Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. április 15) 4. szám

Herceg János, Hódsághy Béla: Új magyar Faust

Goethe halhatatlan tragédiája számos magyar fordításban került nyilvánosságra. Legismertebb ezek között Dóczi Lajosé és Kozma Andoré. A Goethe-irodalom magyar képviselői azonban ezeket a fordításokat sem tartották elég tökéletesnek, s folyton sürgették az új magyar Faustot.
Hogy a magyar Faust-fordítások egy idő múlva elszürkültek, megavasodtak, az nemcsak formai, hanem elsősorban nyelvi gyöngeségükkel magyarázható. Az ilyen hatalmas mű teljes feloldódást és alázatot kíván a fordítótól. Dóczi is, Kozma is, ugyanúgy, mint elődeik, nemcsak Goethe zseniális szelleméhez, de a német nyelvhez is olyan nagy mértékben alkalmazkodtak, hogy gúzsba kötötték a magyar nyelvet. Az élő beszéd helyett egy művi nyelv szaladt ki tolluk alól, amely egy ideig élvezhető volt, aztán megrontották saját elemei.
Dóczi Faustja rizsporos parókával, Kozmáé csizmában, sújtással kiteremtettézve áll előttünk. A magyar irodalom sokat kísérletezett már, hogy időálló fordítással tartsa meg Faustot. Mindeddig azonban – Kozma munkája óta – csak egy új fordítás jelent meg nyomtatásban, Hódsághy Béláé, de a Tragédiának csupán első része.
Ezt a fordítást a Goethe-irodalom magyar szakértői a legnagyobb elismeréssel fogadták. Babits Mihály levélben köszönti a fordítót sikeres munkájáért és mielőbbi kiadását sürgeti. „Hiszen jó magyar Faustunk – írja – még mindig hiányzik. Valahogy evvel a költeménnyel a magyar műfordításnak nem volt szerencséje. Pedig kitűnő emberek birkóztak vele. Gyermekkoromban Dóczi Lajosból ismertem meg én is: kár, hogy a Dóczi-versek ízét a nyelv magyartalan lejtése megrontotta. Szegény Kozma Andor költői karaktere viszont nagyon is magyar volt ahhoz, hogy az idegen költészet világában teljesen fesztelenül érezze magát. Minden formai virtuozitása dacára, ő nem született igazában műfordítónak.”
„A Te fordításod éppen szerénységével, alkalmazkodásával viszi igen jelentősen előre a magyar Faust-fordítás ügyét. Formai ügyességed sokszor kitűnő leleménnyel győzedelmeskedik. Amellett idegen ízt nem viszel bele a goethei lakomába, s egyéniséged sohasem tolakszik az eredeti rovására előtérbe.”
S levele végén Babits még hozzáteszi, hogy Hódsághy Faust-fordítására szüksége van a magyar irodalomnak. „De szüksége van a közönségnek is és az iskolának.” [170]
Hódsághy Béla munkáját könnyed fölény jellemzi. Magát teljesen odaadta Faustnak; rajongással és tisztelettel áll Goethe árnyékában, de a magyar nyelvet a maga egészében, minden befolyástól mentesen megtartotta. Ezért világosak és tiszták az ő versei, szemben a többi Faust-fordítással, ahol a német nyelv homokja csikorog a szánkban és a kor esztergályozott műigénye szól bele a fordító munkájába. De szerencsésen predesztinálja a Faust fordítására Hódsághyt saját költői alaptermészete is, amely filozófiai mélységekkel és csendes borongással van tele. Jelleme és nagy irodalmi műveltsége, valamint nyelvi gazdagsága avatják Hódsághyt a Faust hivatott átültetőjévé.
