Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. április 15) 4. szám

Csuka János: Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma

(Egy nemzedék szellemi élete. – Huszonkét esztendő kisebbségi sorsban)
A szimbolikus könyvcím lélegzetállítóan izgalmas fejezeteket közöl az erdélyi magyarság szellemi életéből a különélés huszonkét esztendeje alatt. A pálma, ez a kényes délszaki növény, dédelgetett szobadísz, a dús magyar életfa Erdélybe szakadt vaskos ága, amely idegen napsütésben, elhanyagolva is dacol és küzd elpusztíthatatlan gyökereivel, sorvad és senyved, roskadozik a teher alatt, de mégis él és diadalmasan magyar marad.
Ligeti Ernő az erdélyi magyar irodalom egyik értékes és rendkívül termékeny részese, aki már a kezdetkor is ott volt, amikor még csak néhány szomorú magyar az asztalok fölé borulva összeült, hogy megbeszélje a tennivalókat. Még zsúfolt vonatok költöztették azokat, akik nem tudtak, vagy nem akartak megmaradni a barátságtalan környezetben, de már jelentkeztek, akik vállalták az idegen uralommal járó gyötrelmeket s ösztönszerűen még a költőnél is [188] előbb megérezték: úgy élünk, ahogy lehet, de maradunk. Mielőtt még a költő dübörgő sorai megkopogtatták volna az érzékeny szíveket, jött a szelídszavú püspök üzenete: kisebbségi sorsban el kell pusztulni kultúrnemzetnek. Valóban így van, de mi lett volna kétmillió magyarral, Erdéllyel, ha felkerekednek s követik példáját. Otthagyják a hósipkás Hargitát, a sovány, kavicsos székely földet, a zúgó erdőiket, amelyekben összehajolnak a remegő fák s hívják maguk közé a székelyt. A tudós pap letargikus lemondása hamar eltűnt s a költő szavai hagytak mélyebb nyomokat a súly alatt roskadó pálmában, amely időnként nagyokat nyögött a rája nehezedő teher alatt, de mégsem adta meg magát és nem pusztult el. Ahogy lehetett, aszerint nyújtózkodott s amikor még ezt sem lehetett, állt egymagában, dacosan és keményen. A magyar törzs legértékesebb ága, az amelyet a legtöbbre becsültünk mi is s amelynek szívós ellenállása, visszaütő rugalmassága az elszakított részek magyarságában tiszteletet ébresztett Erdély népe iránt. A mesterséges válaszfalakon áttörve eljutott a déli végekre is az erdélyi szellem gazdag kisugárzása, fiatalos és termékeny volta, s küzdelmeinkben, új meglátásokkal és a kötelesség megjelölésével növelte feladatainkat. Ligeti visszaemlékezéseiből győződhettünk meg arról, hogy amíg minden kezdeményezés és munka kerek és egységes formát kapott, sok-sok akarat forgácsolódott széjjel s ára volt, – nagy és áldozatos ára – mindannak, amit elvégezhettek.
Ugyanekkor imponálóan kiemelkedik a könyvből az író és az újságíró, a szellem szolgájának önzetlen lelkesedéssel végzett, nagy magyar ügyekért kifejtett áldozatos munkájának méltatása. Az elszakítottság első napjaitól kezdve a toll megszállottjai és a segítségükre jövő későbbi nemzedék, voltak azok, akik soha nem lankadó hittel hadakoztak s megpróbálták az „ahogy lehet” életet. A szellem síkja mindinkább kiszélesedett. Az író közvetített, panaszolt, lármázott vagy kért, amint a helyzet megengedte és amint lehetett. A magyarság apostolai voltak írók és újságírók egyaránt s némi elégtétel a néhány délvidéki magyar újságíró számára, hogy hajszálnyira ugyanezt cselekedte, hasonló eredményekkel. Ami viszont a vigasztalást illeti csak részben nyugtat meg abban a tekintetben, hogy éppen ennek a vékony rétegnek, – talán csak néhány embernek – a megjutalmazása, érdeme szerinti megbecsülése ugyanúgy elmaradt Erdélyben, mint Délvidéken. Ligeti megállapításaihoz mindössze annyit lehet hozzáfűzni, hogy nem vállveregetésért, egykor esetleg leszámítolható elismerésért cselekedtünk. Magával a hazatérés tényével, azzal hogy szabadok vagyunk, teljesen kielégítettnek érezzük magunkat s részben máris megtaláltuk egyéniségünknek, rátermettségünknek, vérmérsékletünknek, tehetségünknek legmegfelelőbb munkahelyet, részben jó úton vagyunk, hogy azt kiharcoljuk magunknak. Erre a kisebbségi múlt tanítása is kötelez… [189]