Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. május 15) 5. szám

Csuka János: Két nemzedék

A délvidéki magyar ifjúság az elszakítottság utolsó éveiben hallatott magáról a legtöbbet.
Az a feszítő erő, amely a nemzet kimeríthetetlen kútjából, a népből táplálkozott, mindent elsöprő lendülettel kiemelte a magyarságot, elsősorban ifjúságunkat – amelyet a negyvenes években második nemzedéknek szerettünk nevezni – abból a kellemetlenül szűk életkeretből, amelyben megsemmisítésére törekedve belekényszerítették. A ránkzúdult gyötrelmek és gondok növekedő tömege előtt egymást megértve és szeretve találkoztunk s válogatás nélkül elfogadtunk minden megbízást, amit tiszta, jellemes lelkiségünk, fajtánkhoz való tartozandóságunk, ezeréves kereszténységünk és nyugati kultúránk megkívánt. A közös feladatok maradéktalan elvégzésére a fiatalság rendelkezésre bocsátotta elpusztíthatatlan energiáját, hegyeket mozgató, harsogó lelkesedését, az idősebbek pedig, akik a kisebbségi életiskola felsőbb osztályaiból érkeztek, körültekintő higgadtságukat, csalhatatlan ítéletüket, bőséges tapasztalataikat nyújtották. Ezekben az időkben olyan ifjúságot ismertünk fel, amely már a saját szemével nézte és vizsgálta nemcsak az idegen világ hamis és megtévesztő színeit, hanem az egy táborba tartozó közös munkára vállalkozó öregebbek lelkiségét, világszemléletét, gondolkodásmódját is s kikereshette magának azokat, akiket a legközelebbállónak tartott magához, akikről tudta, hogy megértik és megbecsülik.
Addig azonban, amíg az ifjúságnak ez a rétegeződése, könnyebben járható, széles medret vághatott, nehezen mozduló kisebbségi életünkben, sokáig heves harcoktól visszhangzottak egyesületeink, – amelyekben csonka életünk gyenge mécsese pislákolt – s a termekben gyúlékony anyaggal jártak-keltek az új idők fáklyavivői. Ma úgy véljük, hogy termékeny és áldásos volt az a küzdelem, amelyet öregek-fiatalok, népi és konzervatív, jobb vagy baloldali jelszavak pufogtatásával vívtak meg, hiszen a szellem egész síkjáról elűzték a megtévesztő látomásokat s ilyenformán a saját maguk által teremtett világosságban nyugodtan rábízhatták magukat ösztöneikre. A tisztítótűz lángja a magyar egyesületekben égette le a magyar ifjak lelkületéről az idegen sallangot, amit egyesek akkor szereztek, amikor fejlődésük és tanulásuk közben talán akaratlanul is magukra szedtek a robbantó eszmei területen, ahol különböző világnézetekkel kacérkodva ráeszmélhettek a kisebbségi élet első parancsolatára: min[228]den világnézeti tagozódáson felül elsősorban és kizárólag magyarok vagyunk. Az egy tábor, egy család létrehozásában döntő fordulatot hozott ez a felismerés, amellyel a leggyakrabban munkára jelentkező ifjúságunk soraiban találkoztunk.
Az első generáció, az összeomlás fáradt, meggyötört nemzedéke ezalatt kifulladt és megsemmisült az idő mohó tűzkatlanában. A második nemzedék viszont már felállította a megmásíthatatlan élettörvényt: akárhogyan is vizsgáljuk a társadalmi fejlődés annyifelé hasadó vonalait, jelenségeit és történéseit, minket magyarokat elsősorban magyar lelkiségünk sugallata érdekel s aszerint ítélünk meg minden megnyilvánulást. A magyar eszmei gondolaton belül kívánjuk megoldani szociális, társadalmi és egyéb problémáinkat.
II.
1918 magyar ifjúsága hamar elégett a mindennapi kenyér utáni hajszában azokban az években, amikor még ügyetlenül tekintgettek körül s mosolygó arcot, hívó szót, jóbarátot kerestek.
