Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. július) 7. szám, 433–504 p.

Ő pedig lépésről lépesre ment. Gondolataival megfogódzott abban az emberben, aki kevéssel előbb a kezét nyújtotta a hirdetési oszlopról, és valami csendes öröm öntötte el a lelkét. Ez az ember az oszlopról belegázolt a kontinensekbe, átgázolt minden tengeren, minden folyó környékén és minden szigeteken. És mindenütt a lelkét osztogatta. És a szívét. A fehéreket, a feketéket és a sárgákat is örömkönnyekkel és bús mosolygással kapcsolta egybe. Mindent egybekapcsolt. Ebben a pillanatban fölötte valami messzi rádióállomás hangja szólalt meg hatalmas hangszórón keresztül. Ez a hangszóró egyszerre megállította az utcát és mintha minden belerohant és odarepült volna, a messzi rádióállomásba. Pantelija Savić megállott: íme, ezek az állomások is egybekapcsolnak minden földrészt és tengereket és folyókat és szigeteket, a fehéreket, feketéket is, a sárgákat is. Az ember az oszlopról és a rádió.

Csak egy pillanatra állott meg, azután folytatta útját lépésről lépésre. Őt is várja odahaza a rádiókészüléke. Még akkor, amidőn állást kapott a bankban, mindjárt az első nap dinárt dinárra kezdett elrakni. Két dolgot kívánt. Rettenetesen kívánt. És sokáig takarékoskodott, dinárt-dinárra rakva. És végül megtakarította a szükséges pénzt. És megvette a kívánt dolgokat. Készpénzért. Részletre nem akarta. Szégyenkezett. Megtakarította a pénzt, és megvette: a villanyórát és a rádiót. Gyönyörködött bennük. Az órával büszkélkedett, a rádió pedig a barátja volt. Az életben semmire sem lehetett büszke, s ezért minden büszkeségét erre az órára összpontosította. Ahol csak lehetett, megemlítette. A közép-európai idő a világ legfontosabb dolga volt a számára: életcél. Állandóan ezt hangsúlyozta, és gyakran beszélt – minden szótagot elnyújtva – arról, hogy most ennyi és ennyi óra van a közép-európai időszámítás szerint. S ügyelt arra, hogy ilyen alkalommal mindannyian jól hallják, s hozzátette – csak úgy mellékesen –, hogy odahaza villanyórája van, amelyet éppen délelőtt egybe[454]vetett a római, bécsi vagy berlini idővel. S rendkívül megelégedett volt, ha a közönség körében ilyen alkalommal a csodálat legkisebb jelét is észrevette. Ébren ügyelt az órájára. Egyetlen napon sem mulasztotta el, hogy délben és este egybevesse az időt. Kínlódott, és megtanulta, hogyan adják a pontos időjelzést valamennyi európai rádióállomás, és Prágából éppúgy tudta venni, mint Milánóból vagy Oslóból. Pontosan ügyelt, és ész nélkül örvendett, ha megállapította, hogy az órája egyetlen pillanattal sem siet vagy késik. Eszébe jutott, hogy még a gimnáziumban tanult egy spanyol királyról, egy különcről, akinek az volt a kívánsága, hogy a szobában minden óra – s számtalan órája volt a szobájában – ugyanabban a pillanatban üsse az időt. És a szegény királynak ez nem sikerült. S lám neki, Pantelijának Savić, egyszerű bankhivatalnoknak olyan órája van, amelyen mindig ugyanannyi az idő, Nauenban úgy, mint Varsóban vagy Beogradban. Hát még ha tíz ilyen órát vehetne magának! Biztos benne, hogy a székesegyház harangja is üt. Ez sikerült neki, a spanyol királynak pedig nem sikerült. És sajnálta a spanyol királyt. Eszébe jutott. V. Károlynak hívták. Ha erre gondolt, boldognak érezte magát. És megölelte az óráját. És enyelgett vele. És ugrándozott körülötte. De aztán egyszerre otthagyta. Mintha attól félt volna, hogy untatja. Hogy megharagítja. Még megáll az óra. És nem jár tovább. Szent isten, mi lennie akkor? Vajon megáll akkor valamennyi óra a rádióállomásokon? Megállna a közép-európai idő is?

