen az jutott eszébe, hogy a fájdalmas Mária is fia meghidegült testét csókolgatta. Az a szép, az a jó, az a nagy fájdalmú, szent asszony, aki Józsefe után most Jézusát temette. És özvegy volt Mária is…! Feltartózhatlanul bugyogtak elő könnyei, és azokon keresztül nézett a virágok közt fekvő Krisztus-szoborra. És sírt. Mária szomorú sorsát siratta, no meg… Isten ne vegye bűnül, ezzel egyidejűleg a magáét is. Márika ijedten nézett a szülőjére. Ő is ott térdelt mellette. Meg se mozdult, pedig az egyik papucs térdelés közben lemaradt a lábáról. De hogy a szülike sírása nem akart szűnni, hát odébb tekintett. A sírra. Nézte a halott Krisztus szobrát. Szeme ijedt kerekre nyílt az oldalseb láttán. Nézte a szemét. Nem nyitja fel! Aztán apró villanylámpákon bambáskodott el. Egyszer csak megmozdult a szülike. Míg feltápászkodott, Márika is felvette a lemaradt fél papucsot. Mári néni megmarkolta a kislány kezét, és közelebb mentek a sírhoz, egészen a földre helyezett feszületig. Ott a szülike újra letérdelt, és sorra csókolta az öt sebet. Márikát is nyösztette, de ő csak a lecsukott szemre adott egy cuppanós csókocskát, aztán ijedten felállt. A szülike újra térdre parancsolta, s mikor a feszület melletti tányérba beejtette a maga fél dinárját, jelentős mozdulattal intett Márikának is. Mert hogy nyomon maradjunk, Márika is kapott egy huszonöt parást otthon kellő kioktatások kíséretében. De bizony a pénzecske – hogy, hogy nem – elveszett, az utasítás pedig elfelejtőzött. Nagyobb biztonság okáért még üres tenyerét is megmutatta a szülikének, amit az élénk fejcsóválással vett tudomásul. Hogy aztán az öreg Vancsik éppen befejezte az imádságát, Szülike is ijedten ugrott fel. Pedig nem volt ott senki, [484] aki elébe vághatott volna. Csupa csendes népség volt jelen. Nem volt egy se olyan feltörő. Volt ugyan egy uras nagysága. Valami éktelenül formátlan kis imakönyvből imádkozott. A többi: csendes, olvasós, paraszti népek. Hogy mit is lehet ilyen kis könyvből imádkozni? Mári néni érezte, hogy ő szégyellené még kezébe is venni azt a kis, uras könyvet. Feltápászkodott. Megszorította nagy, kapcsos imakönyvét, meg a Márika kezét, aztán odacsoszogott az öreg Vancsik mellé. Az odasúgta a letelepülőnek: – Jó, hogy gyütté, Mári, mer nem tom, kire hattam vóna a templomot?! Maj gyüvök én nemsoká! Addig mondhadd te. Ehen a könyvem! Mári néni tiltakozó mozdulattal utasította el a könyvet: – Van nekem, ami kő! – súgta. Aztán maga mellé ültette a még mindig csodajó Márikát, elővette az okuláriumot, kinyitotta a kapcsos imakönyvet, kettőt köszörült a torkán, és belekezdett a tömörinyi asszony »elég szép« énekébe. De bizony alig volt, aki az előéneklést ismételve válaszolt volna. Nem mondom, a Fúrú Kati, az mondta. De az rokonság volt. A szomszédasszony is dudorászta, de a többi csak nem szólt. Mári néni fel sem vette. Biztos volt a dolgában. »Várjatok – gondolta magában –, majd mondjátok még a hatodik vers után!