Az elesettség útjain bandukolt nemcsak az ifjúság, de a magyarság is és a mellőzött, elűzött ember megbántottsága, gyötrelme kínozta. Pedig milyen sugárzó munkakedvvel indult volna neki az életnek, de nem kellett, mert magyar volt. Az volt a hibája, hogy magyarsága megőrzésével, kihangsúlyozásával akart boldogulni és túlságosan érezte még a hirtelen megszakadt magyar élet kisugárzását. A magyar ifjak ezrei váltak semmittevőkké, elűzték az iskolapadokból, a műhelyekből, a boltokból s nem volt más választás: Magyarországra menni vagy vállalni a fenyegető megsemmisülést. A legtöbben dacosan maradtak. Hiába igyekeztek később tehetetlen és termékeny esztendők után, amikor már családalapításra kellett volna gondolni, megkeresni azokat a vékony gyökérszálakat, amelyekbe belekapaszkodhatnak a bácskai talajba, mégsem tudták megtalálni helyeiket. A szemeiket az utánuk következő nemzedék nyitotta fel és adott erőt ahhoz, hogy a megmaradottak is részt vehessenek az együttes munkában.
A legtöbbet ezek szenvedtek, az élet a legkegyetlenebb hozzájuk volt. A felszabaduláskor rájuk mondották, amikor állásért, egy kis elégtételért, a szenvedések jóvátételéért jelentkeztek, hogy megöregedtek. A negyvenévesek megöregedtek a várakozásban, a tűrésben, az állandósuló nélkülözésben. Mindent egy lapra tettek fel: a felszabadulásra s mire megérték, az idő ősz hajszálakkal szórta be makacs fejüket s elviselt emberek mélyen ülő ráncait véste az arcukra. Sok igazság és fájdalmas keserűség csendült szomorú válaszukból: igen, az idő eljárt felettünk; de kinek az áldozatai vagyunk? Nem a magunké, hanem a magyar[229]ságé, amely most azt mondja a negyvenéves emberre, hogy már nem rugalmas, észjárása kissé lassú, munkateljesítménye nem kielégítő. A büntetés elég kemény és szigorú volt, de az a lelkierő, amely elősegítette, hogy elviseljék a csapásokat, olyan tiszteletet parancsoló öntudatos magyarokká kovácsolta őket, hogy minden megpróbáltatásnak újult erővel ellen tudtak állni.
Ezt a „megöregedett” ifjúságot látjuk elsőnek a piros-fehér-zöld színpompába öltözött utcákra özönleni a felszabaduláskor, ők keresték meg a bevonuló honvédek lágy és testvéri tekintetét s huszonhárom év visszaszorított érzései szinte az eget ostromolták. Látni kellett ezeket a derék fiúkat, hogy megérthessük őket. Mindig azt hajtogatták, hogy képtelenek beleélni magukat az új idők rendjébe ósdi és elavult nézeteikkel, amelyekkel nem lehetett boldogulni. Fénytelen szemeikben az élet reflektora leállítva pihent s az első hívó szóra kigyulladt, végigszántotta a magyar ugart, lelkesített és megmutatta magát.
Ha lehet fokozni a magyar jelzőt, akkor a kisebbségi sorsban félreállítással, mellőztetéssel büntetett első nemzedéket illeti meg a legderekasabb magyar elismerés. Ne vegyük el a kedvüket azzal, hogy öregeknek nevezzük őket, mert megnyomorított életük, a feltárulkozó lehetőségek sorban visszaadják derűs, mosolygó fiatalságukat, jókedvüket, amelyektől durván megfosztották őket.
III.
A kisebbségi különélés alatt felnevelkedett és az új időkbe beleszületett ifjúságunkat nevezzük második nemzedéknek a könnyebb és feltűnőbb megjelölés kedvéért. Már az új viszonyokban tették meg az első lépéseket, inkább megszokták az idegen szavakat s kevésbé fenyegette őket az a veszély, mint az első nemzedéket: a gyakori összehasonlítás s az emlékezés a magyar életre, ami álmodozóvá tett sokakat és bágyítóan hatott. Merészebben és kitartóbban szembenéztek a rideg valósággal, amelyben gondolkodni és cselekedni kényszerültek s ezért tovább is mehettek. Az első generáció fölött még töprengéssel, kereséssel suhant el a nemzettöredék történetében aránylag röpke idő, az utánuk következőkben azonban már több tájékozódási készség, harci akarat, szívós munkavállalás mutatkozott meg. Siettek ismerkedni, kitapasztalni mindent, ami egyenrangúvá, küzdőképessé teszi őket, az államhatalom dédelgetettjeivel szemben. A világnézeti csatákból sem vonták ki magukat, tanulmányozták a társadalmi megoszlásokat s megtalálták a helyüket a nép soraiban. Az, aki alkotni, tevékenykedni akar, a néphez megy, annak a szívverését hallgatja és azért cselekszik. A nép nyújtja az erőt, az értéket, a segítséget: nem lehet nélkülözni. Mert a népnek sok [230] minden hiányzik és sok mindenre tart igényt, hogy elmaradt élete tökéletesebb és kialakultabb legyen. S felpattantak a szociális kérdések, amelyek iránt ki lehetne az ifjúságnál fogékonyabb és megértőbb? Ennek a félreértéséből, sokszor rosszindulatú félremagyarázásából került az ifjúság egyes rétege olykor abba a gyanúba, hogy nem a magyar nemzeti eszme segítségével kívánja megoldani a népi kívánságokat.
