Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. július) 7. szám, 433–504 p.

XIV.

– Mondja meg a kisasszonynak, hogy azonnal jövök – szólt az öreg Siró a pincér után. – Egy pillanat, és jövök.

Szórakozottan játszott Salgó Emmi névjegyével. Miért nem az apa jött el? Kellemetlen volt számára, hogy a lánnyal találkoznia kell. Milyen egyszerű lett volna az apával elintézni az ügyet. »No, Miksa, elég lesz kétezer pengő? Több nincs számodra. Ha nem elég, sajnálom!« Ez volt a terv. Két perc alatt el lehet intézni. Nem is szánt az ügyre több időt. Nagy dolgai között ezt úgy akarta elintézni, mint ahogy a kertész közben egy gyomot tép ki, amikor egy új keresztezési ötletét készül végrehajtani. És most a leány jött el. Tegnapelőtt, amikor a fia lelkesedve beszélt róla, nem érdekelte, unta a sok érzelmes beszédet. Nem volt kíváncsi a fia szeretőjére, sose hitte volna, hogy találkozni fog vele. Ha gondolt volna erre az eshetőségre, hogy ma az apa helyett a lánya jön el, nem is küldött volna választ a zsarolólevélre… Miért jött a leány? Mit akar? A fia azt állította, hogy szakítottak, hogy a leány mondta fel a viszonyt… Eh, bizonyos, hogy csak bogozni akarják a helyzetet. Az ő fia szamár. Szereti a nőt, és nem látja a dolgokat. A leány otthagyja, hazamegy az apjához, aki minden késés nélkül elküldi neki a számlát. No, nem baj, hogy a leány jött, az elintézés egy félórát késni fog, hazaküldi az apjáért. »Gyerünk!«

A hallban egy oszlopnak támaszkodva körülnézett. Egy fotelben ült Emmi. Véletlenül nem volt rajta kívül egyetlen nő sem a hallban, és így Siró megállapíthatta, hogy ő az, akivel találkoznia kell. Pillanatokig bámulta, Emmi balra nézett. Nem valószínű, hogy e percekben bármi is erősen lekötötte volna a figyelmét, mégis meredten nézett egy nem keresett, meg se látott pontra. Lehet, hogy számítva fordította [466] el a fejét, talán abban a pillanatban, amikor meglátta Zoltán apját, amint a liftből kilépett… Hogy lássa őt, mintha nem tudná, hogy nézi, szemügyre veszi, hagy rázogassa a fejét, talán kedvesebb lesz, legalább is nem lesz olyan kínos a helyzet, egy kicsit megbarátkozik, e brutális találkozás éle csökken, talán megtiszteli, nem tesz föl kellemetlen kérdéseket, megértőbb lesz… és így két perc telik el, és elmúlik minden… Bizonyos, hogy ezért fordítja el Emmi a fejét, mutatja a profilját, azt a szépet, melyet belülről világítanak meg, sütögetnek rózsásra azok a sugarak, melyeket nem fogott fel még senki, s amelyek ma csak egy pusztán hagyott életben élnek.

Így volt, hogy Siró Zoltánnak félkört kellett tenni, hogy Emmi színe elé kerüljön.

– Bocsánat, kisasszony…

– Igen, én vagyok – szólt mosolyogva Emmi, és felkelt.

Aztán újból leült, és a mellette levő fotelen hellyel kínálta meg Sirót.

Siró leült, és lopva a leányra nézett, aki az első pillanatban biztosította magának azokat a formai előnyöket, amelyek találkozáskor a nőnek kijárnak.

– Kisasszony, meglep, hogy ön jött el. Nem értem. Talán az édesapja bízta meg?

– A levelét én vettem át. Apám nem tud róla. Elszántam magam erre a találkozásra. Kérem, legyen szíves, adja vissza nekem az apám levelét. Cserébe visszaadom érte az önét. Csak ezért jöttem el.

– Kisasszony, tud arról a levélről, melyet az apja írt?

– Csak az ön leveléből. De nem akarom megtéveszteni. Apám néhány nap előtt mondta, hogy önt meglátogatja, és azt sem titkolta előttem, hogy pénzt fog követelni. Én ezt megtiltottam. Nem azért, mert én még akkor az ön fiával… de ezt hagyjuk! Megtiltottam. Legyen elég ennyi… Apám, sajnos, egészen elszerencsétlenedett, és szegény erkölcsileg is… meghibbant. Hiszem, hogy meggyógyul. Bocsásson meg neki, hogy megzavarta.

– De kérem, kisasszony… mégis, talán nem olyan egyszerű ez a dolog. Hiszen nem tudja, hogy mi van abban a levélben?

– Oh… pénzt kér.

– Hát igen… nagyon finoman… az ön jövője…

– És ez finom…

– Bocsásson meg, hogy ön úgy lépett fel, hogy nem volna úri dolog megbántanom. Kisasszony félbeszakított… igen… a levélben nem az a fontos, hogy az ön jövője biztosítására [467] pénzt kért. Apja ebben a pénzkérdésben bagatellirozta – nem találok rá jobb magyar szót – az ügyet. Őszintén szólva, nagyon is szeretném tökéletesen elintézni az ügyet.

– Tudom. De ezt az ügyet nem kell már sehogysem elintézni. Én már elintéztem.

