Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. április 15) 4. szám

Majtényi Mihály: Angyal Bandi (Bácskai betyáremlék)

Bácskai betyáremlék
Az alföldi betyárvilágot, a múlt század magyar életének régletűnt kísérőjét sokszor és újból mérlegretette a magyar irodalmi ábrázolás. Ahogy távolodott az idő, mindig akadtak szószólók, akik romantikával szőtték be a szegénylegény alakját és a háttérben szociális, népi igazolást kerestek, felmentésére az utókor előtt.
A magyar népdal ezt már rég elvégezte. Kezdettől a „betyár” mellé állt, hősévé tette – tucatszámra dalolják a betyár dalokat ma is. Ezek jórésze persze mesterséges csinálmány. Mindegy: a betyárt, az alföldi szegénylegényt rehabilitálták.
Furcsa, hogy itt Bácskában nálunk egészen különös elégtételt kapott a betyár. Falut neveztek el róla. Pontosan nem is falut, csak lakott helységet, tanyacsoportot – persze ez a fogalom felér egy hegyvidéki faluval, hiszen szabályos vasúti megállója is van többek között. Angyalbandi. Sőt az egész cservenka–szabadkai vasútvonalat ilyen névvel illetik, még a szerelvényt is, amely rajta jár, Angyalbandinak mondják.
– Talán Angyal Bandi járt rajta valamikor – mondotta nekem egyszer tűnődve egy kereskedelmi utazó.
Nem lehet mindenkitől megkívánni, hogy pontosan számontartsa a legendás alföldi szegénylegények időbeli érkezésének és távozásának sorrendjét. Rózsa Sándor például fizikai valóságban járhatott vonaton, Angyal Bandi aligha, hiszen az ezernyolcszázas évek elején élt és hol volt még akkor a vonat!
*
A csodálatos, eleven színekkel telített betyárromantika tehát furcsa valóságot hagyott maga mögött Bácskában: hivatalosan egy MÁV megálló nevét. Ott találhatod minden menetrendben.
Amikor a század elején a szabadka–cservenka–gombosi vasútvonal kiépült, a minisztériumban mosolyogtak. Az építészmérnökök és tervezők ugyanis az egyik megálló fölé odapingálták a térképen ezt a nevet: Angyalbandi.
Pontos adatokkal dolgoztak és földrajzi valóságot örökítettek meg. A bácskossúthfalvai – akkor még ómoravicai – határban így nevezik az alsóroglaticai szálláscsoport keleti részét. A felmérő térképen ezt a nevet találták a mérnökök. Valami csárda állott itt hajdan és nem nehéz rátalálni az összefüggésre. A Nagyalföldet járó betyárvonulások ejtették útba a csárdát, Zombor, Baranya és a Duna felé. [155]
Tudjuk, hogy a betyártaktika egyik alappillére volt: elérni a szomszéd vármegyét, várost. Különösen menekülésnél, ha jószágot hajtottak. A másik vármegyével, másik törvényhatósággal való érintkezés a múlt században, a század elején valóságos diplomáciai aktus volt. A megye „átírt”, az átiratot megvitatták, aztán „intézkedtek” csak. A perzekutor, a csendbiztos dehogy ténykedhetett idegen törvényhatóság területén! Mire aztán „intézkedés” történt – hol járt már akkor a betyár!
Egynapi járóföld – ez volt a siker titka a betyárnál. Pontosabban: egy éjszakai járóföld, estétől reggelig, lóháton, Észak Bácskából Csongrád is, Pestmegye is, a Duna is elérhető a Pacsér–kossuthfalvai kiszögelésből, a szomszédos szabadkai területről nem is beszélve. Ha Szabadkán túl volt, hiszen ez valóságos vármegye, két idegen törvényhatóság is feszült a szökevény mögött – hogyne menekült volna erre szíves-örömest a betyár! Meg aztán ott gyűrődik, ott kezdődik a Telecska, ez a szeszélyes dombvonal, amelynek lankái mögött a lovas is eltűnik. Milyen előny a menekülésnél, akár északról, akár délről, a csatorna felől jött a szegénylegény.
