Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. május 15) 5. szám

Kisbéry János: Kosztolányiné védelmében

(Levél Móricz Zsigmondhoz)
Kedves Zsiga Bátyám!
A Kelet Népe egyik legutóbbi számának „Szerkesztői Asztal”-rovatában Ön a többek között azt írja „Ír-do-gá-ló nő-cske” jeligére:
„Nincsenek már nő-írók, azaz kettő mégis: József Jolán… és Görög Ilona, aki Kosztolányiról a vérig sértett feleség ádázságával nyilatkozott. Különösen Ilona az első magyar feleség, aki a férjéről úgy ír, ahogy mi férfiak szoktunk a nőinkről írni: állandóan magasztalva s közben bemutatva a Lény kicsiségét.”
Félfüllel hallottam valamit arról, mintha Kosztolányiné könyvét támadások érték volna. Nem tudom, hogy ez a pár sor, amelyben Ön a kérdéshez hozzászól, sommázása-e ezeknek a támadásoknak vagy ezektől független megnyilatkozás, hogy úgymondjam, „egyéni akció.” De nekem ez is elég ahhoz, hogy az ügyet a tulajdon tyúkszememnek érezzem, amelyre ráléptek s Kosztolányiné helyett is felszisszenjek. Kosztolányiné könyvéről ugyanis annak idején én számoltam be a Délvidék irodalmi folyóiratában, a Kalangyában és abban meglehetősen költségbe vertem magamat Kosztolányiné mellett.
Feltételezhető természetesen, hogy vannak emberek, akik jobban értenek könyvekhez, írásokhoz, mint én. Ezt, elvben, nem is vontam kétségbe soha. A helyzet azonban ezúttal mégis az, hogy megtámadottnak érzem magamat álláspontomban, anélkül, hogy ez a támadás álláspontom tarthatatlanságáról meggyőzött volna. Ma is állom mindazt, amit Kosztolányiné könyvéről írtam és egyszerűen az a véleményem, hogy akik Kosztolányinét kicsinyességgel és féltékenységgel vádolják s indítékait a vérigsértett nő bosszúvágyával magyarázzák, tömeghisztériának estek áldozatul és nem a könyvéből olvassák azt ki, hanem a könyvébe bele. Én effélét nem találtam Kosztolányiné könyvében, amelyet életem egyik legmegrázóbb élményeként jellemeztem, nagyítóüveggel sem, csillagvizsgáló távcsővel sem s ahhoz, hogy más találhasson, legalább is oly nagyfokú olvasói rosszlelkiismeret szükséges, mely minden hangosabb tolvaj-kiáltásra összerezzenjen és találva érezze magát. Ma is az a véleményem Kosztolányiné könyvéről, hogy az örökkévalósághoz méltó tett volt.
S ezt éppen azáltal kívánom bebizonyítani, ami által kétségbevonatott: az Ön terhelő vallomása által. Ön Kosztolányiné mód[225]szereiről ugyanis azt írja: „Állandóan magasztalva s közben bemutatva a Lény kicsiségét.” Nos, had árulom el, hogy éppen ez a produkció volt az, mely engem tapsra ragadtatott. – Kosztolányi-tanítvány vagyok, ha úgytetszik, Kosztolányi kreatúra. Esküszöm mindarra, amit Kosztolányi tett és vallott. Esküszöm a nagyságára, az örökkévalóságára, a művészetére, írói erkölcsére, mindarra, amit szóban és tettben kinyilvánított. A Kosztolányi-ház meghitt bizalmasa voltam s az, aki erre a bizalomra méltónak talált, maga Kosztolányi Dezső volt. Ezt a bizalmat nyilván ki kellett érdemelni valamivel. Ha megértésem csak egyszerű visszhang volt is, oly visszhangnak kellett lennie, mely Kosztolányi számára többet jelentett rajongók és futóbolondok hódolatánál, akiknek állandó ostromát különben is halálosan unta már. Értettem valamit ahhoz, amit Kosztolányi a magáénak vallott és ez a jogcímem arra, hogy intencióinak tolmácsolására vállalkozzam. – Méginkább Kosztolányi-tanítvány volt Görög Ilona, akiben ezt a hajlandóságot az örök nőnek és szerelmes élettársnak az Eszménykép alkotórészévé átlényegülni-vágyó odaadása is fokozta. Kosztolányiné? Mi kifogásuk ellene egyeseknek? Hiszen Kosztolányiné nem is létezik! Merő szemfényvesztés, okkult bűvészmutatvány az egész. Kosztolányinéban ma is az ura szelleme él és hat tovább. Az ura szelleme költözött belé, az vezeti a kezét. Amit Kosztolányiné csinál, azt voltaképpen még mindig Kosztolányi csinálja. Kosztolányi életrajzát még a másvilágról is Kosztolányi írta