– De nem tökéletesen. Azt is tudom már, hogy ezt az ügyet sehogy se lehet tökéletesen elintézni. De nemcsak erről van szó. Az apja azt írja, hogy a fiam gazember, mert önt elcsábította, és őt vagyonilag tönkretette.

– Apám tudva valótlan dolgokat állított. Én az ön fiát szerettem, vele éltem. De nem vállalhattam tovább a felelősséget érte, ezért elhagytam őt. Ha segítségére tudtam volna lenni, vele maradtam volna. Apámtól pedig soha egy fillért sem vett el, és nem károsította meg.

– Kérem, ezt ön mondja. De apja bármikor felléphet. A nyilvánosság előtt meghurcolhat engem.

– Ezért apámat lecsuknák. Legyen nyugodt, uram, vigyázni fogok arra, hogy ne csukják be az apámat… Kérem, legyen szíves, adja vissza azt a rettenetes levelet.

– A levél nincs meg. Ha megvolna, se adnám oda. Nem szeretnék önnek fájdalmat okozni.

Emmi fölkelt.

– Köszönöm.

Búcsúzóra nyújtotta a kezét.

Idősb Siró nem engedte el nyomban Emmi kezét. Mélyen a leányra nézett, s aztán halk ünnepélyességgel mondta:

– Kisasszony, sose gondoltam, hogy találkozni fogunk. Bevallom, hogy számba vehetően sose foglalkoztam az ön személyével. Mégis, a maga akaratából meg kellett ismernem.

– Oh, nem hiszem, hogy még egyszer találkozunk. Mi most mindent elintéztünk… Isten vele…

Emmi a kapunál megállt, egy pillanatig gondolkozott, aztán elment.

Az öreg Siró rosszkedvűen nézett utána, és elégedetlenkedve mormogta maga elé:

– Mégis jobb lett volna, ha Salgó Miksa jön el. Az ember ad neki egypár ezer pengőt, és az ügy tökéletes elintézést nyert.

*

Emmi villamosra ült. Sietett haza. Otthon várják. Várják az ebédet. Kétségbeesve gondolt arra, hogy összes vagyona hetven pengő. A kis kincs néhány nap alatt elfogy. Megriad attól, amire vállalkozott. Mit tegyen? Olyan ő éppen, mint az apja. Nagy hangon beszél, szélhámoskodik. Milyen szívesen tárta volna elébe Zoltán apja a pénztárcáját. Belemarkolha[468]tott volna. Persze, így tökéletesen elintéződött volna az ügy. Az öreg Siró háromszor is mondta, hogy szeretné tökéletesen befejezni az ügyet. Érzi, hogy derekasan állta meg a helyét. Teljesen lefegyverezte az apát. Előnyhöz jutott. Nagyobb sikert is elérhetett volna, de ő nem akart semmiféle erőpróbát. Nincs neki harca most sem az apával, sem Zoltánnal. Ez az ügy e pillanatban nem él.

Igen ám, de Emminek összesen hetven pengője van. Ebből kell a családot élelmezni. Ma október harmadika van… A vagyonmentő vásáron már alig van mit eladni. Eladja a bundáját, keveset adnak érte, de a jövő hó elsejéig megélnek belőle. Ez jó, mert addig bizonyára mindent jól elintéz. Ha pedig reményében csalódik, úgy terve megbukott, kénytelen visszavonulni. Családja csúszik tovább a mélybe, és ő… »Nem csúszom!« – mondta erélyesen magában, és nagyot toppantott a lábával. A villamos utasai ráfigyeltek. Emmi elpirult. Örült, hogy megállóhoz ért a kocsi. Fele útján leszállt.

Egy hentesüzletben bevásárolt, és csomagjával hazafelé bandukolva gyötörte magát, hogy nincs más ötlete, csak az, hogy eladja a bundáját, szóval családjával együtt megeszi a nutriáját. Hozzá kellene látni a nagy terv végrehajtásához, de ő nem tesz egyebet, csak enni ad, és nagy erkölcsi prédikációkat tart. Harmadnapja van otthon, de már a szülei mindenféle ürüggyel megszöknek otthonról. Azt mondják, kimennek a zsidókórházba, a Malvin nénihez. Vagy ráfogják útjukat a Samu bácsira, aki a Spódium-gyárban raktárnok. De ez mind nem igaz. Salgóék, míg jól ment a dolguk, nem akartak tudomást venni rokonaikról, és amikor kikeresztelkedtek, a szakítás teljessé vált. De ebbe már a rokonok, azok az egyszerű, lent maradt, kínlódó emberek is beleegyeztek. Amíg ki nem keresztelkedtek Salgóék, a testvérek, a rokonság, ha nem is vehettek részt a gazdag Salgóék ragyogó életében, melyet az ő szerény életük képzelete rikító színekkel rajzolt tele, mégis büszkék voltak rájuk. Maguk között, ha ki is figurázták őket néha, de a barátok és ismerősök előtt hencegtek az előkelő rokonokkal. „A Salgó Miksa! Egy fogalom Budapesten! A tőzsdén megijednek a bankkapacitások, ha ő megjelenik. Nagy »gevüre«, ahogy ő a Szabadságtéren játszadozik a részvényekkel, valutákkal… Ein Talent…”

De amikor Salgó kikeresztelkedett, elhűvösödtek, a testvérek meg is gyászolták őket, nem vették többé tudomásul, hogy a világon vannak. Amikor tönkrementek, és ezt a rokonok megtudták, sokáig naponta családi összejöveteleket rendeztek, hogy erősen rumozott tea mellett megbeszéljék, hogy [469] ami a Miksáékkal történt, az az Isten ujja. És az is az Isten ujja, hogy Emmiből félvilági nő lett, akivel tisztességes ember nem ül egy asztalhoz.

