Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. május 15) 5. szám

Szenteleky Kornél: Fejem lehull az asztalra

Ó, hogyan és hova lehetne menekülni? Fejem leesik az asztalra, erősen lehunyom a szemem és megkísérlem elgondolni a menekülés lehetőségeit, mint életfogytiglan elítélt rablógyilkos. Végtelen erdőben megyek Önnel, asszonyom, szeptember van, lágy, lankadtlelkű szeptember, ájultan szédülnek le a falevelek, a banánzöldek, a narancssárgák, az aranyhátúak, az ezüstszívűek, a bronzkórosak. Körülöttünk a csend zúg, az időtlen és végtelen csend, mely fogócskát játszik a borzalommal a zöldbársonyos fák között. Eltévedtünk a csendben, a végtelenségben, nincs többé holnap és mindennap, nincs fizetési határnap, váltó, elseje, részlet, foglalás, végrehajtás, gazdasági válság, családirtás a külvárosban. Kiegyenesedünk és mélyebben lélegzünk: milyen tiszta itt a levegő! Milyen tiszta, milyen szabad itt az életünk! Vagy talán valahol az Óceán partján heverészünk, a nap kreolra perzseli meztelen testünket és körülöttünk végtelen a víz, végtelen az ég, végtelen a sziklák szirtje. Nem kérdezzük hol vagyunk, elhagyott polinéziai szigeten, vagy ember nem lakta afrikai parton? Háború előtt vagy után, az óceán-repülés korszakában, vagy ezer esztendővel ezelőtt? Csak a hullámok lágy csobogását halljuk, ezt az örök, tiszta muzsikát, mely teljesen betölti lelkünket, mint poharunkat a gyöngyöző, bugyogó forrás vize. Nem halljuk a sok panaszt és átkot, a sírást, a sortüzet, a hiú vigaszokat és hihetetlen reményeket: az Óceán csak egy nyelven beszél és folyton csak azt mondja: élet! élet!
Jó lenne most Firenzében élni San Marco kolostorában és nagy munkát írni Fra Angelico da Fiesoléról, meg jámbor, áhítatos freskóiról, arról a szép, szűzies, angyalos mennyországról, mely ott ragyog, virágzik és énekel a derűs bolthajtások alatt. Vagy régi pátenseket és pecsétes leveleket böngészni és rakosgatni egy öreg, görnyedt skót levéltárban. Vastag köd takarja el a jelent, az ablakon csak a kert néhány közeli fenyője kandikál be, Anna királynő ábrándosan írja nevét a skót–angol unió okmánya alá. Lady Sarah Marlborough panaszos levelet ír férjének Franciaországba, hogy a királynő szekatúrája már elviselhetetlen. A herceg ígéretet küld és türelmet ajánl. A tory párt bizakodik, hogy győzni fog. Indiából két láda gyöngyöt hoztak a királynőnek. Kint sűrűbb lesz a köd, elsüpped a jelen, a világ bezárul a fóliánsok körül. Nem hagyom el a levéltárt, nem olvasok újságot, harcias beszéde[191]ket, gazdasági beszámolókat, véres riportokat, bezárom magam a múltba, mint valami selyemgubóba.
De így se lesz jó. Máshova kellene menekülni. Messzebbre, mert a ma mégis csak utolér. Vagy talán a mát kellene átformálni, hogy száműzzem a menekülés örök gondolatát? Falakat bontani, hidakat építeni, dreadnaughtokat elsüllyeszteni, gázbombákat eltüntetni, ágyúkból fároszt önteni és lankadatlanul gyomlálni a gyűlölet gyarló gyomát. De lesz-e társam a munkában és a hitben? És lesz-e heraklészi erőm a százfejű hidrát, a sztimfalidák rabló hadát kiirtani? Hiszen minden levágott fej helyébe kettő nő, a rettenetes embergyilkoló madarakat pedig emberi hang nem hessegetheti el erdeink sűrűjéből. És élnek-e még hatalmas Zeuszok és fényes Athének, akik erőt, szellemet, világító lángot öntenek a csüggedő lelkünkbe? Mennyit kellene rombolni és mennyit építeni! A drót-sövények még az emberek közt állnak és nincsenek hidak, melyeken átjuthatnánk a másik partra, az idegennek, ellenségnek hitt lelkekhez. Mennyi munka, ó mennyi munka! És sokáig borzongva, lehervadt kezekkel állok a rengeteg tennivaló előtt.
Végül mégis felállok és kimegyek a világba, a recsegő romok, a szúrós sövények és sanda gonoszságok közé. Bátran, keményen lépkedek, mint aki tudja útját és célját. Az igaz ember felé megyek, aki felépíti a jobb, a tökéletesebb világot. Igen, a tökéletesebb világot!
*
Szenteleky Kornélnak az előbbi remekbeszabott kis prózai írását az egyik délvidéki napilap adta közre 1930 szeptember 14-i vasárnapi számában. S hogy mégsem került soha nyilvánosság elé az igen jól jellemzi a volt jugoszláv cenzúrát.
Az irodalmi mellékletet napilapnál nem volt szokás levonatban bemutatni az ügyésznek, „hiszen az irodalomban úgy sincs cenzúrázni való”. Jugoszláviában azonban abban az időben tombolt a Živkovič-diktatúra, amely nem engedte meg a szépléleknek sem az elvágyódást, sem az elmélkedést a békéről. A cenzor az egész lapot elkoboztatta és azt üzente Szentelekynek, hogyha éppen annyira kívánkozik Olaszországba, akkor vándoroljon ki, mert „olaszimádót a szabad Jugoszlávia nem tűr meg földjén.”
Ez a kis írás egyébként jellegzetesen Szenteleky-írás. Más nem írhatta volna! Abból az időből való, amikor Szenteleky még nem gondolt a délvidéki magyar irodalom megszervezésére, amikor még gyökértelenül s teljesen egyedül élt európai szemléletével a sáros bácskai faluban, Sivacon. Ez a finom, halk líra, amely sohasem ért az élet közelébe, ez a biedermeires romantika, [192] amely ugyancsak irodalmi nevelés eredménye volt és a minden írásán egyformán végighúzódó humanitás Szenteleky Kornél művészetének és emberi magatartásának legjellemzőbb vonásai.
Hogy Szenteleky menekülési vágya abban az időben nemcsak hangulatokban nyilvánult meg, azt jól tudjuk. Ez az írása sem hangulat csupán. Ő akkor még a valóságtól akart elmenekülni, noha abban az időben még béke volt, legalább hivatalosan, de magyar írónak idegen hazában meg nem értve, az irodalmi érvényesüléstől elütve, ez az állapot semmi esetre sem volt béke. Ennek a belső elégedetlenségnek átváltása általános emberi elégedetlenségre, adja meg a fenti kis írás ismét csak Szentelekynél fellelhető sajátos érdekességet.
S még valami: ez az írás ma talán időszerűbb, mint amikor íródott. A jobb, a tökéletesebb világ felépítése tulajdonképpen most kezdődött s ha vérben és csatákban állanak is nemzetek, az a tökéletesebb világ, amelyet Szenteleky Kornél sürgetett, a természet és a történelem törvényei szerint mindenképpen megvalósul.
H. J.