« Úgy is lett! Mire Mári néni belekezdett a hatodik versbe, hogy Nem volt neked, Jézus, bús halotti ágyad, mondta utána a többség. Mondom, igen szép ének volt. Hallgatta, énekelte majd mindenki, fokozódó figyelemmel és áhítattal. Mári néni boldog volt, és minden verssel nőtt a boldogsága. Csak Márika kezdett el türelmetlenkedni. Először az egyik papucs esett le hangos koppanással a magas padról lelógatott és kalimpáló lábacskáról, aztán a másik. De ezért még nem szólt a szüle semmit, csak épp, hogy kicsit fejbevágta. Mind a kétszer. De amikor a nyolcadik versnél Márika rángatni kezdte a szüle réklijét, és félhangosan odamondta, hogy – Szüle, ahun a keresztanyámék Fercsije a! akkor már majd belezavarodott az énekbe Mári néni. Csak természetes, hogy ezért egy alig látható, visszakézből való pofonka járt Márikának. [485] Nem volt nagy pofonka, de Márika puha szájacskájához csontos volt a szülike keze, és váratlan volt az örömteljes felfedezésre adott rideg válasz. Mert a Fercsi legény valóban ott állt a sír mellett! Hivatalos minőségben! Apró feje teljesen elveszett a tűzoltósisakban, mely csupán azért volt a fején, hogy igazolja, miszerint Fercsi most őrséget áll a sírnál! Márika sírva fakadt. Fercsi elmosolyodott s mivel nem volt szabad nevetnie, alig tudta visszafojtani a nevetést. Márika erre hangosabb árnyalatba csapott. A szüle csígatta, de hogy az nem használt, fájdalomcsillapítónak Márika kezébe nyomta az ő nagyszemű, sokérmes olvasóját. Márika elhallgatott, és a nyakába akasztotta az olvasót gyöngynek! A tömörinyi ének már a tizenegyedik versnél ment. Az uras nagyságán kívül már mindenki mondta. Aztán Márika a lába fejére akasztotta az olvasót. A szülikének épp csak annyi ideje volt, hogy leakassza az alkalmi gyeplőt. Majd feddő tekintetet vetve Márikára, belekezdett a tizenkettedik versbe. Akkor csikordult a templomajtó, és akszamétos csoszogással bebillent a templomba Szeles Panna néni. Az »elég szép« tömörinyi ének társtulajdonosa! Mári néninek csaknem a torkára forrt az ének… Lám, a nagy sietségben el is felejtett szólni a Pannának, hogy megjött az ének! Most mit szól a Panna? Pedig igazán nem irigységből történt, hiszen végtire ő úgyis megmutatta, odaadta volna! Panna néni már a keresztcsókolásnál tartott. Buzgó hajladozása közepette azonban nem kerülte el figyelmét az ének sem! Nem árulta el külsőleg semmi, de belül rettenetesen sírhatnékja volt. Hát ezt érdemli meg ő? Azért, mert három dinárral kevesebbet adott bele? Felkelt, és odaült a megzavarodott barátnő mellé a padra. Az kissé reszkető hangon, de belekezdett a tizenharmadik versbe. De befejezni már nem tudta… Mert ahogy Panna melléje telepedett, ráeszmélt arra, hogy az a Márika helyére ült…! De hát akkor hol van a kislány? Odanézett. Nem volt a padon. De még a közelben sem. Zavartan kezdett bele a második sor éneklésébe, amikor a félig nyitott templomajtón éles gyermeksikítás hasított bele a templom levegőjébe… Megakadt. Újabb sikítás, még erősebb! A Márika hangja… Ijedten tette le maga mellé az éneket, és mindenek felett álló anyai ösztönét követve, ijedten szaladt ki a temp[486]lomból. Még a pápaszemét is az orrán felejtette! A templom sarkán tényleg Márika rémüldözött. Ijedt borzalommal, megdermedve állt a falhoz lapulva. Tekintetét az utca túloldalára meresztette, és ordított, ahogy a torkán kifért. A szüle ijedten rohant hozzá: – Mi van veled, lelkem, csillagom?! De Márika csak ordított tovább, és jobb kezével, melyre kibogozhatatlanul rá volt csomózva szülike nagyszemű olvasója, reszketve mutatott a túlsó oldalra, ahol egy kéményseprő éppen nekitámasztotta létráját a patika kapujának. – Hát