Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. április 15) 4. szám

Banó István: Népmese a városban

A mese, mint műfaj, egyidős az emberiséggel: a gondolkodó, eszmélkedő emberrel, a filozófiai értelemben vett „homo sapiens”-szel. Mindenkori természetes gyűjtőmedencéje azoknak a hatásoknak, gondolatoknak, amiket a világ magyarázatra váró jelenségei, az emberi sors küzdelmei és egyenetlenségei váltanak ki a maga szűk körében széttekintő emberből. De a mese már legkorábbi megfogantatásában is költészet, műalkotás: a világ képe a szemlélődő ember látásában jelenik meg a mesékben. A tudatosan ábrázoló szó-művészet csírái, mint a fejlődés lehetőségei, a mesében már mind adva vannak. „Alles ist Marchen” – mondja Novalis. De a mese nem csíra, hanem a maga lehetőségeiben teljessé érett, minden ízében kiforrott műalkotás.
Elmondhatjuk a meséről, hogy örökéletű is marad. Az emberi élet egy korszakában, a gyermekévekben, a mese adja az egyetlen módot arra, hogy a gyermek a világról képet alkothasson – és ha mélyen vizsgáljuk a dolgokat –: a világ igazi képét. A mese, legalábbis mint gyermekek számára írt műmese, elszakadva attól a gazdag televénytől, ami évezredeken keresztül fenntartotta, táplálta és fejlesztette, és így régi értékeiből sokat veszítve, örökké meg fog maradni, és mindig egyidős lesz az emberiséggel.
Mindez együttvéve adja meg a mesének azt a vitalitást, hogy egy népi közösség pusztuló folklorisztikus kincsei közt, a mese él még legtovább. A városba szakadt falusi emberek is magukkal vihetik és amikor már régi ruháikat levetették, és mással cserélték fel, szokásaik helyébe egészen újakat szab rájuk megváltozott életmódjuk, meséiket megtarthatják, és velük szórakoztatják unokáikat.
De mi nem ezekről a tápláló talajukból kiszakadt, hervadásra ítélt mesékről akarunk beszélni, nem a népmesének a városban való vendégszerepléséről, hanem a népmeséket még mindig természetesen fenntartó és tápláló városi nép-közösségekről, a népmesék városi termőtalajáról. Arról, hogy alföldi városainkban vannak még közösségek, ahol a mese még éppen úgy él, mint bármely falu népi közösségében. Az alább közölt meséket Orbán Sándor 78 éves kiskunhalasi lakos mondotta el. A mesélő törzsökös halasi, szegény napszámos ember, benn lakik a városban. A gimnázium mellett, a városháza előtt megy el naponta, amikor munkába indul, és amikor fáradtan hazatér. A hosszú téli estéken, a munkaszünet pihenője közben a szegény nép régi vigasztalójával, a mesével szórakoztatja ő is ájtatos hallgatóit, ezzel [149] szórakoztatta gyermekeit és ma unokáit. Tovább adja a meséket, ahogyan ő is hallotta másoktól.
Az alföldi városok képéhez hozzátartozik tehát ez a régi műveltségi állományát és életformáját lényegében megtartó paraszti réteg, amely azonban nemcsak a tanyákon, szállásokon oszlik szét, és be-beáramlik a városba, hanem meghúzódik magában a városban is egy ilyen réteg. Az alföldi városok ilyen értelemben is paraszt-városok, de a „paraszt” jelző itt értéket is jelent: ezek a városok nem pusztítják olyan gyorsan a népi értékeket, mint a nyugati mintájú városaink. Az a formátlanság, bárdolatlanság, ami nyugatias jellegű városainkhoz hasonlítva az alföldi városok hiányául róható fel, jelenti egyben a folyó idegenszerűségek hiányát is, a népi értékekhez való közelséget, hatalmas és értékes – a szó mindenfajta értelmében veendő – nyers anyagot, ami puszta létével, konzervatív nehézségével is értéket jelent: kijelöli a fejlesztés útját és megszabja lehetőségeit.
