Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. május 15) 5. szám

Kolozsi Tibor: Húsvét Albániában

Akkor már mélyen bent jártunk Albániában. A Prokletija második havas gerince is a hátunk mögé került. Újra völgybe értünk. Jó néhány órai kemény gyaloglás és támpontot kereső csúszkálás után a hó is elfogyott lábunk alól. Lent a völgyben már a tavasz nyargalászott könnyű szél hátán, a sziklák közt kígyózó enyhén zöldvizű folyócska fölött. A mögöttünk ágaskodó havas hegyhát úgy tűnt, mint a tavalyi tél.
Mire hosszú, óvatos libasorban átvergődtünk a rozoga hídon, már nagyon-nagyon vágytuk a pihenést. Az átlátszóan tiszta víz is üdülést ígért két napig bakancsban fagyott és főtt lábainknak. Végre megszáríthattuk a napon a vizes kapcákat és harisnyákat, arcunkról leöblíthettük az izzadság és a fáradtság áruló nyomait és földszínű zsebkendőinket is megmárthattuk a hullámokban. Induláskor a katonák megkönnyebbülve vetették vállukra a nehéz diófa-puskát, fél órára tán még az éhséget is hajlandók voltak elfelejteni vagy legalább is elkönyvelni a megszokások közé, ami majdnem egyre megy. A hátam mögött Simič, az öreg vigyorgó, aki – mellékesen szólva – négy gyereket és egy kiöregedett lovacskát bízott otthon fiatal felesége gondjaira, nótával próbálkozott. A menet elején Miličevič hadnagy is fölfigyelt a bátortalan hangokra, s hogy biztatást hintsen beléjük, megállt és bevárt minket. Kesernyés mosollyal fordult Simičhez:
– Nem nehéz a géppuska?… Add, majd viszem egy darabig!
Simič szemérmetesen szabódott és kimutatta csömpe, sárgás fogsorát.
– Nem, nem, hadnagy úr, dehogy adom! Nem is nehéz. Aztán csak odaadta. Még ügyetlenül tántorgott is, amikor lekerült a válláról.
– Jaj, úgy érzem, most még a szél is elvisz.
Tiszteletteljesen utat engedett nekünk. Ő maga hátramaradt, a nótaszót füttyre váltotta át.
Most már társaságban, Miličevičcsel folytattam a kilátástalan és végeláthatatlan gyaloglást. A húszkilós géppuska ide-oda lóbálódzott a vállán. Néha a lábszárába is beleütődött, de úgy tett, mintha nem törődnék vele. Rövideket, szaggatottakat lélegzett, dülöngélt a vállára nehezülő súly alatt és sűrűn megbotlott a kiálló köveken. Beszéd közben, mint már annyiszor, elnéztem az arcát. Lágy tekintetű barna szem csillogott [202] elő sűrű szemöldöke alól. A soványságtól lyuk tátongott az arccsontja alatt és állát sűrű fekete szakáll borította. Egy hete, mióta elindultunk a határról, nem borotválkozott. Idő sem volt rá.
A csöndes beszédet csúnya köhögés zavarta meg. Miličevič köhögött. Elémtartotta zsebkendőjét. Sötét folt árulta el fogyó életét.
– Nézd,… vér…
Nem feleltem. A szemem tévetegen fölkapaszkodott a hókoronás csúcsra. Követte a pillantásomat.
– A hegyet nézed?… Csak nézd… Ki tudja, visszakerülünk-e a túlsó oldalára… Arra van Šumadija is. A feleségem azóta bizonyára életet adott a gyereknek. Nem tudom, fiú vagy leány…
Elhallgatott, de rövid szünet után újra kezdte. Bosszús kérdés izzott a szeme mélyén.
– Mondd, hogy tetszik Albánia?
Megvontam a vállam.
– Hegy itt, hegy amott… Csupa szikla és hó…
– Igen, szikla és hó – kapott a szón. – És erre a sziklára és hóra kell kiköpnöm a vérem… Mondd, mit keresünk mi ezen a földön?… Huszonöt parát sem adnék egész Albániáért, de a vérem oda kell adni érte. Miért?
Nem lepett meg a kérdés. Ugyanezt kérdezték a katonák, amikor hosszú egész napos gyaloglás után este fáradtan heveredtek le a tűz mellé, nedves sátorlapokba burkolódzva: „Miért?… Miért nem maradtunk a határon?… Otthon a siftárok fölkoncolják a családunkat, mi meg Albániába megyünk.”
A pár házból álló albán faluból az itt is, ott is kipattanó rügyek fölött harangszót hozott felénk az áprilisi szél. Már kilátszott a fák közül a templom merev tornya is. A pléhburkolaton csillogott a napfény. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen ezt a részt, az első havason innen, már katolikus malisszorok lakják. Mégis furcsa, százszínű biztató üzenetet lopott belém a harang ijedten kongó szava. Dél van. Otthon, Bácskában talán most szelik föl a sonkát, most díszítik a tálakat barkával és piros tojással. Összeharaptam a fogam és lenyeltem a vágyódást. Nem is Miličevičnek, csak önmagamnak mondtam:
– Ma van a mi húsvétunk…
Másik vállára lódította át a géppuskát és felém nyújtotta kezét. Még mosolyogni is próbált, de hangjából kiéreztem a cinikus csengést.
– Kellemes ünnepeket!