Ezt a Malvin nénit látogatnák meg a kórházban? Ahhoz a Samu bácsihoz menne el a Salgó házaspár? Nem, Salgóék nem mennek a kórházba, Samu bácsit sem látogatják meg, csak szeretnének visszatérni közéjük, azért emlegetik őket.

A Salgó pár a rokonok helyett a Városligetben sétálgat az őszi napsütésben. A Weingruber előtti sétányon karonfogva járnak. Gazdagságuk idején elhanyagolták ezt a polgári helyet, ahova valaha, rendezett szegénységükben minden szombat este eljártak, kis imbiszt vacsoráztak, sört ittak hozzá, és gyönyörködtek a katonazenében. Tegnap is, ma is déltájban itt korzóznak, merengve néznek fel a teraszra, ahol a székek boglyákba rakva készülődnek a téli szállásra. Szemeik megtalálják azt a helyet, ahol elmúlt nyarakon sok boldog szombat estét töltöttek el. És nem gondolnak a svábhegyi villára, autóra, csekk-könyvre, tíztagú cselédségre, mikből igaz öröm számukra sose tellett, és sajátmagukkal ott sose tudtak találkozni. Ha csak egyszer magukra eszméltek volna, meglopták volna az idegen szobákat, az idegen fiókokat, hogy eltegyenek valamit későbbre, legalább annyit, hogyha majd egyszer a fantasztikus álomból felébrednek, legyen annyi, hogy szombat este teljék a Weingruberra.

– Csak annyi eszem lett volna, hogy a villát a gyerekek nevére íratom – mondja búsan Salgó Miksa. – Most nem volna semmi baj. Emmi segíteni akar rajtunk. Mit tehet? Folyton becsületről, tisztességről beszél. Ezekkel a tényezőkkel akar bázist teremteni? Emmi fantaszta.

– Olyan, mint te!… Miksa! Vedd tudomásul, Emmi egészen rád ütött. Folyton csak beszél.

Salgó szembefordult a feleségével.

– Nina! Én nem vagyok fantaszta. Mindig tapasztalhattad, hogy gyakorlati ember voltam. Ha jött az alkalom, kihasználtam. De mondd, mi hasznom volt belőle? Szívtam én jobb szivarokat, mint a régi szerény időkben? Csináltattam én magamnak felesleges ruhákat? Marha voltam, csináltatni kellett volna, mint más, sok szekrényre valót, most volna mibe járnom.

– Csináltattál te elég ruhát. De slamp marad slamp. Ha egy ruha ötödször volt rajtad, szégyelltem magam miattad. Nem változtál meg. A fényes időkben is csak úgy, mint pénzbeszedő korodban, égett rólad a ruha. Nézd, nekem minden rongyom megmaradt – és mutogatta magát az urának. Kígyó[470]bőr cipőt viselt, alig térdig érő ruha volt rajta, és kacér kis kalap fogta le kopott festésű bubifrizuráját.

– Ez ma már nem divat, de viselem, mint a sorsom. Ha akadna is egy-két pengő, hogy beülhessünk egy kávéházba, így nem jelenhetek meg. Szólni akartam már Emminek, hogy hozassa haza a ruháit. A jószívű gyermek, tudom, megosztja velem.

– De Nina, nincs más gondod? És mi lesz, ha engem mégis becsuknak?

– Emmi azt mondta ma reggel is, hogy elintézi.

Salgó újra belekapaszkodott a feleségébe, s hazafelé menetelve szomorúan mondta:

– Azt mondta, hogy elintézi?… Tegnap voltam az ügyvédemnél, átadtam a védőiratom. Nem nagyon biztatott. Kijelentette, hogy örüljek, ha megúszom egy-két hónappal, és azt is köszönjem meg neki. Mit tehet Emmi? Elmegy a törvényszéki elnökhöz, és azt mondja neki: »Elnök úr, kelljen föl egy percre, majd én ülök a helyére, és hirdetem ki ebben az ügyben az ítéletet, mely szerint Salgó Miksa ártatlan.«

– Elmehet a törvényszéki elnökhöz – szólt ártatlanul Salgóné –, de azért nem kell ezt mondani, mondhat mást is.