Nem, ez nem lehetséges. Mindig vigyáz arra, hogy ne untassa el az ő jó óráját. Hogy meg ne haragítsa. Mindig a kellő percben békén hagyja. És barátjához, a rádiókészülékhez lép. Oda, a szoba sarkába…

Pantelija most az utca sarkán egy másik hangszórót hallott maga fölött. Valami könnyű muzsika csobogott az arcára. De nem fordított rá figyelmet. Lépésről lépésre közeledett a rádiókészülékéhez. A szobában, a sarokban várt rá a készülék. A rádió barát volt a részére, akiben gyönyörködött, akit istenített. Kicsinynek érezte magát előtte. Aprónak. Semminek. És szédülés fogta el, ha mindazokra a távolságokra gondolt, ahonnan a hangok hozzáérnek. Őhozzá. Az ő szobájába. Szobája sarkába. Nem hallgatott zenét vagy éneket. Hanem a pontos időt. És később: híreket, reklámokat és főleg az időjárás-jelentést. Ez minden volt a számára. Ezzel táplálkozott. Lassanként szó szerint megtanulta a reklámokat, az időjárás-jelentés sémáját. A hírek nyugtalanították, valósággal félt tőlük. Voltak közöttük, amelyeket nem értett, főleg azokat, amelyek a politikáról szóltak. És reszketett a gyilkosságról, [455] betörésről és tűzvészekről szóló hírektől. Sírt, amikor a japán földrengés részleteinek leírását hallgatta, s félt egyedül a szobában lenni, amikor valamelyik vulkán kitöréséről hallott, úgy hogy az anyját hívta, hogy vele együtt hallgassa a híreket. A rendőri hírek érdekelték. Különösen a körözések. Vagy eltűnt egyének személyleírásai. Ilyenkor rendszerint behunyta a szemét, s megkísérelte, hogy maga elé varázsolja a leírt férfit vagy nőt. Egyszer annyira beleélte magát, hogy saját magát meggyőzte erről, hogy aznap látta a leányt, akinek leírását megadta a német bemondó. Felöltözött, és az utcára rohant. Sokáig bolyongott abban a reményben, hogy meg fogja találni, azt hitte, hogy a lány rejtőzködik előle, mert tudja, hogy kevéssel előbb hallotta a rádióban eltűnését, és most kínozni akarja, mint a többiek is kínozzák. Az is, aki kivon és Lután és a számok és mindenki… Sokáig kereste az eltűnt lányt, amíg fáradtan vissza nem tért a szobájába abban a meggyőződésben, hogy a lány nyomon követte, és most az ablakon bekandikál. És nevet rajta. Talán meg is fogja kopogtatni az üveget. Nem, nem engedi meg neki, hogy nézze, és nevessen rajta. Az ablakhoz lépett, és gyorsan leengedte a függönyt. Most nem látja többet. Nem fog nevetni rajta. Ő csak jót akart a lánynak. A rádió jelentette, hogy a szülők hazahívják, és mindent megbocsátanak neki. Ezt akarta neki megmondani. Sőt, pénzt is akart adni neki útiköltségre. És a a lány, ez a buta, most rejtőzködik előle. És nevet rajta. Így sohasem tudja meg, hogy a szülei megbocsátottak. De mit is bocsáthattak meg neki… Mégis majd hirtelen felnyitja az ablakot, és meg fogja mondani a lánynak… Az ablakhoz indult. De a hangszóró megállította.

Ezúttal egy férfi leírása, fiatal, akit az anyja hív, hogy visszatérjen. És Pantelija, figyel… És gondolkodik. Egy napon ő is így eltűnik. Minden törekvés, hogy megtalálják, hiábavaló. A rendőrség nyomoz. Eredmény nélkül. A lapok írnak róla. Közlik a fényképét. Erre sincs eredmény. Akkor az anyja a rádióállomáshoz fordul. És egy este – a pontos idő, hírek, időjóslat után – a bemondónő egészen lassan magyarázólag elkezdi az ő leírását: Pantelija Szavić…

De vajon tudni fogja-e a nevét úgy kimondani, ahogyan ő kimondotta, sokszor hangosan, gyönyörködve benne. Odahaza sokszor kimondotta. Először halkan. Aztán hangosabban. Mindig hangosabban. Tölcsért csinált a tenyeréből, és így mondotta ki. Tölcsért csinált a papirosból, és így mondotta ki. Még ezzel sem elégedett meg. Hatalmas megafont akart, amilyent a sportversenyekről készült fényképeken vagy filmatelier-ek felvételein látott. Nagy súlyt helyezett a neve ki[456]ejtésére. A Panteliját elhúzta, kissé talán pátosszal, mint a tízes verssorok kezdetén. Viszont a Savićot röviden, mint valami felkiáltás, valami jajszó. És ez fontos. Ha így ejti ki, nyomban mindnyájan jobban ügyelnek, és lelkiismeretesebben fogják keresni. Hogy azt az embert keressék, akinek a nevét ilyen szépen kiejtik. S Pantelija erősen gondba esett, vajon ki tudja-e ejteni a bemondónő a nevét úgy, hogy azzal érdeklődést keltsen. Talán jobb lenne bemondó férfi. A férfiúban több a pátosz. De mindegy. Ha nem is találja el a név intonálását, talán a további leírás fog hatni.