Így domborodik ki világosan a kép. Kár, hogy a század elején a vasútépítés idején nem mélyedt bele senki a kutatásba. Akkor még megmenthetett volna a helyszínen, az öregek szájából sok mindent a nyolcszázas évek kezdetének történetéből és bizonyára eredeti részletek maradtak volna ránk a legendáshírű szegénylegény, Angyal Bandi alföldi „szerepléséről”.
*
Jókai Mór tudósít Angyal Bandiról a Népvilágban.
Onody Andrásnak hívták, nemesember fiaként született Nyiriben, Abaujtorna vármegyében. A múlt század elején élt Balogh István színjátékot írt a szép gavallér betyárról, 1812-ben adták Feleky Mihály Jókai a „Népdalok hőse” című elbeszélésében népszínműben dolgozta fel a történetet, ezt a Nemzeti Színházban játszották, még a kiegyezés előtt.
Hosszú népdal őrzi ezenkívül Angyal Bandi emlékét. Így kezdődnek sorai:
Lám megmondtam Angyal Bandi
Ne menj az Alföldre…
Bőbeszédű, lapos, romantikától duzzadó episztolák, amelyek szerint Kecskemét, Szeged és Madaras(!) tájékán garázdálkodott a szegénylegény. Szó van a hosszú dalban bizonyos dombokról a nagy homok mögött…
Jókai nem említi írásaiban Bácskát. Nagyalföldről beszél, mint határnélküli egészről – hogy a bácskai táj híven őrzi [156]
Angyal Bandi nevét, ez a körülmény beszédesen és hangosan vallja, hogy a Telecska határában fontos állomása lehetett valami csárda a szegénylegénynek.
*
Egészen furcsa dolog a néphála. Megőrzött egy emléket, amely talán saját korának szemszögéből is ijesztő, hiszen ezt az Angyal Bandit Kecskeméten vagy Kassán – nem tudni biztosan hol – felakasztották különböző bűncselekmények miatt. De ki képes a korszaknak mögéje kémlelni? A nép talán közelebb volt a valósághoz, mint az akták. Azok a szép népdalok, amelyeket Jókai idéz Angyal Bandiról, nem elvetemült emberről szólnak. Ennek a feltevésnek élénk alátámasztója, hogy Bácskában is szeretettel őrizték meg a betyár nevét. Aki csak ijesztő és rosszat tesz, annak emlékét ha egy ideig borzalommal hirdetik is, hamar eltemetik. Már a betyár neve, az „angyal” név, amellyel bizonyára cselekedetei nyomán illették, arra enged következtetni, hogy sok-sok felszabadító jótétemény és sok igazságtalanság megtorlása húzódik meg a valóságban a név mögött. Éppen úgy, mint Rózsa Sándor aktaszerűen beigazolt esetében.
*
Jártam a roglaticai szállásokon, de ott már csak halvány visszfények lobognak. Néhány tanultabb ember tiszta visszakövetkeztetéssel építi fel a régi romantikus történet körvonalait. Ezek szerint a „madarasi határ” éppen ez a vidék lenne és a betyár szeretője is itt lakott, a molnár világszép lánya. Eleven emlék csak a szálláscsoport és a körülötte elterülő pusztaság neve. De az makacs és erős. Tudnak a határon valami csárdáról, amely a romantikus történet központjában állt, csakhogy egyszerre több csárda is magáénak vallja a „dicsőséget”.
A színekben és emlékekben amúgy is szegény alföldi, bácskai táj topográfiai furcsaságának, Angyalbandinak valóságát és hátterét aligha lehet hitelesen felkutatni, hacsak a véletlen nem sodor majd régi írásokat elénk. A Bácskát járó kutató mindenesetre ellágyulással tekint a telecskai dombok lankái mögé: nemcsak embert és lovast, egész korszakot elföldelnek ezek. Istenem, ennek a múltnak hány izgalmas, apró kis tragédiája játszódott le itt, amíg valahol egy név, egy fogalom megmerevedett és ittmaradt valóságnak. Letörölhetetlenül tapadva a tájhoz, mégha alföldi szegénylegényről van csak szó, akkor is. [157]