Mesélőnk, Orbán Sándor, inkább a rövid anekdotás ízű mesékhez vonzódik, és általában röviden kerekíti ki meséit. Meglátszik rajtuk, hogy gyakorlott, jó előadó-képességű ember mondotta el őket, aki a hagyományos mesemondás anyagán nőtt fel. Az a párszor előforduló „önözés” nem a város hatásának tudható be; aki ismeri újabb népmesekiadványainkat, falusi mesélőktől lejegyzettekben is találhat ilyenféléket fölös számban.
Három mesét közlünk tőle. Az első, Mátyás király és a szegény ember, országszerte igen elterjedt és ismert mesetípus, a másik, A boldog ember inge, a magyar meseanyagban igen ritka. Hazudós, becsapó meséje a csattanó ötletességével egyike a legkiválóbbaknak e nemben.

Mátyás király és a szegény ember
Még Máttyás kirájt irgyuk le, mikor kinn járt a pusztán. Egy öreg embör szántogatott négy ökrön. Azt kérdi tüle, odakajált a kiráj: – öregöm, messze van-e még a messze?
– Fölség, csak a csás ökröm szarváig.
– Hány a harminckettő?
– Fölség, má csak kettő.
(Messze van-e még a messze, az a szöme világa vót, a harminckettő meg az embör foga; ez maj utójjára gyün.)
– Hát öregöm meg tunná-e fejni három bakkecskét?
Aszongya a zöreg: – Megtunnék Fölség!
Hát, mongya neki a kiráj! – Hát öregöm, maj gyünnek ere tudakóni, hogy én mere jártam; azt is mekkérdik tüled, hogy be[150]szété-e a kirájjá, de ezt meg ne magyarázd, amit neköm montá mindaddig, még az én orcámat mög nem látod.
A kiráj mikor hazament, a tanácsosaitól háromat magáhol hívatott, elébik atta ezt a három kérdést, hogy fejcsék mög a titkát három nap alatt, mert ha nem tuggyák, akkor elmaradnak a hivataliktól.
Akkor a három tanácsos kocsival bejárta a határt, hogy mere járt a kiráj, és kivel beszét. Meg is találták a parasztot, aki ugyancsak szántott, és kérdezték, hogy beszélt-e a kirájjal. – Azt monta, hogy beszélt. – Kérdezték tőle, hogy mit mondott a kirájnak, monták neki, hogy mongya el. De ő azt mondotta, hogy nem szabad elmondani, mert a kiráj megtiltotta, még az ő orcáját meg nem láttya, senkinek el ne mongya.
Ekkor az urak mind a három elővett egy-egy acskó aranyat, és odatták, hogy ezér mongya el; ne féjjen nem lesz semmi baja. Akkor azt mongya a paraszt: – A kiráj azt kérdezte, hogy messze van-é még a messze? Hogy csak a csás ökör szarváig. Ez mit jelent? Ez, kérem, a látásom.
– Hát a harminckettő mit jelent?
– Harminckét fogamból nincs csak kettő.
– Hogy fejne meg három bakkecskét?
Aszmongya a paraszt, hogy má meg vannak fejve.
Akkor néztek az urak össze, hogy ők a bakkecskék.
Mikor a kiráj megtutta, hogy a paraszt elmonta az uraknak, magához hívatta a parasztot: hogy merte addig elmondani, még az ő orcáját meg nem láttya.
Akkor a paraszt elővette a három acskó aranyat és mongya a királynak: – Fölség, ennyi sok orcádat láttam, ezér montam meg.
A kiráj elnevette magát, hogy meg tutta fejni a három bakkecskét, és megdicsérte.