Tehát Pantelija Savić banktisztviselő, 34 éves, 170 centiméter magas, beretvált, hosszúkás arcú, kék szemű, szőke hajú, az arcon különösebb ismertetőjel nélkül – e hó hetedikén eltűnt. Új, fekete ruha volt rajta, fekete kalap és fekete nyakkendő. Térjen vissza, mindent rendben van. Ha valaki megtalálja, vagy tud valamit róla, jelentse a rendőrségnek.

És Pantelija Savić hangosan elismételte az egész személyleírást. Egyszer. Kétszer. Háromszor… És izgalomba jött. Hát elveszett. Eltűnt. Keresik. Ez annyira hatott rá, hogy fel akart ugrani, felöltözni és elindulni az utcán. Hogy saját magát keresse. Ő majd meglátja a saját fekete kalapját. Odakiáltja magának: »Térj vissza, minden rendben, vár az édesanyád. Térj vissza!« De nem. Ő nem fog menni… Neki nem kell mennie. Keressék mások! Csendben a szobájában fog maradni. Kínlódjanak mostan mások! Bolyongjanak! Izguljanak! Az ismerősök csodálkozva fogják kérdezni: »Hogyan történt ez így egyszerre? Éppen Pantelij Savićcsal! És kollégái azt fogják mondani, hogy rég várták ezt tőle, s különböző fantasztikus hazugságokat fognak kigondolni arról: hogy minden rendben van. Össze fognak gyülekezni az íróasztala körül. Összeturkálnak mindent. Megkísérlik, hogy kinyissák a bezárt fiókokat abban a reményben, hogy majd valami piszkos ügyre bukkannak, bizonyos szerelmeslevélre vagy fényképre. Találgatják a dolgokat. Túlkiabálják egymást. És hangosan magyarázni fognak. Kinevetik. Szidják. Egyesek irigyelni fogják, hogy máról holnapra ismertté vált, és haragjukban összetépik az összeadásait, eltörik a ceruzáját és a tollát, kiöntik a tintáját, ellopják a számait. És akkor jön majd az igazgató úr. És mindannyian szétszaladnak, mint az egerek. Az igazgató úr biztosan szigorú pillantást vet az asztalára, de ebben a pillantásban most egy kis bámulat is lesz. És néhány szót fog szólni róla, megdicséri mint tisztviselőt és mint szorgalmas munkást. Felhívja a kolléga urakat, hogy vegyenek példát róla, és felállással adják meg az utolsó tiszteletet Pantelij Savićnak. Mindannyian fel fognak állni. [457] Csak az a senki, aki kivon, az marad ülve, és tetteti magát, mintha semmit nem hallott volna, és mintha az egész ügy nem érdekelné. A gazember! És azután csend lesz. Az igazgató úr ismételten munkára hívja fel a tisztviselői kart, és méltóságteljesen eltávozik, miközben még egy – most már egy kissé bánatos – pillantást vet Pantelija Savić üresen maradt asztalára… És Pantelija elszomorodik. Milyen nagyszerű, jó emberek ezek! Látod, mennyire szomorúak. És felkeltek a helyükről, hogy megadják neki az utolsó tiszteletet. Pantelijának könnyek szöktek a szemébe. És siratni kezdte saját magát… De egy pillanat múlva már kiegyenesedett. Hiszen nem halt meg. Ő csak eltűnt, és ezek, lám, úgy bánnak el vele, mintha meghalt volna. Semmirekellők ezek, nem pedig rendes emberek. Nem tudják megvárni a halálát. Hanem sebbel-lobbal megadják számára a végtisztességet. Feltörik az asztalát, és ellopják a számait. Semmiházik. Ő csak eltűnt. És íme, a kollégák már eltemetik.

De mások, a többiek hallották a személyleírását, és bizonyosan keresik. Valaki talán már látta is, és megy utána, amint ő is ment az után a leány után. Tűnjön el előlük, és csalogassa utcáról utcára, sarokról sarokra, útkeresztezéstől útkeresztezésig? Hunyósdit játsszon velük a reklámoszlopok körül, a templomok körül, átjárókon keresztül? Süllyedjen el a kapuk mély árnyékaiban, vagy ugorjon egyik villamosról a másikra? Nem, ez nem tisztességes dolog. Ez az ismeretlen hallotta a személyleírását, megismerte, és elindult, hogy jelentse neki, hogy minden rendben van, hogy megmentse. Ő pedig kineveti és kifárasztja. Nem. Nyugodtan megy a maga útján, s hagyja, hogy az ismeretlen elérje, és mindent megmondjon neki. Hadd örüljön az az ismeretlen ember! Mentse meg, és vigye vissza haza!