meg. Az ő szelleme volt a legfőbb sugalmazó, a mű spiritusz rektora. Kosztolányiné csak médium, Kosztolányi Dezső médiuma és túlvilági képviselete. – „Az imádott Lény kicsisége”? De hát nem ez a kicsiség-e Kosztolányi eszményképe a nagyságról, a „Kosztolányi-iskola” már-már sztereotip jellemzőmódszere? Nagy az, ami mély; mély az, ami emberi; emberi az, ami kicsiny, véges és esendő, hirdette Kosztolányi egy életen át. Nem a gyarló emberi bukik-e el minden Kosztolányi-hősben? A Véres Költő-ben? Az Édes Annában? A Pacsirtában? Nem ez a semmit el-nem-hallgató szókimondás-e az, mely alakjaiban az emberit leleplezi s ezáltal emberi közelségbe hozza? Nem ettől a „tekintetnélküli”, minden gyengédséget és együttérzést megtagadó, „kegyetlen” és „kegyeletlen” művészettől nyerik-e távlatukat és mélységüket, nem ez-e a Kosztolányi-művészet titka s egyben leglényege? Mi köti ezt az írót? Semmi. Nem hisz, nem szeret, nem gyűlöl. Mint írónak nincs szíve, indulata. Csak szem, mely lát és megfigyel, hidegen és józanul, nem veszítve el a fejét a legválságosabb pillanatokban sem. S ez nem az ember veleszületett természete, szadizmusa vagy mazochizmusa, hanem egyszerűen az író következetessége. Kosztolányi annyival nagyobb minden más írónál, amennyivel következetesebb: helytállóbb. Az írói nagyság [226] önfeláldozó hérosza ő, azé a nagyságé, amelyet sohasem tehettek magukévá pityipalkók, az emberi akarat és becsvágy apró geseftelői és alkalmi lovagjai. Írói nagyságának titka az, hogy mert akarni, ami végső következésben nem jelent egyebet, mint következetes alkalmazkodást a felismert küldetéshez. Mert a szemükbe nézni a dolgoknak és minden borzalomnak. Mert a szemébe nézni önmagának. Bátorsága volt írói nagyságának próbaköve, mely által önmaga fölött is hatalmat nyert. Ezért tudatosan állandóan ezt tette próbára. Az érdekelte elsősorban, amitől emberileg a legjobban félt és borzadt: a halál, a bűn. Kivégzéseket is végignézett, a halottégető kemencébe is bekukkantott. A tulajdon betegségét is így szenvedte végig, állandó helyszíni tudósításokban számolva be róla, mondhatnók, az utolsó pillanatig, mint hőse, Seneca, aki a fürdőkádban ülve a hóhérai által felvágott ereiből lassan elfolyó vére hatásáról s a meghalás pokoli gyötrelmeiről számol be közvetlen észletei alapján, nem vergődve és kínlódva, mint valami levágott csirke, hanem íróhoz és tudóshoz méltó sztoicizmussal, mint aki a tulajdon halálán is már régen túl van. Kosztolányi Dezső számára minden csak eszköz, az írás eszköze; rokon, testvér, szülő, szerető, ő maga is. Vagy ő magát talán nagyratartotta emberileg, holmi természetfölötti lénynek, istenfinek, akit „csak hódolat illet meg, nem bírálat”? Ha életben marad, igényelte volna-e s egyáltalán hozzájárult volna-e, hogy valaki ebben az értelemben fessen portrét róla? Nem érezte volna-e ezt a hamisítást az ő minden hamisítástól annyira irtózó és semmit jobban meg-nem-vető lénye élete és művészete megcsúfolásának? S ha életrajzát történetesen ő maga írta volna meg, nem a végest, a gyarlót, az esendő emberit és mindig csak az emberit hangsúlyozta volna-e önmagán is elsősorban?
És mit tett Kosztolányiné? Ugyanezt tette. Olyannak mutatta be Kosztolányit, amilyen volt a valóságban: végesnek és esendőnek, a nagyság bukott angyalának. Mi volt a „bűne” Kosztolányinénak? Az, hogy nem a Bálványnak emelt oltárt, hanem az embert mutatta be. De engedtessék meg nekem, hogy Kosztolányi szellemének földi képviseletében e cselekedetét ünnepélyesen jóváhagyjam és szentesítsem. Szilárd meggyőződésem, hogy Kosztolányi, ha élne vagy egy órára feltámadna, elsőnek hajtaná földig hódolata és elismerése lobogóját a feleség munkája előtt, aminthogy meggyőződésem az is, hogy erre a hódolatra és elismerésre nem a feleségnek kijáró köteles udvariasság késztetné, hanem a felelősségtudata magaslatán álló írói lelkiismeret. [227]