A boldog ember inge
Egy kiráj roppant nagyon beteg vót; kihirdették, hogy aki meg tunná menteni, roppant nagy jutalmat kapna. Egy furfangos eszű jelöntközött, hogy ű mög tunná gyógyítani a kirájt, ha az országba talánának egy megelégödött embört, annak az üngit rá kék anni a kirájra, akkor meggyógyulna, egyéb semmi se kell.
Mingyár asztán azonnal szétmöntek az embörök az országba mindönfelé, hogyha valahun egy megelégödött embört talánának. De ez is mönt velik szinte, aki javasóta. Ezök a nagyurak tutták, hogy vannak nagyurak, gazdák, osztán odamöntek mindig. [151]
Mingyá mikor möntek ijen nagyurakhó, gazdákhó, az vót az első, hogy meg vannak-e elégedve sorsukká?
Hát mongyák aztán: hála Istennek, mindönük van, űk meg vannak elégödve.
Akkor aszongya: – Egy ingöt legyenek szívessek anni a kirájnak, mer nagyon beteg, és uan ingöt köll neki anni, aki mög van ölégödve a sorsával.
Attak is mingyá egy ingöt, bepakóták, igen szivessen attak. Mikor aztán átaggyák az ingöt, elővesz aztán az úriembör egy tarsojt teli arannyal: nem kívánnyák ingyen, egy zacskó aranyat annak neki érte.
Mikor a zacskó aranyat efogaggya a háziúr, ez aki orvosnak atta ki magát, aszongya: – Tessék csak visszaanni az aranyat, önök nincsenek megelégedve sorsukká, az ingöt is tögyék le, nem töhettyük e. Ha maguk csak jó sorban vannak, de nincsenek megelégedve, pedig megelégödött embörnek nem szabad ajándékot se foganni el. Azt köllött vóna mondani, aggyák a jótékony célra, nincs rá szükségünk.
Még pár helön éppen emmód szörint jártak. Így aztán nem möntek be több helé: az országba nincs mögelégödött embör, ha mind elfogaggyák az ajándékot.
Útközben aztán találkoztak egy szögény embörrel. Hát gyepet szántott egy lóval. Odakajátanak neki: Miért szánt egy lovon, holott kettő könnyebben vinné. – Még mellé szűr vót rajta és istránggá vót körűkötve, evvót az öltözete.
Azt monta az embör: – Uraim, neköm nem kő több, evvel az egy lóval evégzök mindönt, ami a mi szögénységünhő köll. – Ezután megélnek, az egy ló után, űneki nem köll több.
Mongyák neki, hogy adunk mi annyi pénzt, hogy dolgozni se köll neki.
– Nem kő ű neki egy krajcár se, ű meg van ölégödve a sorsává. – Mutasztyák neki az aranyat, de csak azt mongya: nem kő űneki egy krajcár se.
Mikor mindönféleképp kifogott rajtik az embör: – Csakugyan nem köll magának se pénz, semmise?
– Énneköm nem köll!
– Hát – aszongya – ha nem köll semmise, ijen embört keresünk éppen, aki meg van elégedve a sorsával, nem köll neki több. – Örűtek, hogy talátak egy embört, ki mög van ölégödve sorsával. Mongyák neki mingyá, hogy hát vesse le az ingit, ara van szükségük.
Aszongya: – Mit akarnának, uraim, az én ingömmel? Ha ezt tuttam vóna, ingöt vöttem vóna magamra, de egy csöpp sincs!
Mongyák aztán: – Óggya el azt a szűrdolmányt, hadd nézzük, hogy van-e. [152]
Hát mikor szegény elótta, csak mezítelenségöt látnak monta, hogy nincs rá szüksége az ingre,, mer azt mosni is kék. Neki a szűr is ölég. Monta, hogy ű azon nem segít a kirájjon, ha száz vóna is, neki anná, de ű neki ojan nincs, avva nem szógáhat.
Így hát emöntek üres kézzé. A kirájt nem löhetött megmenteni, meg köllött neki halni.