A sok kísérlet is bizonyítja, hogy Goethe Tragédiáját lefordítani mily nehéz dolog. Különösen nagy feladatok elé a második rész állítja a fordítót, amelybe tömör és gyakran szimbólumokat kifejező nyelvezetével, mintha Goethe minden tudatalatti mondanivalóját belesűrítette volna. Erről a részről ő maga mondja: „Ich habe viel hinein geheimnisst”. S Hódsághy munkájában mégis minden titokzatosság eloszlik.
Ennek ellenére a második rész még ma sem került sajtó alá. Hiába volna szüksége rá a színháznak, – és ahogy Babits mondja – a közönségnek és az iskolának is, munkájára Hódsághy nem talált kiadót.
Azzal, hogy a Faust második részének egy szép jelenetét a Kalangya bemutatja olvasóinak, nemcsak a Goethe-irodalom magyar képviselőinek figyelmét akarja az új magyar Faust felé fordítani, hanem szerény szolgálatot kíván tenni a maga módján annak a szellemnek is, amely ma más téren és más eszközökkel ugyan, de újra Európa átalakítását és talán a magyar jövő kibontakozásának megsegítését vállalta.
Lovagterem
Derengő világítás.
A császár és az udvara bevonultak.
Hírnök
A régi tisztet, mely a színt jelenti,
A szellemek uralma megzavarta.
Okokkal, ésszel sem lophatna senki
Világosságot a nagy zűrzavarba.
Rendbe van minden, ami zsöllye kell, szék,
A fal előtt foglalt helyet a felség;
A nagy idők harcát a szőnyegen fenn
E helyről látja legkényelmesebben. [171]
Itt ül most minden, úr, udvar e körben,
Szorongnak hátul a padok gyötörtén;
A kedves is, a szellemekre várván,
A kedves mellett ül komor találkán.
S így, mert betelt a helye mindeneknek,
Készen vagyunk; a szellemek jöhetnek.
Csillagász
Kezdődjék hát a dráma; nyíljanak
Az úr parancsaképp meg a falak!
A mágia nem ismer akadályt.
A szőnyeg tűz göngyölte tán levált;
A fal hasadtan kétfelé kifordul,
Mély színpad áll, úgy látszik, a falon túl.
Dereng felénk rejtelmes, messze fény,
És a proscéniumra lépek én.
Mephistopheles. (Kilép a súgólyukból).
A köz kegyét meghozza majd e hely:
Legszebben szól az ördög, ahol besúgni kell.
(A csillagászhoz.)
Ha csillag jár, tudod, hogy mily ütemben,
S ha suttogok, megértsz bizonnyal engem.
Csillagász
Csodás erő szemünk elé e helyt
Egy ódon, masszív templomot emelt.
Mint Atlasz, aki rég az eget hordta,
Temérdek oszlop áll sűrű sorokba.
A sziklasúlyhoz több aligha kell,
Hisz kettő már egy házat bírna el.
Építész
S ez antik volna! Mit dicsérjek ebben?
Túlterhelt inkább, túlontúl esetlen
Nemes a nyers itt, nagy, ami nehéz.
A karcsú szép, mely az egekbe néz.
Csúcsív zenitje szárnyat ád nekem,
Gyönyörködöm az ily épületen.
Csillagász
Borulj le most e csillag-adta órán;
Az észt bűbájjal nyügzi majd a szó, ám
A képzelet hadd szálljon szabadon, [172]
Nagyotmerőn és könnyű szárnyakon.
Szem lássa, mit csak bátrak álma kért;
Ha képtelen, hihető épp azért.
(Faust a proscenium másik oldalán megjelenik)
Csillagász
Palástban áll e csodalény ide,
Mit bátran kezdett, most fejezi be,
Egy triposz száll, a mélyből véle fel,
S tömjénnel árad, érzem, a kehely.
A nagy művet most áldaná meg épp;
Nyomába majd öröm s szerencse lép.
Faust (fenséggel)
Amaz Anyák nevében, akik ülnek
A végtelen, örök egyedül, meg
Magányuk osztva. Leng fejük körül
Az élet képe élettelenül.