– Nina! Remélem, nem gondoltál erkölcstelenségre. Én sose adtam el a lányomat. Ott még nem tartok. Emmi akármit is mond, az én erkölcsi érzékem teljes. Most hazamegyünk, és én ki fogom kérni, hogy engem leckéztessen. Mit tettem én? Vagyonom volt, és azt elvesztettem. Tönkrementem, és a fiam tartott el. Mit szégyelli Emmi az Edus szerencsétlenségét? Mert azt a hálátlan, hűtlen asszonyt szereti? Nina, vedd tudomásul, hogy Emmi egyik őrültséget a másik után követi el. Edust rákényszerítette a válásra. Edus is megőrült, azt csinálja, amit Emmi parancsol neki. Nem, ezt nem tűröm tovább. Nem megyek abba bele, hogy néhány falatjáért állandóan táncoltasson. Csak sose szoruljon a szülő a gyerekére! Hálátlan… Kinek a pénzén tanult meg három nyelven beszélni? Égek belül, ha arra gondolok, hogy már három napja folyton sérteget.

– De Miksa, nincs igazad, olyan szépen, olyan nyájasan beszélget veled.

– Igen, mint egy jól viselkedő rabbal. Persze, mert én is mosolygok, némán szót fogadok. Pedig csak ravasz vagyok. Tudom, hogy nem sokáig tart. Mára biztosan kapok az öreg Sirótól levelet. Jól ráijesztettem. Siró úr fizetni fog. Azt a kétezer pengőt visszaadom… elég lesz annak a gazembernek ezer is, örüljön, hogy valamit visszakap a pénzéből. Szépen fog maradni nekünk is. [471]

Salgóban lángolt az optimizmus. Nem beszélt többet, csak meggyorsította lépteit, feleségét szinte húzva maga után, hogy mielőbb otthon lehessen, és olvashassa a levelet, mely bizonyos, hogy megérkezett. És míg loholtak hazafelé, mohón tervezgette, hogy abból a pénzből, amit Sirótól kialkuszik, hogy építi fel egzisztenciáját.

*

Otthon terített asztal várt rájuk. Amikor beléptek, Emmi Edussal a pamlagon elmélyedve beszélgetett, de amikor a szülők beléptek, elhallgattak.

Emmi megölelte anyját, apját. Megkérdezte, hogy van a Malvin néni, de választ nem kapott. Salgó idegesen topogott alá-föl. Mindenfelé kutatott. Tekintete a pohárszéken és más bútorteraszokon portyázott, szerette volna valahol megtalálni a levelet. Kérdezősködni nem mert. Félt a reménytelen választól. De levelet sehol sem talált, és magába zuhanva percekig állt szótlanul a szoba közepén.

– Valamit keresel, apus? – kérdezte Emmi.

– Igen. Levelet várok. Csodálom, hogy nem jött levelem.

– Mondd, apus, fontos levélről van szó, hogy olyan nagyon várod?

Salgó a lányára nézett, és tekintete megállt rajta. Bosszantotta, hogy alighogy hazaért, Emmi kedveskedő hangjával mindjárt belékötött. Csak nézte a lányát, ellenséges indulattal teleszurkálta tekintetével.

– Mi az? Fegyenc vagyok? A postám után érdeklődöm, és már te cenzúrázol? Nina! Ezt én nem tudom elviselni. Inkább jelentkezem a Markó utcában, ártatlanul leülök tízévi fegyházat, miért legyen a lányom a fegyőröm?

Emmi az apja elé állt.

– Apus, kitől vártál te levelet?

– Emmi! Hagyj békén! Vedd tudomásul, elég volt a vendégszereplésedből. Ha szükséged van fedett hajlékra, itt maradhatsz. De ne rombold le azt a hajlékot, ahol megnyugodni kívánsz. Most felelek neked. Válaszolok súlyos sértéseidre. Szülőket nem lehet így meggyalázni. Mit tettem én?… Egyetlen bűnöm és gyalázatom van, hogy tűrtem azt, hogy ringyó lettél… Mi vagyok én? Mocsár?… Iszap?… Ótvar… Mi?! …Nohát, ha az is volnék, pedig nem vagyok az, akkor is vedd tudomásul, hogy a mocsárnak, az iszapnak, az ótvarnak is megvan a maga erkölcse. A gyilkos a siralomházban is felháborodik, ha a lányáról megtudja, hogy letért a tisztesség útjáról.

Salgó ordítva beszélt tovább. Nem válogatta a szavakat, szennyes szidalmakat röpített Emmi felé. És dühe abból eredt, [472] hogy még ma sem kapott Sirótól levelet, és most már tudta, hogy nem is kap. Mert olyan levélre, amilyent ő küldött, választ postafordultával szoktak kapni, vagy soha.

Az asszony és Edus átvezették Salgót a másik szobába, onnan kiáltozott át szégyenletes szavakat.

Emmi szomorúan állta a vihart. »Nem! – tiltakozott a visszavonulás gondolata ellen – itthon marad, nem megy el.« Vállalta a terhet, hordozni fogja. Most bemegy az apjához, megmondja neki, hogy megjött a levél, és el is intézte.

Amikor belépett, az ajtónál megállt, és csak nézte, hogy az elcsendesedett ember milyen gyámoltalanul tűri, hogy a felesége és a fia kedveskedő, gügyögő hangon magyarázzák neki, hogy vigyázni kell magára, takarékoskodni kell az idegeivel, és közben vetkőztetik, mert le kell feküdnie, hogy pihenjen.

Emmi nézi a meghitt családi jelenetet, melytől ő oly messzire esett, melyből minden terv nélkül kizárták. Mit akar ő itten?… El kellene innen osonnia, soha többet hírt nem adni magáról. Mit zavarja ezeket az embereket? De nem!…

Inkább odalép az ágyhoz, melyben gondosan letakarva, aprókat pihegve feküdt az apja, és ő is egyet simítva a paplanon, az ágy szélére ült.