És a nők gondolni fognak rá. Érdeklődni fognak utána. A nők olyan romantikusak. Belé fognak szeretni. Írnak neki, és autogramot kérnek tőle. Meg fényképeket. Ő pedig mindegyiknek fog küldeni, ha megtalálják. Most mindegyik gondolni fog rá. A bemondónő azt mondja magában: Milyen is az a Pantelija Savić, aki eltűnt csak azért, mert valami nem volt rendben az életében. A bemondónő az első asszony, aki hangosan kiejtette az ő nevét. Ez felizgatta. Valami melegséget érzett. Úgy tetszett neki, hogy a bemondónő átöleli és simogatja. És ő megragadta a folyóiratot, amelyben a kis bemondónő fényképe volt, és hosszan megcsókolta. Enyelgett vele.

De a személyleírása tovább rohant, és a hullámok szétterjedtek, és az elveszett Panteliját vitték az űrön keresztül. [458] Valaki megkérdezi: »Miért ilyen bolond ez a mai ifjúság? Itt van ez a Pantelija is, új ruhába felöltözötten eltűnik egy félreértés miatt, és még csak harmincnégy éves.« Valamelyik leány fekete lovagnak fogja elnevezni, s nem fogja elhinni, hogy egy meg nem magyarázott ügy miatt tűnt el. Ez a lány egész regényt gondol ki erről az emberről, az ő fekete lovagjáról. Simogatni fogja gesztenyeszín haját, és csókolni fogja kék szemeit. A maga lovagját látja benne, aki elmenekült a környezetétől. Mindenkivel szakított. Eltűnt. Nyoma veszett. Hogy csak az övé lehessen. És az a leány vágyakozni fog utána. És hívni fogja. És dalokat fog énekelni neki… Az ő fekete lovagjának új fekete ruhában, fekete kalappal, fekete nyakkendővel, gesztenyeszín hajjal és kék szemekkel… A rádióállomások elviszik őt messzi országokba. Eljut Hollywoodba is. Olvasta: él ott egy földije, befolyásos ember. Meghallja a nevét. A személyleírását. Megörvend: megtalálta benne azt a figurát, amelyet olyan régóta keresett az új filmjéhez. Egész légió detektívet áraszt szét, hogy keressék. És megtalálják. Elviszik a diapozitív elé. És így híres művész, keresett ember, milliomos lesz belőle ott, az ígéret földjén.

Különös. Ő, Pantelija Savić. Különös.

A dédapja, Argir még hajduk volt valahol Albánia vagy Görögország határán. Cincár vagy görög.

A nagyapja, Sotir beogradi kereskedő. Görög.

Az apja, Jovan a város alkalmazottja. Szerb. Igen kis hivatalnok. Emlékszik: a temetésére nem ment el egyetlen városi tanácsos, a polgármester meg éppen nem.

És ő, Pantelija banktisztviselő. Előkelő emberekkel érintkezik.

Különös. Lépésről lépésre. Statisztától idáig. Hajduktól a banktisztviselőig. Különös. Lépésről lépésre.

És Pantelija magához tért. Igen, lépésről lépésre. Menni kell. Haza. Egyenesen haza. Ellenőrizni kell az órát, a rádió nemsokára már adja a pontos időt. Egyenesen haza kell menni, lépésről lépésre. Mindez csak képzelgés. Az igazi banktisztviselőnek a képzelgéseket kerülni kell. Nem vezetne jóra. Elronthatják. Leszoktathatják az összeadásról, és számok helyett valami bolondságot tesz eléje, hogy adja össze. Ő pedig komoly és kifogástalan banktisztviselő. Mindent kerülnie kell, ami elvonja a munkától, és akadályozza a munkában. Csak az előkelő világot nem kerüli. Az veszélytelen. És az egyedüli igazi társaság egy komoly banktisztviselő részére. Magában már régen szomjazott az előkelő körök után. Előkelő emberek társaságába kívánt bejutni. Hölgytársaságba. Divat szerint [459] kívánt öltözködni. Hogy tessék. Hogy keressék, és meghívásokat kapjon.

