Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. április 15) 4. szám

Illés Sándor: Vihar előtt

Kocsi ment át az úton. Terhes szekér volt, csörömpölt, recsegett, a trágya tetején aludt a béres s elcsorrant a nyála. A lovak úgy lépkedtek a rossz kövezeten, mint puffadthasú vak bogarak. A hosszú, görcsös rúd pofozta és dögönyözte őket.
Köd volt még, lecsapódott a háztetőkre és az ablakokra. A kutyák ugattak és a kocsmáros, ahogy kinyitotta a kis butik ajtaját, felnézett az égre. A nap már régen feljött, de még nem látta soha senki ilyen sápadtnak. Furcsa színe volt, mintha vízbe ejtették volna.
– Bolond idő – mondta és meghúzta nadrágját.
A házak álmosan álltak a szürkületben. Volt valami fenyegető csendesség a levegőben. A fák rimánkodva kulcsolták össze görcsös ágaikat, a rossz tetők félrebillentek. Az istállók felől motozás hallatszott. Az állatok már a friss almon toporogtak.
A kutya ahogy előjött a szalmakazal mögül, a levegőbe szimatolt és összeborzolta szőrét. A gazda is felnézett az égre és a kocsit gyorsan belökte a félszer alá, majd megnézte az ólban röfögő disznókat és herét szórt a kővályú mellé.
Az utca csendes volt. Libák álltak az árokparton. Lelógó szárnyukat kapkodták szüntelenül, de az ismét visszaesett, mintha nem volna benne élet.
Akkor dördült meg először, amikor a gazda felrakta a hordókat a kocsira. Ijedten húzta be a nyakát a rossz bekecsbe. Hívta az asszonyt, aki felkapaszkodott a kocsira, latyakos, szutykos szoknyáját lába közé fogta és úgy emelgette a cefrét. Az erjedő eper szaga betöltötte az egész udvart s lassan szerteszállt a széllel.
*
A kertek alá kanyarodott aztán, kifogta a lovakat és visszavezette őket. Az út közepén baktatott, látta, hogy előtte a porba már lehullott pár esőszem. A ló bőrét is csiklandozta a hideg eső, vihogott, ugrándozott.
Késő délelőtt volt. Nehéz volt a levegő, forró és fülledt meleg úszkált az utcán. Úgy zuhant le, mintha laposra akarná nyomni a kis falut kacskaringós utcáival és ijedt lakosaival.
A lovat bevezette az istállóba és felkeltette a fiát. A legény haja borzas volt, szeme bedagadt. Reggel felé vetődött haza részegen. Fájt minden tagja, zúgott a feje, sípolt a melle, torkában érezte a nikotin maró kaparását.
De azért vidám volt. Az udvaron a kút mellett mosako[158]dott. Meztelen felsőtestére csorgatta a hideg vizet, izmait mozgatta, gyönyörködött fiatal erejében.
A fák levelei idegesen összezizzentek. A vihar előszele úszkált a levegőben. A legényt is megcsapta a forró levegő s megszédült. Hirtelen rossz ízt kapott szájában az összerágott kolbász. Ki is köpte. A kutya bekapta, de nyomban érezte a legény kemény rúgását. Beódalgott a szalmakazal mögé és onnan figyelte az udvart. Látta a kutya, hogy milyen gyorsan változik haragosra a legény arca, aztán észrevette azt is, hogy mindjárt kiderül, mint az ég, ha elvonulnak a fellegek.
Fütyörészett is a legény. Csak úgy össze-vissza fújta, a kutya nézte, mozgatta fülét-farkát és ugatni kezdett a szalmakazal mögött…
*
Lement a legény a kazánhoz. Kiült a kis épület elé és nótába kezdett: Dunyha, dunyha, dunyha, de hosszú vagy édes babám, de rosszú vagy…
Néha megkavargatta a nagy vasrúddal az epret, ami a karcsú rézkazánban forrt, rotyogott, aztán nyújtózkodott és dalolt tovább.
Vizet húzott, nagy lendülettel emelgette a vödröt, rakott a tűzre és megkóstolta a csőből folydogáló meleg pálinkát. De nem részegedett le tőle jobban. A fojtott csend, a vihar előtt megszoruló, földre lapuló levegő izzasztotta és felkavarta a gyomrát.
A nap sütött, a legény dudorászott a kazánházban. Néha-néha megmerte kis fityókáját. A felhők közben a szalmakazal fölött nyargalásztak. Kipuffadt a hasuk és szétfolytak az égen. Az egyik felhőrongy a nap elé sietett és hirtelen minden színt változtatott, a falak és a legény arca is, mintha megharagudott volna. Az ég most már sűrűbben mordult fel. Mély hangja volt zengésének, messziről jött, mintha hegyek omlanának össze vagy üres hordókkal megrakott kocsi szaladna a kövezeten.