ezért sivalkodsz, te béka! – rivallt rá az öreganyja. Aztán befogta a rémüldöző gyerek száját, hogy ne hallatsszék be a templomba a sikítása, majd sietve vonszolta ki a templomudvarból az átellenes utca sarkáig. Ott csendes dörmögés közepette legelőször is az olvasót fejtette le a kislány kezéről, aztán lekapta lábáról fekete özvegyi papucsát, és kettőt-hármat rávert Márikára, mire annak sírása egy kettőre visszafojtott szepegéssé halkult. Aztán köténye sarkával megtörölte a gyerek orrát, és lódított egyet rajta. – Most pakolj, de igenyest haza, mer menten odaadlak a fekete embernek! Márika ijedt sietéssel iparkodott hazafelé. A nagy papucs slattyogásától nem hallatszott már szepegése. Mári néni pedig sietve indult visszafelé. Nehéz sejtelmek gyötörték. És valóban…! A templomban énekeltek! Szeles Panna előéneklése után! Mikor az ajtóba ért, már a tizenhatodik versnél tartottak. Panna néni is észrevette a visszatérő társtulajdonost. Két kézre fogta a papirost, amelyiken az ének volt, úgy mondta tovább. Mári néni megtorpant. Pápaszeme felett mély keserűséggel teli tekintetet vetett az éneklőre. Oda akart menni, de hogy a szent sírra esett tekintete, mégis térdre roskadt. Ott, ahol volt. Mélyen meghajtotta fejét, és újra megcsókolta a hideg márványlapot, mely hideg volt, mint a halott Jézus teste lehetett, amelyre a fájdalmas Mária szórta szomorú csókjait… Megindultak a szeméből a könnyek… Hát lehet valamiben teljes öröme egy bús özvegynek? Hát lehet? De hát a fájdalmas Máriának talán volt? Lám-e, az is! Panna néni harsogva kezdte a tizenhetedik verset. [487] Ő meg tiszta kendőjét váltogatva nyomkodta a szeméhez. Csendesen sírt… Aztán felegyenesedett. Hadd mondja a Panna! Miért ne mondaná? Hiszen ő is adott bele három dinárt. No de meg úgyis csak egy vers van még hátra. Megigazította szikkadt kezefején a nagyszemű olvasót, és leült az utolsó verset éneklő Panna mellé a padba. Orrcimpái szinte megtágultak. Apró, ráncos szemeivel szaporán pislogott. De nem énekelt! Nem énekelt a Szeles Panna után! Kinyitotta a könyvét. Ott volt benne még a tömörinyi asszony levele. A végső sorait betűzgette »teki jai szent búcsún íródott ez az ének…« Akkor fejezte be Panna néni az utolsó vers utolsó sorait. És akkor… hogy hogyan is történt, azt Mári néni sem tudná elmondani, megismételni még kevésbé, de a belsejében érzett, elfojtott keserűség a következő pillanatban kinyitotta a száját, és énekké formálódott ajkán a tömörinyi asszony levelének utolsó sora: – Tekiai szent búcsún íródott ez az ének… A többiek rázendítették hangosan ismételve. Mári néni arcára kiült az alkotás láza, és folytatta rezgő hangon. – Kegyes tiszteletére Mária bús szívének… Ment, mint a karikacsapás! Mégis ő fejezi be az éneket! – Vigasztalására a bús özvegyeknek… Szeles Panna néni zavarában már együtt mondta a rögtönzött éneket a többiekkel. Mári néni szemeit pedig elöntötte a könny, és reszkető, sírásba vékonyuló hangon énekelte a legeslegutolsó sort, ami, érezte, olyan akkurátusan, olyan szépen kijött kádencióra: – Akik nehéz szívvel ol sokat könyveznek… [488] Mári néni meg a Márika az Úr Koporsójánál Cziráky Imre Furuék kiskapuján nagy viháncolással ugrott ki Márika. Utána a Szilike lépett ki. Bezárta a kaput, és a kulcsot felakasztotta az alacsony kapu belső felén