Mi egyszer volt, sugárba, fénybe, rögtön
Megmozdul ott, mert élni vágy örökkön;
S örök erők, ti szertekülditek,
Nap sátrának, éj boltíveinek.
Amazt víg élet karjaiba vonja,
Ezt majd a mágus csábszava befonja,
S ajándékul, mit bizakodva oszt,
Elébe tárja a csodálatost.
Csillagász
Az izzó kulcs a kelyhet alig érte,
S kavargó köd ölelkezik a térbe.
Besurran, úszik fellegként repül,
Gomolyg, elnyúlik, oszlik, összegyűl.
S a szellemek mily mesterműve ez!
A köd vonul és csupa zene lesz.
Kicseng a hangból nemtudomia
S merre száll, minden melódia.
A tryglyph, oszlop is zenére kel,
S talán az egész templom énekel.
A ködgomoly hull; lengő leplei
Közül szép ifjú lép ütemre ki.
És nincs tovább! Nevét miért megadnom?
A szép Parist nem kell itt bemutatnom.
Hölgy
Ó, mily kinyílt, sugárzó ifjúkedv! [173]
Második
Mint a barack, olyan friss, csupa nedv!
Harmadik
Az ajka duzzadt, finom ívű, édes!
Negyedik
Tán kedved lenne ily kehely levéhez?
Ötödik
Nagyon csinos, ha tán nem is finom.
Hatodik
Nem ártana egy kis fürgeség bizony!
Lovag
Csupán a pásztor érzik rajt nagyon jól,
De semmi a királyfiból, modorból.
Másik
Nos, a fiú így meztelenbe szép,
De vérben kéne látnunk őt elébb.
Hölgy
Ni, most leült! De mily puhán, mi szépen!
Lovag
Kényelmes volna, ugye, az ölében?
Mások
Feje fölé kulcsolta kezeit.
Kamarás
Pimaszság! Ilyet mégse tegyen itt!
Hölgy
Az úr otthon van, ha csepülni kell.
Ugyanaz
Császár előtt így heveredik el!
Hölgy
Játszik csupán! Úgy érzi, maga van.
Ugyanaz
Játéka sem lehet ildomtalan.
Hölgy
Szelíd álom ölébe hullt a kedves.
Ugyanaz
S ha hortyog majd, egész természetes lesz. [174]
Ifjú hölgy (elragadtatással)
Tömjén s vegyest mily illat száll felém,
Melytől szívemig frissülök fel én?
Idősebb
Valóban! Lelkünk legmélyébe vág a
Lehellete!
Legidősebb
A serdülés virága,
Ambrózia, mely kél az ifjúban,
A légbe leng és szerteszétsuhan.
(Heléna megjelenik.)
Mephistopheles
Ez volna hát! Nos ettől nyughatom;
Nem tetszik nékem, bár csinos nagyon.
Csillagász
Nincs dolgom itt az egyszer több nekem,
Bevallom férfiként és beismerem.
lm, itt a szép; lángnyelvem volna csak! –
A szépségről már régen dallanak –
Magánkívül lesz, akihez ma fordul,
Ez akié volt; boldog volt túlontúl;
Faust
Van-e szemem még? Lelkem mélyiben
A szép megáradt s medriből kivág?
Mily üdvöt hoz a szörnyű út s milyen
Elzárt s üres volt nékem a világ!
S mi most, mióta rám palást omolt?
Kívánatos, nem múló, indokolt!
Erőm apadjon, legyek, mint a holt,
Ha tőled vágyam elragadna tán! –
A kedves, aki rég megrészegített,
Bűvös tükörkép, üdvözített,
E szépnek tűnő árnya volt talán! –
Te adtad, hogy erőim élnék,
Te adtad, hogy erőim élnek,
Összeséget a szenvedélynek,
Amely szeret, megőrjít és imád.
Mephistopheles (A súgólyukból.)