Salgóné és Edus az ágy lábánál figyelték, hogy az apa belerúg-e a lányába.

Emmi a vállán keresztül hátratekintve szól anyjának és bátyjának, hogy menjenek ki a szobából, egyedül akar maradni az apjával, egy titkot akar vele közölni, mely csak reá tartozik.

Egyedül maradt az apjával.

– Apus! Látom, hogy magadhoz tértél. Bocsáss meg nekem. Igazad van… Nézd, apus, tudom, hogy mi izgatott fel téged. Levelet vársz Zoltán apjától… A levél tegnap megjött.

Salgó felült az ágyban. Nem tudott szóhoz jutni. Remegő izgalommal figyelt.

– Tegnap délután hozta a posta. A borítékon nyomtatva volt a küldő neve: Siró Zoltán. Nem néztem, kinek van címezve a levél. Azt hittem, hogy a levél csak nekem szólhat. Felbontottam. Aztán láttam, hogy neked szól a levél. De elolvastam. Jó volt ez így… Sajnálom, hogy meg kell mondanom, mi volt a levélben. Gorombán közölte veled az öreg Siró, hogy feljelent zsarolásért. Én hírből ismerem Zoltán apját. Tudom, hogy szavának áll. Azt írta, hogy azonnal Pestre utazik, hogy a rendőrségnek átadja a levelet. Tudom, ha Pestre jön, melyik szállodában száll meg, elmentem oda. Ott volt, és beszéltem vele. Nagyon szépen megkértem, hogy ne bántson [473] téged. Az Öreg Siró meglágyult. Meg is cirógatott… húgomnak szólított. Tetszettem neki. Légy nyugodt, apus, nem jelent fel… Tudod, amikor elbúcsúztunk, még kezet is csókolt. Minden jóra vezet. Nem haragszom rád, apus, mert azt a csúnya levelet írtad. Látod, csak így ismerkedhettem meg Zoltán apjával. És most már fel se jelent. Gondold el csak, apus, hogy mi lett volna, ha a másik ügyedhez csatolták volna az öreg Siróhoz írt levelet… De ezenfelül Zoltán apja megígérte…

Salgó verítékezve hallgatta Emmi meséjét, melyet szóról szóra elhitt. Mennyi izgalom között él ő állandóan! Fogalma sem volt arról, hogy azért a levélért esetleg a bíróság előtt kell felelnie. Milyen szépen írta meg ő azt a levelet. Mennyi alázat, mennyi tisztelet volt abban. Igaz, pénzt kért, de azt sem követelte, s amit kért, egy jó szónál alig ért többet. És ezért becsuknák?… Lehet!… »Ma minden lehetséges.« Nagyon megkönnyebbült, amikor megtudta Emmitől, hogy a veszély elmúlt, sőt a leánya meg is barátkozott az öreg Siróval. »Nagyszerű leány ez!…« Meleg indulattal gyönyörködött Emmiben.

Kiugrott az ágyból, és a leánya elé borult.

– Édes gyermekem! – szavalta. – Konok atyaként viselkedtem az imént veled szemben. Bocsáss meg!… Nina!… Edus! Gyertek!

Berohantak, és báván nézték Salgót, aki ingben-gatyában leánya előtt térdelt a földön, és Emmire felmutatva hirdette:

– Úgy nézzetek reá, mint egy szentre!

Emmit gyötörte ez a jelenet. Három napja váltakoznak benne és körötte a szomorúság, a pusztulás tragikus és groteszk képei, de ez a bohócos jelenet betetőzött mindent. Elfordította a fejét, és azt hitte, hogy ezzel kilépett ebből a szomorú élőképből.

Az apa tovább szónokolt:

– Csak az történhetik itt, amit Emmi akar. Ő a mi sorsunk… Emmi! Boldog vagyok, hogy lányomnak szólíthatlak, és te megengeded ezt.

Salgónéból egyszerre elillant a megilletődés. Dühre fakadt.

– De ne csinálj belőlem bolondot. Az előbb ki akarod dobni a lányodat, most meg elébe borulsz. Miksa! Én orvost hivatok, megvizsgáltatlak.

Salgó felegyenesedett. Végignézett a feleségén, aztán szigorúan figyelmeztette:

– Nina, az elmém ép. Ha neked is rendes eszed volna, tudnád, hogy milyen világos az eszem. Nagyon jól tudod, [474] hogy amikor elvettelek, nem kötöttem észházasságot… csak a szívem diktálta… Ezért követelem, vedd tudomásul, hogy az elmémhez semmi közöd, akár ép, akár beteg… Persze, hogy nem érthetted meg és nem találhattad ki, hogyan lehetséges az, hogy Emmi elé borultam, holott néhány perccel előbb még egy világ választott el tőle. Igenis, szenzációs okom volt arra, hogy leboruljak leányom nagysága előtt. Vedd tudomásul, hogy Emmi ma mindent elintézett. Beváltotta azt az ígéretét, hogy a házba visszatér a tisztesség, a nyugalom, a szerény, de gondtalan élet. Emmi ezért meg fog hozni minden áldozatot. Ugye, Emmi, ma délelőtt azt is elintézted, hogy engem nem csuknak be?