lévő szögre. Alacsony a kapu, alacsony a kerítés itt is, ott is, végig az egész utcán. Benézhet, akinek kedve tartja. Nem lát semmi különöset, ha csak azt nem, hogy majd mindenik udvarban kukoricát pattogatnak. Ha meg már kipattogatták volna, hát azt ropogtatja, majszolja, tömi, rágja valahány. Ki-ki a maga módja és kora szerint. Még talán a finom »zsíros kinyérkének« sincs akkora becsülete ma, mint a nagy szemű, fehérre vagy piros domósra pattogatott kukoricának. De hova is beszélek »zsíros kinyérkéről«, mikor tudni való, hogy nagypéntek van máma! Amit a pattogatott kukoricán kívül igazol a sok templomba igyekvő is. Nem is rendes, aki ezen a napon bár egy miatyánkkal be nem köszönt a szent sírhoz. A Krisztus koporsójához. Hiszen az olyan szép! Az a temérdek virág, az a sok csodaszép ének meg imádság! Ilyenkor előkerülnek azok a gyönyörűséges, régi imádságok, énekek, amiket nem lehet megtalálni egy újmódis könyvben sem. Talán azért is olyan szépek? Nagy, öreg betűiket talán száz esztendővel ennek előtte írták. Papirosa már széthullóban, de összefogja még az elrongyosodott papírszeletkéket a kegyeleten kívül az a talán ötödízigleni zsiradék is, melyet az ájtatos kezek simogattak rája. Mondom, gyönyörűség ezeknek az énekeknek a puszta hallgatása is. Hát még az elmondásuk! Mert ugye, nem nagy felfogás kell ahhoz, hogy megértse az ember, miszerint mégis-mégis nagyobb boldogság az, ha az ember megríkat, mintha őt ríkatják meg! Mégis csak nagyobb öröm, ha az ember tulajdon ájtatossága után igazodik a többi! Van is vetélkedés ilyenkor az előéneklésért! Szerencsés, aki sort kap! Mert teszem azt, mise után vagy estefelé nemigen kerül sorra más, csak a mindennapos templomi éneklők. [481] Fehér Mári néni nagyon jól tudhatta ezt. Azért ballag déli kereplés táján a templom felé. A nap gyászához illő fekete kendő van a fején. Kezében olvasó, imakönyv. Másik kezébe Márika akaszkodik, az unokája. Annak piros, kerek fésű fogja át kenderhaját. Arca, ruhája, de még a keze is elviselhetetlenül tiszta állapotban. Lábán a bátyja papucsa, ami azért is jó, mert lassabban esik benne a járás. Hiszen, ha meztélláb lenne, nem bírná szüléje lassú járásra fogni biztosan! Négyesztendős féktelenségére jó kötőfék az a nagy papucs! Így hol a papucsra néz, hol a kezében lévő, összehajtogatott zsebkendőre, hol a szülikére, hol azokra a gyerekekre, akik odaszólnak. – Tán a templomba mentek, Márika? Márika nem felel. Köténye zsebében megtapogatja az odarejtett pattogatott kukoricaszemeket, és hallgat. Mint a szüle. És mosolyog. Mint a szüle. Hogy a Márika mosolyog, hogy néha ugrik is egyet, annak ezer oka van! Ugrana ő nagy, gyermeki boldogságában ezerannyit is, de nem engedi a nagy papucs! Pedig máskülönben olyan szépen slattyog így ugrás közben a sarka, hogy öröm hallgatni! De miért is sírna? Hiszen ami könnye volt, mind elsírta már mosdatás közben. Most csak örül a templomba menés sok szenzációval kecsegtető tényének. De hogy a szülike mosolyog, az már valami nagyon különös okot sejtet! Ugyan min tud mosolyogni özvegy Furu Ferencné született Fehér Mária? Ő, akit nagyobbrészt csak sírni láttak! Ő, aki már harminc esztendeje siratja az özvegységét. Nemcsak úgy ímmel-ámmal, hanem becsületesen, bőven ömlő könnyekkel. Annyi könnyel, hogy jut belőle még más