Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. május 15) 5. szám

Csuka Zoltán: Fiatal délvidéki képzőművészek Budapesten

Lendvai Gábor Zoltán
A magyar írók mostoha sorsát az egykori Jugoszláviában hűségesen megosztották a délvidéki magyar képzőművészek, akiknek a jövője nem kevésbé kilátástalan és nehéz volt, mint az íróké. Igaz, hogy amíg az író csak a saját anyanyelvén hozhatta létre alkotásait és ezzel eleve megszabta sorsát népe mellett, addig a festő- vagy szobrászművész részére a nemzetközi formanyelv a nagyobb alkalmazkodás csalétkét nyújtotta, de épp ezért annál több hűséget és népe melletti kitartást követelt tőle, hiszen a festő és szobrászművésznek is elsősorban nemzetét kellett szolgálnia, ha igazán eredetit és becsületeset akart alkotni. Ezért volt az, hogy képzőművészeink nehezen tudtak érvényesülni, a városok, az állam elsősorban a szláv származásúakat támogatták és a kisebbségi magyar művész pályája bizony meglehetősen kilátástalan maradt, hiszen népe legnagyobb részben szegény és elesett proletár volt, a középosztály elgyengült, az értelmiség anyagiakban végtelenül szegény.
Elképzelhetjük, milyen nehéz volt az új magyar nemzedék indulása; őket már idegen professzorok, mesterek nevelték s mindjárt a szárnypróbálgatás első éveiben a megpróbáltatások is sorra kerültek, a csábítgatások, hogy jobb lesz, ha a többségi nemzetbe felszívódnak és így kísérlik meg az érvényesülést. Szinte hihetetlen volt az a nyomor, amellyel a kisebbségi sors fiatal művészeinek meg kellett küzdeniük. A kezdet a művész részére még saját nemzeti államában is ugyancsak nehéz, hát még kisebbségi sorsban!
Pedig a harmincas években nem egy kisebbségi magyar képzőművész indult el erre a rögös útra. Egy részük Zágrábban, más részük Belgrádban tanult s szerencsés volt az, akit idejekorán felfedeztek és mecénásaik lehetővé tették részükre, hogy a magyar székesfővárosban tanuljanak. Ez természetesen csak a legnagyobb titokban történhetett, hiszen a szerbek nem tűrték, hogy a kisebbségi magyarság fiataljai budapesti főiskolán tanuljanak. Így aztán ha ki is jutottak, azzal az eshetőséggel számolhattak, hogy elvesztik jugoszláv állampolgárságukat.
A felszabadulás után a belgrádi vagy zágrábi mestereknél tanuló ifjak is hazajöttek, Budapesten telepedtek le és most itt [217] igyekeznek az egyetemes magyar művészi életbe bekapcsolódni, illetve szárnyat bontani. A délvidéki magyar olvasót minden bizonnyal érdekli, kik azok a fiatal magyar képzőművészek, akik most a magyar székesfővárosban igyekeznek boldogulást keresni, hol tanultak azelőtt, mit csinálnak most, milyen terveik és milyen kilátásaik vannak. A Kalangya szeretettel áll e fiatal művészek mellé és bemutatja őket a Délvidék s egyben az egész magyar olvasóközönségnek. Vannak közöttük, akik Belgrádban vagy Zágrábban tanultak, de olyanok is vannak, akik már évek előtt elindultak Pestről és rejtve, szinte száműzetésben telepedtek le saját székesfővárosukban és itt igyekeztek a szükséges tudást és alapot megszerezni.
Talán a legfiatalabb közöttük Lendvai Gábor Zoltán; Alsólendván született, 1922-ben. Most lesz 20 esztendős. Már jó három éve annak, hogy Zágrábban, az egyetemi és főiskolai hallgatók egyesületében megismerkedtem vele. Sápadt, vézna, törékeny kisfiú volt, halk hangú és szerény. Diáktársainak köszönhette, hogy megélhetett, a diákok adták össze a segítséget részére s tették lehetővé, hogy életét fenntarthassa. Már gyermekkorában érezte magában a tehetséget, agyagból szobrokat mintázgatott, még nem volt tudatos tehetsége. Az alsólendvai polgári iskolában jött tudatára, hogy festőművész szeretne lenni. Az ottani középiskolában akkor szlovén volt a tanítás nyelve és a kis Gábor Zoltánnak ugyancsak nehezére esett az idegen szó. Szülei szegénysorsú keresztény kereskedőemberek, akiknek bizony nehezére esett gyermekük iskoláztatása. Mikor a polgári iskola négy osztályát elvégezte, a csáktornyai kereskedelmi iskolába adták Gábor Zoltánt, de anyagi okok miatt hamarosan abba kellett hagyniuk fiuk taníttatását. A kisfiú Pettauba került pincértanoncnak. Ott találkozott Pandur Lajos mostani alsólendvai rajztanárral s elpanaszolta néki, hogy nem bírja idegen környezetben ezt a sorsot; tehetséget érez magában a festészetre, tanulni szeretne.
Pandur tanácsára 1938 őszén otthagyta a pincéreskedést és Zágrábba ment, ahol az iparművészeti iskolában felvételi vizsgát tett. Ebben az időben súlyosán nyomorgott. Egyik barátja felvitte a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületébe és itt a diákok maguk közé fogadták, ellátást adtak neki és havi 300 dinár segélyt is nyújtottak a részére. Szorgalmasan tanulni kezdett és az elkövetkező esztendőkben igen szépen előrehaladt. Két évig tanult az iparművészeti iskolában, ekkor azonban az iskolát bezárták, mivel a diákok azt követelték, hogy az iparművészeti iskola elvégzettsége érettségi bizonyítványra is jogot adjon. Az iskola megszűnése után a fiatal festőnövendéket Butozan Mile horvát festőművész vette maga mellé és ingyenes oktatásban részesítette. Itt dolgozott egészen Jugoszlávia összeomlásáig. Tavaly [218] áprilisban még az összeomlás előtt hazament Muraközbe és itt érte a felszabadulás.
Alig tíz nappal a felszabadulás után Gábor Zoltán már vonatra ült és álmai városába, Budapestre jött, hogy itt folytassa tanulmányait. Sajnos, a képzőművészeti főiskolára az idén már nem vették fel, de Gallé Tibor festőművész, felismerve a fiatal festőművész nagy tehetségét, ingyenesen felvette festőiskolájába, sőt nem csak hogy ingyen oktatja, hanem még ellátást is biztosított a részére. Azóta Lendvai Gábor Zoltán a magyar székesfővárosban él s most kétszeres szorgalommal dolgozik s egymásután készíti rajzait, vásznait.
Rengeteg akaraterő van ebben az alig húsz esztendős fiatalemberben és sok, nagyon sok tehetség. Kitűnő formaérzéke és művészi meglátása biztosítják fejlődését, a külső körülményekre erősen reagál és érzékenysége szinte szeizmográfszerű. Alig egy évi budapesti tartózkodása idején sokat fejlődött s bizonyos, hogy a felszabadulás is egész bontakozó művészetén erősen érezteti hatását. Portréiban elsősorban az ember belső lelkivilága érdekli. Tele van tudásvággyal és fejlődő tehetsége mellett ez is biztosítéka, hogy a fiatal délvidéki képzőművészet joggal reménykedhetik benne.