– Igen, apus, elintéztem – válaszolt a leány csendesen.

– Akkor ebédeljünk! – vezényelt Salgóné. – Mégis borzasztó, hogy a jeleneteket mindig ebéd vagy vacsora előtt rendezitek. Az ember nem ehet egy jóízű falatot.

De azért úgy ült az asztalhoz, mint egy fényes szertartáshoz, viszont minden ceremónia nélkül bőségesen, igen jóízűen megebédelt.

XV.

Emmi elhatározta, hogy meglátogatja dr. Stux Mózest, a híres ügyvédet. Ő volt az az ember, akire gondolt, amikor Zoltánnak azt mondta, hogy ismerősei közül valakitől tanácsot, segítséget kér, hogy a maga útján elindulhasson.

Stux többször megfordult társaságukban, melyet Emmi miatt keresett. Szerette fél éjjeleken át nézni, bámulni a leányt. Valami nyugtalan, eddig eltékozolatlan forróság ömlött ebből a negyvenöt éves emberből, de ezt Emmi sose vette észre. Csak később a résztvevő tekinteteket fogta fel, amikor Zoltánt feljelentették, és Stux Mózes vállalta az ügyet. Korábban, amikor az üzletek viharosan robogtak elő, és a Tengerentúlinál az ügyvédnek sok dolga akadt, Zoltán hiába ajánlotta fel az ügyeik vitelét, Stux nem vállalta, mert lesújtó véleménnyel volt a Tengerentúliról. Nem volt hajlandó szerződéseit szignálni, pereit vinni. Ám amikor Siró Zoltán egyénileg bajba került, és Emmi megkérte, hogy ügyét vállalja, megtette. Ez más. Nemcsak azért vállalta az ügyet, mert Emmi kérte, hanem azért, mert tudta jól, hogy itt nem tolvajt kell menteni. Emmi kérése csak fokozta a munkakedvét. Éjszakákat töltött el a Tengerentúli könyvei között. A legkitűnőbb könyvszakértőket saját pénzéből fizette, és hajtotta őket, hogy mielőbb megtudja a tényállást. A kárvallott hitelezőket sorban meglátogatta, órákon át bizonyítgatta előttük, hogy Siró [475] Zoltán egy cigarettát sem szítt el a pénzükből, sőt őt lopták meg a legjobban. Több heti munka után megmentette.

Ki volt ez a Stux Mózes?

Ügyvéd. Kereskedelmi jogász. Szakmájában első az elsők között. Irodája: hatalmas üzem. Széles folyosóról, mint egy közhivatalban, jobbról-balról nyílnak az ajtók, melyek mögött tönkrement, iroda nélküli ügyvédek, ügyvédjelöltek, írnokok végzik az alárendelt munkákat, adminisztrálják azt a nagy munkát, melyet Stux kibogoz, megold. Stux nem jár a törvényszékre, ha kell, van neki tárgyalóterme. Dolgozószobájából nehéz függönyökön át, hatalmas terembe lépünk. A terem közepén álló asztal hosszúra nyúlik. Körötte támlás székek. Ezt az asztalt sokszor londoni, párizsi, New-York-i hitelezők ülik körül, és az itthoni hatalmas bankok, vállalatok híres vezetői is jelen vannak mint adósok vagy szerződő felek. És Stux gyorsan döntet. Rövidre fog mindent, a felek bűvölten mennek bele abba, amit ez az ügyvéd ajánl. A felek igen gyakran közös akarattal választják őt. Bíró ő. Ezért nem kell Stuxnak a törvényszékre járni.

Délelőtt, délután állandóan tárgyal. Egyszerre több ügyet. Ahány fél, annyi szobába ülteti szét, és sorba járja őket. Mindenütt megindítja a tárgyalást, egy pillanat, és megállapítja, hogy mi a vitás pont, összeereszti a feleket, és megy a másik, a harmadik, a negyedik szobába. Aztán kezdi előlről: »No, hol tartanak?« Megvizsgálja a hadállást, és mint egy szimultán sakkozó, maga is tesz egy lépést, nagyon erélyeset. És amikor tudja, hogy a helyzet már döntésre érett, beviszi a gyorsíróját, nincs már semmi ellenállás, a felek hagyják, hogy sztenogramba mondja a szerződést, a megállapodást.

Fekete ember ez a Stux Mózes. Minden reggel agyonkínozza a borbélyát, könyörög neki, hogy borotválja meg végre egyszer rendesen. De a borbély bármennyire is igyekszik, ha háromszor is kiborotválja, Stux álla tele van apró, fekete pontokkal, melyek éles kékesen fénylenek ki a sápadt arcból.

Nem, ezeket a fekete pontokat nem lehet kiirtani. Stux Mózes apja, nagyapja, minden őse mellig viselték fekete szakállukat. Stux Mózesnak is, ha nem borotváltatná, ilyen volna a szakálla. De miért borotváltatja?… Figyeljük csak meg Stux Mózest, amikor tárgyal, diktál, gondolkozik, gondtalanul társalog vagy színházban ül. Van egy szokása: arcába tenyerel, simogatja az állát, és még azon túl is simogatja a semmit: a szakállát. Ahogy az apja, az ősei tették a petrovoszellói »Besz-hamedres«-ben, amikor a Talmud fölé hajolva, soha meg nem unva simogatták szénfekete szakállukat.