koporsóba kerülő istenteremtésének is. Mert nincs temetés, amelyikre ő el nem menne, ahol meg ne siratná az elsiratottat is, a siratókat is, no, meg nem kis és nem utolsó mértékben önmaga bús sorsát is. Nem lehet pedig mondani, de nem is mondja ő sem, hogy valami különösebb oka lenne a panaszra, hiszen hogy jó órában legyen mondva: fia is, menye is megbecsülik, de hiába! Mégis úgy van, ahogy az a szépséges ének mondja: Oh, mert az özvegynél nincsen nagyobb árva, És bizony, mi tagadás, jól is esik neki a sírás! Ha különösebb ok nincs rá, hát csak le kell ülnie a kisszékre a kerti [482] barackfa alá, vagy a szobában a padkára, és úgy magányosan, halkan, csendben csak bele kell kezdenie az özvegyek szomorú énekébe. Bajos azt kiállni sírás nélkül! Csorog a könnye, mint a patak, és lelkében megdicsőül Furu Ferenc emléke. Pedig, ha belegondolunk, illetve ha Mári néni jobban belegondolna: sok ütleg, kevés cirógatás, sok »az anyád« és kevés »édes hékám« lenne az emlékek végösszege. Talán bele is gondol, talán tudja is, talán azt is siratja?… Mindenesetre érzi, hogy könnyebb a lelke, frissebb még a keze mozgása is egy ilyen jó kis sírás után. De most mosolyog… Arcának siralomhoz igazodott ráncai szokatlan rajzokat írnak fonnyadt bőrére. A mosolygás oka ott lapul meg a kapcsos énekeskönyvben… Igaz, öt dinárba került, de megéri! Még ha vesszük, olcsón is jutott hozzá! A tekiai búcsún történt, hogy a pihenés órájában Szeles Panna néni fontoskodva félrehívta, és hogy senki meg ne hallja, a fülébe súgta: – Márim, a tömörinyiek közt van egy asszony, de valami rettent szép éneket tud! Olyan szívhez szóló, hogy nem áhati ki az ember rívás nékű. Meg kék tűle szerezni! Mári néni kapott a szón. Odamentek. Meghallgatta ő is az éneket, s miután megállapította, hogy az ének nemcsak »rettent szép«, hanem egyenesen »elég szép«, megegyeztek a tömörinyivel. Nyolc dinárban egyeztek ki. Öt dinár jutott Mári nénire, három Panna nénire, de viszont az ének is Mári néni atreccára küldődik, és így az első használat joga is őt illeti. És most mégis megjött az ének. Pedig már Panna elátkozta a tömörinyieket. És most mégis megjött. Éppen a kádencióra, mert tegnap hozta a postás, és ma meg nagypéntek van. Panna néni még nem is tudja, hogy megjött. Még senki sem tudja. De jobb is így. Hadd hallják meg ott a szent sírnál legelőször! Hadd sírjanak rajta először ott, ott fájduljon meg a szívük az ének hallatára, s aztán a templomból kijövet hadd kérdezgessék: – Hun szerezte ked, Mári néni, ezt a rettent szép éneket? Hát nem öröm ez, ha az ember belegondol? Hát ezért mosolygott! Mire a templom elé értek, éppen abbahagyták a kerepelést a toronyban. Mielőtt beléptek, még egyszer megnézte, megvan-e az ének? Megvolt. Ott lapult a tömörinyi asszony éneke a hozzávaló »elég szép« imádsággal együtt. Márikát is [483] rendbe hozta. Megadta neki az utolsó fejbevágást is. Nem azért, mintha különösebb oka lett volna rá, de nem árt az soha! Ne kényesedjen el a gyerek! Ez meg amúgy is olyan ördögfajzat! A templomban, a szent sír körül alig lehettek harmincan. Emberek, asszonyok, gyerekek. Az öreg Vancsik vitte a szót. Ő mondta az imát, ő volt az előénekes, de már látszott rajta, hogy fáradt. Csendes fejbólintással adta tudtára a belépő Mári néninek, hogy épp jókor jött, mert ő