Jön a vihar. A szele már itt volt. A fák beleremegtek. A legény hirtelen felkelt, de megtántorodott és belemarkolt a kalapjába, nehogy a szél lesodorja a fejéről. Így csak a nadrágszára duzzadt kövérre.
Porral nyargalt a szél és ő alig látta, hogy ki hajtott be a szélesretárt nagykapun. Balázs János volt két sovány gebéjével. Ő is cefrét hozott, az eper kilötyögött a hordóból a rázós úton és végigfolyt a kocsi oldalán.
A legény az ajtóból nézte, hogy küszködik a jövevény a széllel. A vihar vékony és piszkos ruháját markolászta, haját cibálta, lökdöste ide-oda, mintha a kocsi is mozogna alatta. [159]
– Megázol öcsém, – kurjantott oda a legény, de a szél széthordta a hangot és Balázs meg sem hallotta. Nem is szólt hozzá addig, amíg a cefre fedett helyen nem volt. Ekkor bement a kazánházba és inge ujjába törölte izzadt homlokát.
– Ni, Faragó Károly – mondta és nevetett hozzá. Foga ragyogott és szeme is örült. – Pálinkát főzöl te is?
A legény feléje nyújtotta a fityókát.
– Kóstold meg, erős.
Balázs ivott és kivörösödött. A vér forrón szaladgált ereiben és őt is elkábította a viharelőtti süket csönd. Idegesítette, vérét bizsergette a sűrű mennydörgés. A kazán fojtó levegője agyára nehezedett és szédülni kezdett hirtelen, mintha mélység nyílt volna meg a talpa alatt.
– Meleg van itt – szólt és sarkig taszította a rossz ajtót.
Az udvaron egy tehén csörtetett végig. Ijedten bőgött, a csordás most eresztette haza a legelőről. Az első villám már lecsapott. A másik utcában ért földet, kénes illata terjengett, a szél hideg volt, a port a legények szemébe verte.
S akkor piros szoknya villant meg a gangon. Mintha hirtelen kialvó láng lobbant volna fel az udvaron. Egy lány, biztosan a kazános lánya, vödröket rakott az eresz alá. Kicipelte a nagy teknőt is és ahogy lehajolt, a szél fellebbentette széles szoknyáját. A legények meglátták a húsos térdét és mintha vörös láng kapott volna arcukba, szívükbe, hogy felperzselje maradék öntudatukat.
Villám lobbant sárga fénnyel. A kazánban forrt a pálinka, elfelejtették keverni. Vizet sem húztak. Szemben ültek és komor tekintettel méregették egymást.
– Igyál, – mondta az egyik. De nem nyúltak a poharakhoz. A feldűlt fityókából földre csurgott a pálinka. Csak nézték, figyelték egymást. Ellenségesen, dühösen, halálraszántan. A leányra gondoltak, aki most bent van a szobában, s a tükör előtt kelleti magát.
– A tűzre kőne tenni, – motyogta az egyik legény és nekilendült. Kizuhant az ajtón és a gangra támolygott. Az udvaron ment végig. Az ég nagyokat dördült fölötte, villámok cikáztak s egy kövér esőcsepp megállt a homlokán.
A kis virágoskert mellett találkoztak. Egymásbatántorodtak és végigestek a földön. Balázs csontos keze társa torkát kereste. Hörögtek, kapálóztak, átölelték egymást. Károly szeme megnőtt, kitágult, nagy volt és félelmetes. Ahogy küszködött, megtalálta a bicskát is a zsebében. Belekapaszkodott körmével a pengébe. Szorította a nyelét, lendületet vett szabad karjával, de azután feleúton megállt a keze, mert az ég na[160]gyot csattant fölöttük és megeredt az eső. Elengedték egymást és pihegve feküdtek a hirtelen átázott földön.
Balázs felkelt, olyan volt, mint ázott vakondok. A ház felé nézett, mert csengő hangon, vidáman dalolt a lány, mintha se vihar, se égzengés, se istentelen vágy nem volna, csak jókedv és öröm.
Feltápászkodtak és a kazánház felé indultak.
– Fene megette – szólt az egyik, akárha mi sem történt volna – jó vizes vagyok.
A szél közben elcsendesedett, a dörgés is alábbhagyott. A kocsit látták még az udvaron, de a házat és a gangot már eltakarta az eső sűrű fala…