És egy napon megnyílt előtte ez a világ. A bankban volt egy kollégája, tekintélyes régi család tagja. Mindenki tisztelettel beszélt róla. Mindenkivel udvariasan, csendesen, néha túlzott kedvességgel beszélt. Sokat olvasott. Franciául és angolul beszélt. És minden évben külföldre utazott. Ez a kollégája megkönyörült rajta. Megszólította, és elindult vele. Pantelija ezen az estén semmit sem vett észre az utcán. Kollégájának személye hatalmasan hatott rája. Csak azt érezte, hogy könnyű, mint a toll, mert nem kellett rettegnie sem a házaktól, sem Lutántól, sem a kirakatoktól. Azt sem vette észre, hogy jutott át az ajtón. Azt sem, hogy hova ment. Az előkelő kolléga a kávéházba vitte, Vanja, ez volt a neve. Leültek az asztalhoz, és Vanja valami zöld italt kért a pincértől, kis pohárban. Pantelija zavarba jött. Ő sohasem lépett be ebbe a kávéházba. Csak igazgatók és gazdag emberek jártak oda. És most ő is ott ül. Körülötte és fölötte mindenütt tükrök. És a tükrökbe mélyen belesüllyedtek a kigyulladt égők, és hosszú sorban a végtelenbe nyúltak. És ő száz oldalról látta saját magát. Ha egyedül lett volna, megijedt és elmenekült volna. De így, mellette ült Vanja és kimérten itta a zöld folyadékot, és ő meg sem mert moccanni. Szégyenkezett. Félt attól, hogy Vanja kineveti. Fogta a kis poharat, és inni kezdett. Édes és erős volt. Felcsuklott. A pohárban meglátta a saját arcát. Szokatlanul eltorzultan és elszélesedve. Ez felvidámította. Eszébe jutott az elbeszélés, hogy a nagyvárosokban vannak olyan tükrök, amelyek nevetségesen eltorzítják az emberi testet: meghosszabbítják vagy elszélesítik. És körülötte nevetnek az emberek.

Aztán Vanja finom cigarettával kínálta. Pantelija nem dohányzott, de nem merte visszautasítani. Átvette és rágyújtott. Küszködött a füsttel. Könnyezett és csuklott. Elborult minden a szemei előtt. De szerencsésen átúszta a bajt. Vanja semmit sem vett észre.

Ettől az estétől kezdve lassanként beletanult az előkelő emberek szokásaiba. Habár lelke mélyén érezte, hogy ez nem neki való, s hogy hamarosan mindezt el kell hagynia, és vissza kell térnie kis szobájának sarkába – mégis görcsösen kapaszkodott Vanja minden szavába, és mindenben hallgatott rája. Vanja szobáiban látta elődei portréit. Mindannyian komolyan és szigorúan függtek a falon. Ritka nevük volt, amilyeneket Pantelija még sohasem hallott. Magas tisztviselők voltak, zsupánok, egyházi száborok kiküldöttei, és hosszú, nehéz láncokat és nagy gyűrűket viseltek. Közöttük Vanja még [460] előkelőbbnek látszott, mint a bankban. Pantelija hosszú ideig nem tudta, mivel hasonlítsa össze Ványát. S aztán eszébe jutott. Még mint gyermek jobban szerette a latin betűket a cirillnél. Volt idő, amikor szégyellte a cirillt, mint valami vulgárist, valami közönségest. A nevét is mindig latin betűkkel írta alá. A latin betű ugyanaz volt a számára, mint az úri élet. S közöttük főleg az Y, X és a Z betűk is előkelőek voltak, de számára az y a grófi vagy hercegi szimbólum volt. És Vanja is az Y betűre hasonlított. Ezt meg is mondta neki. Félénken, de ezzel ki akarta fejezni minden tetszését és gyönyörködését. Vanja erre csak elvonta a száját. Bólintott. Átszűrt egy »merci« szócskát. És egy hosszú francia mondatot tett hozzá lustán és erősen az orrán át. És Pantelija büszke volt. Rettenetesen büszke.