már menne. Mári néni és Márika előbb letérdeltek a sír elé. A szüle meghajolt, és fonnyadt ajkával csókot lehelt a hideg padozatra. Olyan jólesett neki ez a hűvös hidegség! Aztán hirtelen az jutott eszébe, hogy a fájdalmas Mária is fia meghidegült testét csókolgatta. Az a szép, az a jó, az a nagy fájdalmú, szent asszony, aki Józsefe után most Jézusát temette. És özvegy volt Mária is…! Feltartózhatlanul bugyogtak elő könnyei, és azokon keresztül nézett a virágok közt fekvő Krisztus-szoborra. És sírt. Mária szomorú sorsát siratta, no meg… Isten ne vegye bűnül, ezzel egyidejűleg a magáét is. Márika ijedten nézett a szülőjére. Ő is ott térdelt mellette. Meg se mozdult, pedig az egyik papucs térdelés közben lemaradt a lábáról. De hogy a szülike sírása nem akart szűnni, hát odébb tekintett. A sírra. Nézte a halott Krisztus szobrát. Szeme ijedt kerekre nyílt az oldalseb láttán. Nézte a szemét. Nem nyitja fel! Aztán apró villanylámpákon bambáskodott el. Egyszer csak megmozdult a szülike. Míg feltápászkodott, Márika is felvette a lemaradt fél papucsot. Mári néni megmarkolta a kislány kezét, és közelebb mentek a sírhoz, egészen a földre helyezett feszületig. Ott a szülike újra letérdelt, és sorra csókolta az öt sebet. Márikát is nyösztette, de ő csak a lecsukott szemre adott egy cuppanós csókocskát, aztán ijedten felállt. A szülike újra térdre parancsolta, s mikor a feszület melletti tányérba beejtette a maga fél dinárját, jelentős mozdulattal intett Márikának is. Mert hogy nyomon maradjunk, Márika is kapott egy huszonöt parást otthon kellő kioktatások kíséretében. De bizony a pénzecske – hogy, hogy nem – elveszett, az utasítás pedig elfelejtőzött. Nagyobb biztonság okáért még üres tenyerét is megmutatta a szülikének, amit az élénk fejcsóválással vett tudomásul. Hogy aztán az öreg Vancsik éppen befejezte az imádságát, Szülike is ijedten ugrott fel. Pedig nem volt ott senki, [484] aki elébe vághatott volna. Csupa csendes népség volt jelen. Nem volt egy se olyan feltörő. Volt ugyan egy uras nagysága. Valami éktelenül formátlan kis imakönyvből imádkozott. A többi: csendes, olvasós, paraszti népek. Hogy mit is lehet ilyen kis könyvből imádkozni? Mári néni érezte, hogy ő szégyellené még kezébe is venni azt a kis, uras könyvet. Feltápászkodott. Megszorította nagy, kapcsos imakönyvét, meg a Márika kezét, aztán odacsoszogott az öreg Vancsik mellé. Az odasúgta a letelepülőnek: – Jó, hogy gyütté, Mári, mer nem tom, kire hattam vóna a templomot?! Maj gyüvök én nemsoká! Addig mondhadd te. Ehen a könyvem! Mári néni tiltakozó mozdulattal utasította el a könyvet: – Van nekem, ami kő! – súgta. Aztán maga mellé ültette a még mindig csodajó Márikát, elővette az okuláriumot, kinyitotta a kapcsos imakönyvet, kettőt köszörült a torkán, és belekezdett a tömörinyi asszony »elég szép« énekébe. De bizony alig volt, aki az előéneklést ismételve válaszolt volna. Nem mondom, a Fúrú Kati, az mondta. De az rokonság volt. A szomszédasszony is dudorászta, de a többi csak nem szólt. Mári néni fel sem vette. Biztos volt a dolgában. »Várjatok – gondolta magában –, majd mondjátok még a hatodik vers után!