Hazudós mese
Vót egy öreg kódús, világtalan; hát vezetője vót egy fiatal embör. Úgy számított az öreg kódus, hogy gyűjtenek sok zsírt, szalonnát, lisztöt, tojást, mit, ebbű aztán süttetnek egy csapat süteményt: pogácsát, kalácsot az ünnepre. – Gyütt az ünnep. – Akkor aztán amelyik nagyobbat tud hazunni, azé lesz a sütemény, az maj könnyen lesz a télön átal.
Kész is lőtt a sütemény az ünnepre. Mikor aztán kész vót, akkor aztán monta az öreg: Hazuggyunk egyet, amellőnk nagyobbat tud hazunni, azé lesz a sütemény. Akkor aztán kockát húztak. Etörtek egy gyufaszálat: amellik a rövidebbet húzza, az mesél elsőbb, az hazudik. Amellik nagyobbat tud meséni, azé lesz a sütemény.
Az öreg húzta ki a rövidebbet, aztán el is kezte mingyá a mesét; hát akkor aztán mongya: – Fiam, mikor én az apám házáná vótam, az apám dinnyetermesztő vót, akkora dinnyéink termöttek, hogy létrán másztunk bele; egy hétig is evótunk benne. Akkor megfogtuk az üstökünket, és kihajítottuk magunkat.
– Azt mongya a fiú: – Én ehiszöm – aszongya – leheccségös. Van-e még tovább öregöm?
– Elég lösz e fiam! – aszongya.
– Ez peig, apám – aszongya – semmi. Emmég csak semmi.
Én meg mikó az apám házáná vótam, még kisgyerök vótam, nem tuttak másra főhasznáni: az apámnak vót kilenc kis méhecskéje, azokat köllött mindönnap kihajtani legeni. Egész nap ott őriztem űket, estefelé aztán útnak indítottam űket hazafelé, késértem.
Útközbe egy méhecskének a vadkan kihasította a hasát, kidűt a temérdek méz. – Micsinálok én most evve a sok temérdek mézzé?! – Ara szalatt felém egy őz, fejbe ütöttem, úgy hogy mingyá főfordút; azonna mingyá ki is tótam a bőribű. Szőttem a mézet, teliraktam az őzecske bőrit, egészen kitömtem mézzé. De még abba fele se fért. Akkor véletlenül ara szalatt egy nyúl, kiütöttem a lábát alula, azt is megnyúztam. De má a nyúlnak a bőre félig se lőtt. [153]
Nahát akkor aztán nyakamba vöttem a mézet, cipetem; hajtottam az állatokat hazafelé. A nagy teher alatt leszakattam hónajjig a fődbe. Azon tűnöttem, hogy mitévő legyek most: innen sehogyse tudok kikeverönni, ha hónajjig leszakattam. De szöröncsémre eszömbe jutott, hogy édösapám szekörcéje a konyhaajtó mögött van otthon; hazaszalattam érte, kivágtam magamat a fődbű vele. De nagy baj történt velem, mer a szekörce hasas vót, aztán evetét: kilencet szekercézött.
Nem mertem hazavinni űket. Ott vót egy szénavontató a közelibe, abba belegyugtam űket: maj hazalopom én innen űket, aztán maj nem veszik észre.
Másnap mikor kimöntem, ara mentem, ahun a vontatóba belegyugtam: meg nézőm a kis szekercéket anyostul együtt. De itt meginn nagy kár ért, mer a szénavontatót valami gazembör főgyújtotta, mind megégtek a kis szekercék annyostu együtt, csak a nyelik maratt. Én az anyaszekercének a nyelit a hónom alá vöttem, ballagtam tovább.
Egyszer neköm szalatt egy róka, el akart egy méhét kapni; avval a nyelivel a szekörcének ódalba vágtam. Ijettibbe egy cédulát f…ott, avvót ráírva, hogy a gyeröké a pogácsa, nem az öregé.
Így maratt az öreg hoppon, mer ekkorát nem tudott hazunni.