Egy ideig némán mentünk tovább. Csak a gondolataink [203] kalandoztak el a havasokon túlra. Talpunk alatt ropogott a kőtörmelék. A hegyoldalból forrásvíz zúdult a folyóba messzirehalló csörgéssel. Megálltunk, hogy megtöltsük az oldalunkon üresen lóbálódzó kulacsot. Néhány röpke pillanatig elüldögéltünk a forrás mellett nyújtózkodó kőlapon. Néztük az előttünk elballagó fáradt katonákat. A sisak alól izzadság csurgott a homlokukra.
Volt köztük néhány magyar is. Bácskai fiúk. Napsütött barna arcukról a hegyek lerágták a húst. Szótlan türelemmel viselték az örökös kapaszkodást. Nem sírt az arcuk, hogy öt nap óta még színét sem látták a kenyérnek, nemhogy ízére emlékeznének. Hja, nincs utánpótlás. Remény sincs rá. Csak megyünk, megyünk előre, mint a vakok. Ha verembe esünk, akkor is lesz valahogy.
– Van egy cigarettád? – kérdezte Miličevič.
– Van, de nem adok.
– Nem adsz?… Miért?
– Aki vért köp, ne cigarettázzék!
– Az én bajom.
– Éppen azért.
– Akkor tekerek.
Albán szűzdohányból és újságpapírból. Nem, ez még a rossznál is rosszabb. Felé nyújtottam a tárcámat (még elinduláskor gondoskodtam cigarettatartalékról; három doboz lapult még a hátizsákban) és rágyújtottunk mind a ketten. A füst gyorsan szétfoszlott az áprilisi napfényben.
Késő délutánig gyalogoltunk pihenés nélkül, s akkor elhangzott a parancs a letelepedésre. Fölütöttük a sátrakat, s a katonák már indultak is kutató körútra a környékbeli szétszórt házak felé. A „kommandáns” már az előző faluban rekvirált egy soványka tehenet. A század-szakácsok hamarosan összegyűltek a húsosztásra. Nevetségesen kis darab jutott egynek-egynek. Alig pár kiló. Hogy kell ezt igazságosan fölosztani százötven ember között? Miličevič is ezen törte a fejét. Most is ő gondolkozott a századparancsnok helyett, mint mindig.
– Ha legalább logarlécünk volna – mondta. Fején találta a szöget. Nevetéssel sóztuk meg a húst. Só úgyse volt.
Ahogy a tábortűz körül melegedtünk, valahonnan újra fölcsendült a húsvéti harangszó. Miličevičnek fölragyogott a szeme.
– Nem kell már a logarléc.
– No csak…
– Ma ünnepetek van, ugye? – fordult felém.
Bólintottam. Nem tudtam hova akar kilyukadni. De nem hagyott gondolkozni, már folytatta is. [204]
– Hát ünnepeljetek! Nektek adjuk a húst. Vagytok magyarok vagy húszan. Mindegyiknek jut egy darab. De ha százötven ember között kell felosztani, veszekedhetünk reggelig.
Így történt. Ő sem fogadott el egy falatot sem. A katonák is belenyugodtak. Igaz, egy-kettő morgott egy ideig, de ezek is elcsendesedtek. A maroknyi magyarnak még jobban esett a jó szó és a barátság, mint a só nélkül vízben kifőtt, kenyér nélkül elfogyasztott rágós marhahús.
Aztán este lett. Az égbolton megjelentek a csillagok, mi is fölküldtük az őröket a hegytetőre. Lobogott a tábortűz, s a magasbatörő lángok megtáncoltatták a közelben bujkáló árnyakat. Elüldögéltünk egy darabig a tűz körül, a pokrócokkal leterített rőzsén. A parázson három-négy csajkában szemeskukorica főtt. Kenyérzsákomból előkerült egy nagy konzervdoboz is. Elindulásunkkor tömve volt jóféle szilvalekvárral, de már csak az alján feketéllett valamennyi, az is tele prója-morzsával. Így is körbe járt a tűz körül és mindenki vett belőle egy-egy késheggyel. Vacsora utáni édesség. Csak a vacsora változott át főtt kukoricává.
Jól átmelegedtünk. Piszkos bőrünk alatt új iramba kezdett a vér. A szemünk meg elnehezült. Bebújtunk hát a sátrak alá, hajnalban úgyis tovább indulunk. Miličevičet ismét elfogta a köhögés. Megigazítottam rajta a takarót. Szólni is szerettem volna. Valami szép, mélyről fakadó beszédet, hogy megérezze belőle a fejünk fölött ragyogó csillagok melegét, de csak egy szó futott ki a számon.
– Köszönöm…
Mit? – csodálkozott.
– A magyar fiúk nevében. A húsvétot.
Csönd szakadt közénk. Mind a ketten kibámultunk az éjszakába. Aztán hirtelen csapott le rám a kérdéssel.
– Mondd, miért vagy te itt?
– Hogy-hogy?
– Miért vagytok itt ti magyarok?… Mit kerestek itt Albániában?… Miért harcoltok?…
– Muszáj.
Nagyon elhalkult a hangom, szinte csak a takarónak súgtam, de meghallotta.
– Hát azért… És ne köszönd – mondta. Csak pár perc múlva tette hozzá rekedt, halk hangon, hogy:
– Ámen!
Aztán elfordult és mély szuszogása csakhamar elárulta, hogy alszik. A sátrak fölött pedig egész éjszaka ragyogtak az albániai égbolt csillagai… [205]