« Úgy is lett! Mire Mári néni belekezdett a hatodik versbe, hogy Nem volt neked, Jézus, bús halotti ágyad, mondta utána a többség. Mondom, igen szép ének volt. Hallgatta, énekelte majd mindenki, fokozódó figyelemmel és áhítattal. Mári néni boldog volt, és minden verssel nőtt a boldogsága. Csak Márika kezdett el türelmetlenkedni. Először az egyik papucs esett le hangos koppanással a magas padról lelógatott és kalimpáló lábacskáról, aztán a másik. De ezért még nem szólt a szüle semmit, csak épp, hogy kicsit fejbevágta. Mind a kétszer. De amikor a nyolcadik versnél Márika rángatni kezdte a szüle réklijét, és félhangosan odamondta, hogy – Szüle, ahun a keresztanyámék Fercsije a! akkor már majd belezavarodott az énekbe Mári néni. Csak természetes, hogy ezért egy alig látható, visszakézből való pofonka járt Márikának. [485] Nem volt nagy pofonka, de Márika puha szájacskájához csontos volt a szülike keze, és váratlan volt az örömteljes felfedezésre adott rideg válasz. Mert a Fercsi legény valóban ott állt a sír mellett! Hivatalos minőségben! Apró feje teljesen elveszett a tűzoltósisakban, mely csupán azért volt a fején, hogy igazolja, miszerint Fercsi most őrséget áll a sírnál! Márika sírva fakadt. Fercsi elmosolyodott s mivel nem volt szabad nevetnie, alig tudta visszafojtani a nevetést. Márika erre hangosabb árnyalatba csapott. A szüle csígatta, de hogy az nem használt, fájdalomcsillapítónak Márika kezébe nyomta az ő nagyszemű, sokérmes olvasóját. Márika elhallgatott, és a nyakába akasztotta az olvasót gyöngynek! A tömörinyi ének már a tizenegyedik versnél ment. Az uras nagyságán kívül már mindenki mondta. Aztán Márika a lába fejére akasztotta az olvasót. A szülikének épp csak annyi ideje volt, hogy leakassza az alkalmi gyeplőt. Majd feddő tekintetet vetve Márikára, belekezdett a tizenkettedik versbe. Akkor csikordult a templomajtó, és akszamétos csoszogással bebillent a templomba Szeles Panna néni. Az »elég szép« tömörinyi ének társtulajdonosa! Mári néninek csaknem a torkára forrt az ének… Lám, a nagy sietségben el is felejtett szólni a Pannának, hogy megjött az ének! Most mit szól a Panna? Pedig igazán nem irigységből történt, hiszen végtire ő úgyis megmutatta, odaadta volna! Panna néni már a keresztcsókolásnál tartott. Buzgó hajladozása közepette azonban nem kerülte el figyelmét az ének sem! Nem árulta el külsőleg semmi, de belül rettenetesen sírhatnékja volt. Hát ezt érdemli meg ő? Azért, mert három dinárral kevesebbet adott bele? Felkelt, és odaült a megzavarodott barátnő mellé a padra. Az kissé reszkető hangon, de belekezdett a tizenharmadik versbe. De befejezni már nem tudta… Mert ahogy Panna melléje telepedett, ráeszmélt arra, hogy az a Márika helyére ült…! De hát akkor hol van a kislány? Odanézett. Nem volt a padon. De még a közelben sem. Zavartan kezdett bele a második sor éneklésébe, amikor a félig nyitott templomajtón éles gyermeksikítás hasított bele a templom levegőjébe… Megakadt. Újabb sikítás, még erősebb! A Márika hangja… Ijedten tette le maga mellé az éneket, és mindenek felett álló anyai ösztönét követve, ijedten szaladt ki a temp[486]lomból. Még a pápaszemét is az orrán felejtette! A templom sarkán tényleg Márika rémüldözött. Ijedt borzalommal, megdermedve állt a falhoz lapulva. Tekintetét az utca túloldalára meresztette, és ordított, ahogy a torkán kifért. A szüle ijedten rohant hozzá: – Mi van veled, lelkem, csillagom?! De Márika csak ordított tovább, és jobb