A többi már sorban következett. Vanja elvitte a szabójához. És Pantelija vállai szélesekké és egyenesekké, csaknem sarkosakká váltak, a kabátgallér a mellen széles. Selyem fehérneműt kezdett viselni. A kabátzsebből kihúzta a zsebkendő csücskét. Kezdett mindennap borotválkozni, s minden alkonyatkor teára ment a cukrászdába. Beíratkozott egyik előkelő klubba. Vanja bevezette az előkelő házakba is, s mindenhova elment vele, ahol mutatkozni kellett. Pantelija boldog volt, habár állandóan kínozta a sejtelem, hogy hamarosan vége lesz. És vége lett. Egyszerre. Hogyan következett ez be, nem tudta. Egyik napon csak, amikor elment Vanjahoz, az nagyon hűvösen fogadta. Néhány rövid mondatot ejtett. Ez alkalommal is kiszüremlett a száján egy »merci«. És ismét egy hosszú francia mondatot tett hozzá, lustán és az orrán át ejtve ki a szavakat. S aztán hallgatás következett. Pantelija a szemszögletéből ránézett Vanjara. És Vanja előkelőbbnek tűnt előtte, mint valaha. Maga az Y… S Pantelija a kalapja után nyúlt. És szó nélkül eloldalgott. Menekült. És attól a naptól kezdve soha többé nem beszélt Vanjaval.

Pantelija saját magától bocsánatot kért ezért az egész kalandért. De mit tegyen, mikor vonzódott ahhoz a társasághoz. Olyan szépnek tetszett az előtte. Tisztának. Megmosdottnak. Illatozott. És olyan szépen mozogtak ebben a társaságban. Okosan beszélgettek. És mindig jó fellépésűek voltak: soha egy hangos szó, soha egy gyorsabb mozdulat.

Pantelija érezte, hogy mindez nem neki való. Hogy miért, ő maga sem tudta. De tisztában volt azzal, hogy nagyon messze van mindattól, ami után vágyakozott. Nem tudta, hogy ezért elkeseredett. Vagy hogy mindegy neki. Hogy mindezen mosolyogjon-e. Vagy megvesse. Érezte, magában is elismerte, hogy valami falba ütközött. A fal mintha üvegből [461] lett volna. És az üvegen át látta a ragyogást, fényt, szépséget, de mindezt köd vonta be, mintha tejüvegen nézett volna keresztül, és minden egybeolvadt, körvonalak nélkül volt. Sajnálta, hogy nem lehetett az üveg másik oldalán. Nem annyira azért, hogy lássa, mi van mögötte, mint inkább hogy az üvegen át idenézzen az ő világába. Az ő életébe. A világba és életbe, ahol nincsen selyeming, ahol észre sem veszik az X, Y, Z betűk valamilyen előkelőségét. Hogy lássa, dereng-e innen is valami fény, ragyogás, szépség. Ha körvonalak nélkül is. Egybeolvadottan. Csak ez az egy maradt meg benne az előkelő világba történt kirándulása óta. Kicsiny, nagyon kicsiny elkeseredés Argir szegény hajduk legény és Sotir kereskedő ellen. Egy kicsit több bú a városházi kishivatalnok és szenátor és polgármester nélküli temetése miatt. És aztán a közöny következett. És minden átment a feledésbe. Hányszor is elpirult, amikor elhaladt Vanja mellett, de mindig ügyelt arra, hogy olyan módon köszöntse, amit tőle tanult: a kalapot könnyedén, udvariasan vette le, de sohasem szolgailag mélyen. Ilyen alkalomkor érezte, hogy bizonyos fokig adósa Vanjanak, és gyorsan haladt el mellette. Talán szégyenkezett maga miatt és őmiatta. De Pantelija nem volt ennek tudatában. Örvendett, ha nem találkozott vele, és ismerősei galériájában Lutan mellé állította.

De miért is gondol ma annyit Vanjara? Miért kínozza még ezzel is magát? Elmúlt, le kell rázni magáról… Gyorsabban megindult. Haza. A meghitt sarokba. Az órájához, a rádiójához. Haza…