Fekete pontos arcához illenek a szemei. Nyugtalan, feke[476]tén izzó szempár. Ezekben a szemekben is ott vannak az ősök. A szemek ijedtek, a hajszolt ősök ijedtsége remeg bennük. Ezekben a szemekben ég a szégyen, és elborul a megaláztatás kínja. Ezek a szemek hirdetik az ősök kielégítetlenségét, azért olyan sóvárgók, lázasak.

Stux Mózes nagy urakat, gazdag embereket szolgál ki az eszével. Nem alázkodik meg előttük, bizalmaskodva beszél velük, tudja minden titkukat, gyöngéjüket. Neveletlenül nevet a szemük közé, megfenyegeti őket, hogy leveszi róluk a kezét. Amikor ezt mondja, éppen a vállukat veregeti, és eszébe se jut, hogy lemenjen a vállukról a keze. Tűrik. Szeretik a kedves konfidenst, aki nem szedi el a pénzüket, inkább vigyáz rá, és ha valaki mégis elvette tőlük, visszakaparja.

Negyvenöt éves. Ha meghalna, hazugságot írnának sírkövére, ha azt vésnék rá, hogy élt negyvenöt évet. Egy percet sem élt. Az ortodox zsidók gyermeke tízéves korában megvívta csatáját szüleivel. Győzött, elengedték Pestre. Éhezve, fázva, apró ösztöndíjak csodálatos beosztásával jutott a diplomájához. A nyomorúság elmúlt. A haldokló béke utolsó éveiben fellendült az irodája. De lelkileg tovább fázott, nyomorgott. Családja, ott abban a bácskai faluban, rettentő szorítással ölelte magához, és ebben az ölelésben érezte az évezredek előtti ősök csontjai ölelését. És ez az ölelés megölt benne minden akaratot, minden lépést, amelyek odavezettek volna, ahova vágyott, azok közé, akiknek dolgozott. Kétségei, gátlásai lezárták előtte az utat. Maga is letett vágyairól, és ez a lemondása, visszavonulása a lármás élet felé függetlenné tette. Ez a függetlenség sokszorozta meg munkaerejét, tette ügyfeleivel szemben őszintévé, bizalmaskodóvá. Egy tehetséges ember, akinek nincsenek magánügyei, sose vesz fel szmokingot vagy frakkot, magányosan vacsorázik, kegyetlenné és kíméletlenné válik. Van ereje bőven hozzá. Nem úgy, mint a másik fajta tehetséges ember, aki táncol, nők fejét csavarja el, folyton szerepel. Az ilyenfajta tehetséges ember egy héten százszor is hallja, hogy ő milyen zseniális ember, milyen fényes elme. Az efajta jeles embernek a társaság állandóan és azonnal így is fizet. Az ilyen kitűnő embernek szép szavakkal mindent meghálálnak, közben finom, diszkrét úriemberré főzik.

Stux Mózes boldogtalanul élt magában. Nem házasodott meg. Pedig nagyon vágyott egy rendes asszony után, két-három gyereket is szeretett volna. Kért ebből a polgári boldogságból, de nem mert utánanyúlni. Abból a bozótból, mely kétségeiből nőtt fel körülötte, nem mert kitörni egy nő után.

Szerelem?

Mindjárt…

De előbb Stux mentségére el kell mondani, hogy suta ifjú[477]ságából nem fakadhatott ki idejében a szerelem, mert a negyedik háborús sorozáson ezt a vézna kis embert alkalmasnak találták, és hamarosan hadbíró lett Ukrajnában. Háború után hazajött, és nem volt más gondja, csak az, hogy feltámassza az irodáját. Fel is támasztotta, de jött a kommün, mely kizavarta az egzisztenciájából, sőt a lakásából is, melyet elrekviráltak. Ezenkívül rémképeket látott, attól félt, hogy ellenforradalmárnak tartják. Bécsbe menekült. Ott sok úri kliensével találkozott, akik munkát adtak neki. Évekig élt Bécsben. Amikor az ellenforradalom is elcsendesedett, hazajött.

Stux Mózes ifjúsága legszebb éveit a háború és az utána jövő idők kegyetlen rendetlensége zavarta meg. Nem teremhetett meg benne a szerelem. Néha itt-ott, amikor már minden pattant, gyanús fekhelyeken torkoskodott, utána megdöbbent, és szinte megígérte magának, hogy többé soha, inkább tűri a bestiális vágyakat, melyek vézna testét gyötrik, vagy magányos gyönyörökbe zuhantják.

De 1923-ban és a későbbi néhány rettenetesen vigalmas években, mint mindenkit, őt is vitte a beteg kényszer, ki az éjszakába. Ezekben az években, nappal és éjszaka egyaránt állt a »munka«, az »üzem.« Éjfélkor társultak az üzletfelek, és hajnalig lebonyolították a boltot. Ágyából kergették ki az ügyvédet, szerződést írni. Így Stux Mózes is belekerült a lázas idők éjszakájába.