Kétségtelen, hogy a világ eszmei vajúdásának rezgései a délvidéki ifjúság sorait sem kímélték meg s akadtak, akik ideig-óráig kacérkodtak a világot megváltani akaró izmusokkal. Ne feledjük, hogy voltak idők, amikor Európa nagyobb részében marxi szociális elvekből indultak ki a társadalmi kérdéseket megoldani s ezt követte olyan korszak, amikor a másik véglet csalogató fénykévéi mutatták az ifjúságnak az ellenkező utat. A délvidéki magyar ifjúság dicséretére mondható: egyes régen elmaradt, elkülönített túlzóktól eltekintve nem esett bele kábultan és megszédülve annak a bűvlámpának fénykörébe, amelyet föléje tartottak. A fiatalság kíváncsiskodó érdeklődéssel hallgatott meg mindent, aztán maga válogatta ki az anyagot, jó és rossz részekre bontotta s eldöntötte, mit tart meg és mire van szüksége. Magyarsága ezekben az években kapott tökéletes eszmei tartalmat. A magyarsághoz mint eszmei célhoz, életküldetéshez segítségül vette emberséges gondolkodását, szociális meglátását, népi együttérzését, azt a csiszolt nemzeti lelkiséget, amit ugyanezen időben szociális, vagyis népi magyar életcélnak neveztek. Olyan népi és szociális törekvésnek, amelynek gyorsabb ütemű megvalósításán a nép felemelése és boldogulása érdekében Gömbös óta következetes felelősségvállalással dolgoznak a magyar kormányok. Ifjúságunk mégis sokáig az újtól irtózó, régi romantikus széplelkek rémlátásaitól gyötörve támadások központjában vergődött s a felszabadulásnak kellett bekövetkeznie, hogy teljesen igazolja: fajszeretetét s azt, hogy haza és nemzetimádata és kötelességtudata ugyanolyan erős – ha nem erősebb – mint szociális népi életszemlélete és társadalmi követelése.
IV.
Két nemzedék sorshelyzetét, kiütköző tulajdonságait igyekeztünk megrajzolni egy-egy villanással, élénkebb ecsetvonással. Teljes lelki alkatuk és értékük megörökítéséhez hosszabblélegzetű tanulmány szükséges. Sok száz oldal, hogy részleteiben felbonthassuk összetételüket, munkateljesítményüket, az elindulás meredek lejtőit, amelyen hányszor visszagurultak, mint az ügyetlen hegymászó, aki nagy bátran nekimegy az előtte ágaskodó sziklarengetegnek. A mi életünk végeláthatatlan zuhanások, nagy lemondások ismétlődése volt, amelyben kékre vertük magunkat, [231] hogy csak úgy sajgott bele minden testrészünk. Mégis a természetimádó rajongásával mindig és újra nekivágtunk a nagy útnak; a boldogulás és a fennmaradás lehetőségeit megkeresve. Kerestük az adottságokat, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy megmutathassuk milyenek vagyunk, mi maradt meg életünkből s mit szereztünk hozzá. A hazatért nemzedékek közül a fiatalabb a boldogabb, mert bontakozó fiatalsága, mint a szomjas szivacs magába szívhatja a magyar élet dús harmatozását. Az első nemzedékből tényleg sokan már nehezebben mozognak s nem olyan fürgék a mai fordulatos, gyors cselekvéseket igénylő világban.
Hazatért ifjúságunk legértékesebb emberi tulajdonságának tartjuk népi gondolkodását, amely a mi megítélésünk szerint soha nem jelenthet semmiféle szélsőséget, csupán a nemzet legértékesebb rétegének, a népnek igaz megbecsülését és azt a szép törekvést, hogy életrevaló és időálló célok megvalósítását nélkülük nem lehet elképzelni.