Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. április 15) 4. szám

Kisbéry János: Dr. Pálos Károly: Szegénység, Szegénygondozás

Újvidék, 1942
Ez a könyv a most kialakuló új szociális világrend előhírnöke s egyben annak az új szellemnek a cselekvő megnyilatkozása, mely hivatott a régi rend örökébe lépni s azt a kor eszményeihez méltó módon tartalommal megtölteni. A könyv negatív, de nyilván legértékesebb tanulsága: a hit ebben az új világrendben. Elolvasása [186] nyomán arra a felismerésre jutunk, hogy az emberi lélek a múltban a legnagyobb mértékben esetlegességek függvényeként fejlődött, kitéve a jó és rossz, az üdvös és káros ösztönhatások befolyásának. A múlt embere elsősorban nem volt szociális lény. Nem volt az, mert semmi sem ösztönözte arra, hogy azzá legyen. Úgy fejlődött, mint a vadon természet virága s ösztönéletét merőben a létfenntartásért vívott küzdelem és könyörtelen harc kormányozta. Látnunk kell, hogy mindaz, ami a múltban civilizációnk tartalmát és értékét jelentette, inkább csalt afféle újgazdag állapot volt, anyagi és szellemi gazdagság, de a szó legegyoldalúbb és legfelszínesebb értelmében, erkölcsi tartalom nélkül. Ez az anyagi és szellemi jólét éppoly üres és hiú pöffeszkedés volt, mint a máról-holnapra felkapaszkodott parlagi senki amaz erőlködése, hogy magát mint felsőbbrendű lényt elismertesse: proccolás. A szellem… Nos, ennek az önmagáért való múltszázadi szellemnek nem volt semmiféle néven nevezendő értékfedezete. Szellemi civilizációnk inflációs értékpapír volt, amelynek el kellett értéktelenednie abban a pillanatban, amint az élet igazi értékmérői, a munka és az erkölcs jogaikhoz jutottak. A múlt hivalkodó bálványai sorra leomlanak, hogy helyüket a fokozott felelősségtudattól áthatott szociális világrend eszményei foglalják el.
Új világrend van kialakulóban. Ennek az új világrendnek a letéteményese az a társadalom, mely a nemzeti összefogás jelszava alatt igyekszik mind szorosabbra fűzni azokat a szálakat, amelyek a nemzet egyes tagjait a társadalom keretein belül egybefogni és értékesíteni hivatottak. Nemzeti erőinkkel a múltban rablógazdálkodás folyt. Az elszegényedés, a kivándorlás, a gyermekhalandóság, az egyke, a tuberkulózis: mind megannyi vád e gazdálkodás ellen, amelynek révén mérhetetlen erkölcsi, szellemi és anyagi erőforrások mentek veszendőbe. Tékozló módon éltünk, nem álltunk nemzeti hivatástudatunk magaslatán. A jólét, a gazdagság könnyelműekké és elbizakodottakká tett bennünket. Jut is, marad is, gondoltuk. Volt mit veszítenünk és mit eltékozolnunk. Ma már nincs. Látván-látjuk, hogy anyagi, szellemi és erkölcsi erőállapotunk sohasem elég ahhoz, hogy nyugodtan s az igazak jó lelkiismeretével hajthassuk álomra a fejünket. Ezerszerte szigorúbb és mostohább életfeltételek közé jutottunk. Körülöttünk gigászi erők csapnak össze s mindaz, ami a megpróbáltatások e szörnyű kataklizmája közepette is megtarthatna bennünket, ezerszerte nagyobb helytállást, összefogást, lemondást és áldozatkészséget igényel tőlünk. Maroknyi nép vagyunk és ennek tetejébe még pusztulunk, veszünk is. Ezt kell minden rendelkezésünkre álló eszközzel megakadályoznunk. Új embert kell nevelnünk a régi helyébe s nemzeti erőinkkel úgy gazdálkodnunk, hogy az minden körülmények között arányos legyen azokkal a szigorú és mostoha létfeltételeikkel, amelyek elé a sorsunk állított bennünket.
Dr. Pálos Károly ehhez ott fog hozzá, ahol a legnagyobb rés tátong nemzeti társadalmunk hányt-vetett hajóján s ahonnét a legnagyobb veszély fenyeget bennünket: a legalsóbb és leginkább támogatásra szoruló társadalmi réteg sorsproblémáinak feltárásánál. Cél[187]kitűzése kétirányú: egyfelől igyekszik a diagnózis minél pontosabb és lelkiismeretesebb megállapításával a baj gyökereire és annak káros, pusztító következményeire rámutatná, másfelől a szociális beavatkozás különféle módozatainak egybevetése és átértékelése alapján gyakorlati útmutatással szolgálni. Ennek legeszményibb feltételeit a Magyar Norma működésében látja adva, mely az Egri Normából fejlődött országos jellegű intézménnyé s amelyet követendő például állít elénk. Dr. Pálos Károly stílusa őszinte emberiességtől áthatott, fellépése nyílt, rokonszenves és imponáló. Könyvét melegen ajánlom mindazok figyelmébe, akik a krisztusi szeretet erkölcsi alapjain állva a társadalom elesettjeinek felkarolását szívügyüknek érzik.