Vigyázz! Szereped elfelejti szád!
Idősebb hölgy
Magas, nyúlánk, csak a feje kicsinyke! [175]
Fiatalabb
Nem is lehet nagyobb a lába szinte!
Diplomata
Királynőt láttam ilyet én talán;
Tetőtől-talpig gyönyörű a lány.
Udvaronc
Most finoman az alvóhoz közelget.
Hölgy
Mily rút az ifjú tiszta képe mellett.
Költő
A lány szépsége önti el csak éppen.
Hölgy
Endymion és Luna! Mint a képen!
Ugyanaz
Igaz! Leszállt az istennő egéből.
S lehajlik inni a lehelletéből.
Irigylem! – Egy csók! – A pohár kicsordult!
Duanna
Nyilvánosan! Hát bíz ez megbolondult!
Faust
Mi szörnyű kegy az ifjúnak! –
Mephistopheles
De csitt!
Csinálja csak, ha néki jól esik.
Udvaronc
Elillan ám! Felébredt a legény!
Hölgy
Körültekint! Ezt jól sejtettem én!
Udvaronc
Az ifjú néz és csodát emleget.
Hölgy
Megszokta már a lány az ilyeket!
Udvaronc
És visszatér az ifjúhoz megint.
Hölgy
S tanítja, látom! Ó, az ily esetben.
Oly ostoba a férfiféle mind,
S ez is úgy érzi; első és egyetlen! [176]
Lovag
Ne bántsd a nőt! Királyian finom!
Hölgy
Az ilyet én alpárinak hívom!
Apród
A fiúval cserélnék én bizony.
Udvaronc
Ilyen hálót nem kell kivetni kétszer.
Hölgy
Sok kézen ment már át e drága ékszer,
Mások
S elég kopott is az aranyozása.
Haszontalan volt már kicsiny korában.
Lovag
Csak a javát keresi más, ha van,
E maradéknyi széppel beérném én magam.
Tudós
Jól látom őt, de be kell vallanom,
Hogy ő-e ő? bizonytalan nagyon.
Túlzásra készt, ami jelenvaló,
Nekem az írás a mértékadó.
S itt bíz az áll: a Trójabéli vének
Benne különösképpen gyönyörködének;
Hát szó mi szó, az eset itt is az;
Vén is vagyok s hogy tetszik is, igaz.
Csillagász
Nem ifjú többé! Hős, kemény vitéz!
Átfogja s bár ez védekezni kész,
Magasba lendül karja közt a nő;
Talán el is rabolja?
Faust
Vakmerő!
Ne merd! Nem hallod? Állj! Elég! elég!
Mephistopheles
E rémmesét hisz magad rendezed!
Csillagász
Egy szó csak még! A történtek után a
Darab neve legyen: Helena elrablása. [177]
Faust
Rablás? Hiába vagyok itt magam tán?
És nincs e kulcs az én markomban itt?
Magánosságok hullámvölgyén, halmán
S borzalma közt e biztos partra vitt.
Itt a valóság! Helyed itt: e helyben!
Kettős világod érni el, a szellem
Innen vonulhat a szellemek ellen.
Oly messze volt, közelb, hogy is lehet e nő!
Megmentem s duplán enyém lesz ő.
Fel hát! Anyák! Anyák! segítsetek!
Ki látta őt, nem válhat tőle meg.
Csillagász
Faust, mit teszel? Faust! Faust! – Megfogja csak
S homályba foszlik már is az alak.
A kulcsot az ifjúra emeli,
Hozzá ér! – Most! Jaj nékünk! Jaj neki!
(Robbanás. Faust a földön fekszik. A szellemek eltűnnek.)
Mephistopheles (aki Faustot vállra kapja)
No lám! Aki bolondot vesz nyakába,
Ha ördög is, csak ráfizet a kába.
(Sötétség, zűrzavar.)

Fordította: Hódsághy Béla [178]