És akkor, éppen a sarkon, ahol be akart fordulni a sötétségbe. Egészen váratlanul. Kinőtt az éjszakából és az utcából. Egy tenyér. Koldus módon. Pusztán. Mint a haldokló virág. És egy hang. Kér. Siránkozik. Könyörög. Visszhangzik: lépéseket, szirénákat, viháncolást, sírást. Visszhangzik: férfiakat, asszonyokat, gyermekeket. Egy tenyér. Pusztán. Koldus módra. Hát a koldusok este nem alusznak? Mint a gyermekek. Miért nem tiltják be, hogy a koldusok még éjjel is alamizsnát kérjenek? Hát nem elég nekik a nappal? Lám, ő is csak nappal ad össze. Éjszaka nem. Hát ezek is csak nappal kolduljanak! És éjszaka menjenek el! Mihelyt hatot üt. Mint a hivatalnokok. Hova mennek a koldusok éjszaka? Nappal az utcán vannak. És éjszaka? Éjszaka meg kell nyugodniok. Aludniok kell, és nem lesznek éhesek. Éjszaka le kell pihenniök. Hát nem elég, amit nappal keresnek? Az éjszaka az övék. Éjszaka megnövekszenek az árnyaik, és a lámpák alatt olyanok, mintha viaszos kísértetek lennének. Miért terjesztik előtte ezt a pusztaságot? Ki engedte meg nekik, hogy maguk körül min[462]dent túlkiáltsanak, és elnyeljék az utca ritmusát. Ő nappal kétszer-háromszor is annyit fog adni, csak éjszaka hagyják őt békében! Ő így sem ad nekik alamizsnát. Nem tesz pénzt ebbe a puszta tenyérbe. Hogy még a ráncokat is észrevegye rajta. És hogy elolvassa a sorsát a koldustenyéren. Mert azt is lehet. Mert néha az idegen tenyérről is meg lehet tudni a sorsot. És különösen néki rendeltetett ez így. Mert az ő tenyere kerek és teli, akár a párna. És sima. Egyetlen ránc sem árkolja. És lehet, hogy éppen ennek a koldusnak a tenyerén van az ő sorsa bevésve. Ezért el kell menni mellette. Gyorsan. Rá se nézni. És a koldus meg menjen aludni! Hagyja az embereket legalább éjszaka békén! Hát nem koldult már eleget? Vagy talán ez is egyike azoknak, akiknek a szalmazsákja tele van pénzzel. És egy napon mégis csak holtan találják. Éhen halt. A szalmazsákon, amely tele volt pénzzel. Vagy az egerek rágják ki az ezreseit. És az újságok írni fognak róla. És a világ csodálkozni fog. Mi is lesz az ilyen koldus pénzével? Bizonyosan ez is egy azok közül. S lehet, hogy a pénze nincs a szalmazsákban. Talán a bélésbe varrta a pénzét. Igen. Azért is olyan kerek. De hát miért áll akkor itten? Hát nem szégyelli magát? Felfúvódott a pénztől. Kigömbölyödött, és még mindig koldul. Szégyellnie kellene magát. El kell kergetni. Szét kell tépni a bélését, hogy minden pénze széthulljon. És elkergetni. Takarodjék! Majd ő megmondja neki. Elkergeti… Igen, de ha közeledik hozzá, véletlenül megnézheti a tenyerét. És a tenyerén az ő sorsát. Talán a közeli halálát. Vagy hosszú betegséget. Vakságot, és aztán nem tud összeadni. Tetanuszt, és akkor megmerevedik… Nem, csak hadd hízzon tovább is az a szemtelen koldus! Fulladjon meg a pénzben! Dögöljön meg! Ez őt igazán nem érdekli. Rá se fog nézni. Hát a tenyerén kívül még a szemébe is nézzen? Talán vak is az a koldus, és nincs oka arra, hogy a szemeitől féljen. De ő látott már egyszer egy vak koldust, akinek szélesen nyitott szemei voltak, és mintha egyenesen beléje nézett volna. És talán ez is olyan. Vagy talán ugyanaz. Azokkal a kidülledt szemekkel. És ő rettegett a szemektől. A tekintettől… Először mint gyermek valami kisegér kapta el a tekintetét apró szemeivel. Megrémült… Az egér már rég eltűnt, és ő még mindig érezte a szemeiben a furcsa egértekintetet. És következtek belőle a többiek végtelenül, először állati, aztán emberi tekintetek.

Először a macskáé. Gonosz, sárga, ravasz szemek, és bennük rettenetes mozdulatlanság. Titkolódzás. Visszafojtott lélegzettel várta, hogy ezek a szemek pillantsanak. Hogy ez a mozdulatlanság legalább egy pillanatra megszűnjék. De hiába. [463] Ha a szempillái sokáig zártan vagy félig zártan maradtak, akkor még rettenetesebb volt. A mozdulatlanság akkor leselkedett. A rejtelmesség két hosszú, vékony tűben izzott. És égette őt. És ő ilyen pillanatokban reszketett. Kiáltani akart a macskának, hogy nyissa ki már egyszer borzalmas szemeit. Mégis jobb, ha a szemei nyitva vannak. Verejtékezni kezdett a borzalomtól. Kapkodott valami tárgy után, hogy eltalálja azt az átkozott macskát, de nem volt ereje, hogy felemelje. És mintha odacövekelték volna, ott maradt, várt és reszketett. Csak nagyon ritkán sikerült elrántania magát és elmenekülnie. Hogy elrejtőzzék valahol az ágy alatt, és a fejét eltakarja valami párnával.