Egy alkalommal egyik ügyfele vitte el a Tengerentúlival folytatott sürgős tárgyalására. A kávéházi asztalnál a társaság között ült Zoltán és Emmi. Stux hallani sem akart az üzletről, nem is lett belőle semmi. De ránézett Emmire… Szokatlan volt nála, megivott egy pohár bort. Csettintett utána a nyelvével, de ez nem a bornak szólt, hanem Emminek. Elszégyellte magát, nyomban érezte, hogy alávalóan mutatta gusztusát… Beleszeretett Emmibe, de érzését nyomban fogságba ejtette.

A szerelem megvolt, és beleült csendes tébolyként szívébe. Ezentúl sűrűn kereste az alkalmat, hogy Emmi társaságába jusson.

Jöttek az éjszakák, megrohanták, és vagy altatószert szedett, vagy kikelt ágyából, és ha nem is találta meg nyomban Emmit, addig fuvarozott a városban, amíg meglelte. És az is elég volt számára, ha egy pillanatra megállhatott a népes asztalnál, és láthatta a leányt, kinek sejtelme sem volt arról, hogy ez a tekintélyes ügyvéd emészti magát utána.

Ismerte jól Emmi sorsát. Tudta, ki az apja. Pontos értesülései voltak tündökléséről és bukásáról, nyomorult életéről. Egy híres ügyvédi irodában minden piszok, ha ott nem is lesz [478] üggyé, szóba kerül. Tudta, hogy Emmi szeretője Zoltánnak, és hogy szereti is, azt jól megtudhatta, amikor könyörgött neki a leány, hogy mentse meg a fiút. Akkor az ügyvéd viaskodott magával. Lám, itt a pillanat, amikor így szólhat a leányhoz: »Kérem, nem tehetem, nem teszem meg. Maga se törődjék ezzel a semmirevaló fiatalemberrel. Hagyja ott! Jöjjön velem. Szeretem magát.« De míg ezt kigondolta, látta, hogy Emmi milyen riadtan néz reá. Visszavonta tervét. Mit is kezdhetne Emmivel? Kikeresztelkedett zsidólány. Évek óta ágyasa e fiúnak. »Ágyasa.« Ragaszkodott ehhez a szóhoz. Jogi meghatározás ez. A bibliai fordítás is e szóval nevezi a szeretőt.

Elvállalta az ügyet. Emmi magában mélyen ünnepelte e derék embert, aki fizetség nélkül, sőt nagy ráfizetéssel heteken át dolgozott Zoltán tisztes neve megmentéséért. Pedig Emmi tévedett. E munkában Stux Mózes kéjelegve vájkált. Boldog volt, valahányszor könyvekben vagy iratokban olyan tényekre bukkant, amelyekért a bíróság előtt Zoltánnak súlyosan felelni kellett volna. Ezeket az iratokat, tételeket összegyűjtötte, noteszében külön feljegyezte. Nem is tudta, érzéseiben titokban bujkált az a gondolat, hogy le kellene leplezni, le kellene csukatni védencét azokért a nem éppen szabályos dolgokért, melyekbe lelkiismeretlen emberek beugratták. Nem tudta, hogy ez idő tájt miért vett egy csinos gyűrűt egy bizonyos hölgynek, akit néhány héten át kávéházi uzsonnájával cserélt ki délután hat és hét között. Így vezette le Emmi utáni vágyát.

Amikor kitisztázta Zoltánt a bajból, levélben értesítette erről Emmit. »Boldog vagyok, hogy rendelkezésére állhattam – fejezte be a levelet –, és kérem, hogy a jövőben is forduljon csak hozzám, ha úgy érzi, hogy tanácstalan, és szüksége van valakire, ha csak azért is, hogy élete útján egy-két lépését barátsággal vezessem…«

Emmi e levélben csak a híres ügyvéd jóindulatát találta meg, és újból megállapította, hogy Stux Mózes sajnálja őt. Nem gondolhatott a férfi szerelmére. Abban a környezetben, amelyben ő élt? Zoltán minden barátja, ismerőse, kivétel nélkül mind, amint melléje kerültek az asztalnál, tánc közben, véletlen találkozáskor, többen egyszerűen telefonon hívták fel, és jelentkeztek egypár szép óráért. Őt, a szegény, elhanyagolt nőt annyian óhajtották felkarolni! Ahány ismeretség, annyi próbálkozás. De Stux Mózes?… Egyszer a kabátját adta fel. Mosolygott akkor az ügyetlen segítségen. Félméternyi távolságról iparkodott. »Még egy kabátot sem tud egy nőnek feladni« – mondta neki. Amint kimondta, nyomban megbánta. [479] »Édesen ügyetlen maga, kedves Stux« – folytatta szavait, de ez már nem segített. Stux elvörösödve állt előtte, és így védte magát ez egyszer messze túllőve a célon: »Persze, egy igazi férfi, egy ragyogó jellem, egy korrekt úr ragyogóan, minden hiba nélkül tud egy kabátot felsegíteni… szinte olajon csúszik…« – válaszolt csúfondárosan nevetve, ahogy nevetett az apja és minden őse, amikor rákent gyávaságuk alól kidugták erejüket, eszüket, és hivalkodva fitogtatták…

…Ehhez az emberhez ment Emmi ma segítséget kérni.

(Folytatása következik)