kezével, melyre kibogozhatatlanul rá volt csomózva szülike nagyszemű olvasója, reszketve mutatott a túlsó oldalra, ahol egy kéményseprő éppen nekitámasztotta létráját a patika kapujának. – Hát ezért sivalkodsz, te béka! – rivallt rá az öreganyja. Aztán befogta a rémüldöző gyerek száját, hogy ne hallatsszék be a templomba a sikítása, majd sietve vonszolta ki a templomudvarból az átellenes utca sarkáig. Ott csendes dörmögés közepette legelőször is az olvasót fejtette le a kislány kezéről, aztán lekapta lábáról fekete özvegyi papucsát, és kettőt-hármat rávert Márikára, mire annak sírása egy kettőre visszafojtott szepegéssé halkult. Aztán köténye sarkával megtörölte a gyerek orrát, és lódított egyet rajta. – Most pakolj, de igenyest haza, mer menten odaadlak a fekete embernek! Márika ijedt sietéssel iparkodott hazafelé. A nagy papucs slattyogásától nem hallatszott már szepegése. Mári néni pedig sietve indult visszafelé. Nehéz sejtelmek gyötörték. És valóban…! A templomban énekeltek! Szeles Panna előéneklése után! Mikor az ajtóba ért, már a tizenhatodik versnél tartottak. Panna néni is észrevette a visszatérő társtulajdonost. Két kézre fogta a papirost, amelyiken az ének volt, úgy mondta tovább. Mári néni megtorpant. Pápaszeme felett mély keserűséggel teli tekintetet vetett az éneklőre. Oda akart menni, de hogy a szent sírra esett tekintete, mégis térdre roskadt. Ott, ahol volt. Mélyen meghajtotta fejét, és újra megcsókolta a hideg márványlapot, mely hideg volt, mint a halott Jézus teste lehetett, amelyre a fájdalmas Mária szórta szomorú csókjait… Megindultak a szeméből a könnyek… Hát lehet valamiben teljes öröme egy bús özvegynek? Hát lehet? De hát a fájdalmas Máriának talán volt? Lám-e, az is! Panna néni harsogva kezdte a tizenhetedik verset. [487] Ő meg tiszta kendőjét váltogatva nyomkodta a szeméhez. Csendesen sírt… Aztán felegyenesedett. Hadd mondja a Panna! Miért ne mondaná? Hiszen ő is adott bele három dinárt. No de meg úgyis csak egy vers van még hátra. Megigazította szikkadt kezefején a nagyszemű olvasót, és leült az utolsó verset éneklő Panna mellé a padba. Orrcimpái szinte megtágultak. Apró, ráncos szemeivel szaporán pislogott. De nem énekelt! Nem énekelt a Szeles Panna után! Kinyitotta a könyvét. Ott volt benne még a tömörinyi asszony levele. A végső sorait betűzgette »teki jai szent búcsún íródott ez az ének…« Akkor fejezte be Panna néni az utolsó vers utolsó sorait. És akkor… hogy hogyan is történt, azt Mári néni sem tudná elmondani, megismételni még kevésbé, de a belsejében érzett, elfojtott keserűség a következő pillanatban kinyitotta a száját, és énekké formálódott ajkán a tömörinyi asszony levelének utolsó sora: – Tekiai szent búcsún íródott ez az ének… A többiek rázendítették hangosan ismételve. Mári néni arcára kiült az alkotás láza, és folytatta rezgő hangon. – Kegyes tiszteletére Mária bús szívének… Ment, mint a karikacsapás! Mégis ő fejezi be az éneket! – Vigasztalására a bús özvegyeknek… Szeles Panna néni zavarában már együtt mondta a rögtönzött éneket a többiekkel. Mári néni szemeit pedig elöntötte a könny, és reszkető, sírásba vékonyuló hangon énekelte a legeslegutolsó sort, ami, érezte, olyan akkurátusan, olyan szépen kijött kádencióra: – Akik nehéz szívvel ol sokat könyveznek… |
Fejlesztette: GAS Softwares