A macskák után a kutyák következtek. Jók és hűek. Kínozták őszinte tekintetükkel. Semmit sem tudott eltitkolni előttük. Nem tudott hazudni. Hazudott az apjának. Hazudott az anyjának. És a tanítónak is hazudott. De a kutyának nem tudott hazudni. Megtörtént, hogy almát lopott az asztalról vagy kalácsot az éléskamrából. És mindaddig, amíg a kutya meg nem jelent, nyugodt volt, nem félt, és azt sem érezte, hogy valami rosszat cselekedett. De ha a kutya jött, és őszintén, barátságosan ránézett, cselekvésének minden galádságát érezte, gyorsan elővette az almát vagy kalácsot, letette a csodálkozó kutya elé, és sokszor hangosan kiáltotta: »Igen, hazudtam az apámnak, hazudtam az anyámnak, hazudtam a tanítónak, verekedtem a társaimmal… almát is loptam és kalácsot is…« és sehogyan sem tudta a szemeit elválasztani ettől a baráti tekintettől…

A madarak. Kínozta, hogy sohasem tudott egyszerre mindkét szemükbe nézni. Mindig csak az egyikbe. És a képeken is mindig csak egy szemük van. És az életben. Jobb vagy bal oldalról. És ráhunyorgattak ezek a madarak az egyik szemükkel. És ő messziről körüljárta őket, és átsettenkedett, hogy a másik szemet is lássa. De ez sohasem sikerült.

Akkor kerülni kezdte őket. Tavasszal izgatottá vált. Nem mert a kertekbe, az erdőbe, a mezőkre menni. S ha mégis kiment, követ dobott rájuk, hogy elmeneküljenek, hogy ne várják meg azzal az egyik átkozott szemükkel. Az ő számára egy szem borzalmas volt. Sokkal borzalmasabb, mintha ezek a madarak teljesen vakok lettek volna.

És aztán következtek: a lovak, házinyulak, az ökrök… És később az állatseregletekben: oroszlánok, zebrák, elefántok, tevék… Mind rettegésben tartották a tekintetükkel. Mindegyik állat másképpen nézett. De mindegyiknek sok bánat volt a szeme mélyén. Egyszer sírva fakadt egyik nagy ketrec előtt. Orangután volt benne. Azt mondják, ez azt je[464]lenti: erdei ember. Hát akkor miért hozták el az erdejéből, amely után, íme, így bánkódik… Mindezek az állatok búsulnak valami után. És ő az állatseregletekbe se mert menni, és irigyelte társait vidám mosolygásukért… Csak egyszer volt nyugodt ezeknek az állatoknak a társaságában. Ez egy gazdag, nagy, hatalmas állatseregletben történt. Külön a sátorban. Néhány szörnyeteg volt ott hosszú nyakakkal, amelyek csaknem átütötték a tetőt. Zsiráfok voltak. A hosszú nyakakon kis fejek és bennük apró szemek. Egészen magasan, fenn. Ezeknek a zsiráfoknak talán nincs is szemük. Ha van is, olyan magasan van, hogy nem is látnak vele. A zsiráfok sem láthatják az ő szemeit, ő sem a zsiráfokét. És akkor megkönnyebbült. Először mosolygott az állatok társaságában: összeszedte bátorságát, odalépett egyik zsiráfhoz, és hálásan megsimogatta…

Esztendők múltak. Az állatok helyett emberek következtek. A szemükben átható leselkedés. Minden emberi tekintet ki akart tépni belőle valamit. Hogy elszakítsa tőle a gondolatot, kívánságot, örömet. Hogy kiegye a lelkét. És ő messze-messze akart maradni mindettől. Egyedül. Egészen egyedül. És most ez a koldus is itt van. Ráakaszkodik. Azt akarja, hogy megmutassa neki a tenyerét. És a szemeit. Hogy valamilyen rossz tekintettel magához kovácsolja. De nem. Nem fogja megnézni. Eddig még sohasem nézte meg. És nem is látta. Most van először ezen a sarkon. Mintha csak valaki, aki vele akart dacolni, és odahelyezte volna… Hát csak hadd álljon. Ő, íme, elhalad mellette, és észre sem veszi. Elhaladt mellette, és rá sem nézett. Még az árnyékát is átlépte. Nem is fog visszafordulni. Hát csak hadd esdekeljen utána az a tenyér koldus módra. Pusztán. És ezek a szemek. Soha nem fogja megnézni őket. És holnap vigyázni fog. És ha messziről meglátja, átmegy a másik oldalra.

Magában megismételte: »Holnap átmegyek a másik oldalra. Holnap átmegyek a másik oldalra… Holnap átmegyek a másik oldalra…«