Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. április 15) 4. szám

Veréb László: Magyar szabadságszeretet és a szentistváni gondolat

(A felszabadulás első évfordulójára)
Április 12-én a felszabadulás első évfordulóját ünnepeljük. Nem akarom magát a tényt, a Délvidék felszabadulását kiemelni, magyar értelemben vett szabadság az, összes következményeivel, amiről írni akarok, melyet történelmünk oly sok emlékköve jelez.
A földkerekségnek majdnem minden nemzete szabadságszeretőnek nevezi önmagát. Kevés azonban azon nemzetek száma, amelyekről idegenek, néha az ellenségek is elismerik, hogy szabadságszeretők. Mi magyarok elmondhatjuk magunkról, hogy az utóbbi kevesek közé tartozunk és ez a megállapítás nem is egészen mai keletű – jóval a honfoglalás előtti időkre nyúlik vissza.
A „magyar szabadságszeretet”-et illetőleg utalok a Kalangya 1942. évi 1–2. számában megjelent „Egy politikai hagyomány” című dolgozatomra, melyhez a továbbiakat folytatásként szeretném kapcsolni. (Az említett tanulmányt még 1941 márciusában kapta a Kalangya és így megírásánál még tekintettel kellett lenni a jug. cenzúrára.) A szabadság magyar értelmének jellemzésére a fent említett tanulmányból idézek:
„A népvándorlás korában az ázsiai nomád hódítók nem semmisítették meg a behódolt népeket – céljuk katonai erejük gyarapítása és a zsákmányszerzés volt. Mint katonák, a behódolt nép is részesült a zsákmányban, csak a céget adta a hódító, illetve uralkodó nép. Ha egyénisége kifelé nem is érvényesült, ha fegyveres erőit nem is használhatta fel saját érdekében, a legyőzött …nép hadi ereje mégis önálló sajátja volt, mert az egész nép fegyveres tömegekből állott, s az államszövetség tudomásunk szerint sohasem érintette a nép belső szerkezetét és annak belső kormányzási viszonyait.” „…A belső önrendelkezésben kell megtalálnunk a Bölcs Leótól meglátott szabadságszeretet értelmét. A magyarok ázsiai nomád szabadságszeretete megkívánja a nép egyéniségének önállását, azt, hogy ősi szokásai és szabályai szerint élhessen, azaz a törzsek és a nemzetségek fejei s a legfőbbek a „hadnagyok” igazgassák az egészet. Az is valószínű, hogy még a vezető, idegen nép parancsait is ezek a hadnagyok közvetítették, az uralkodó” nép kormánya ezekkel beszélte meg a mindkét nép és az egész államszövetség érdekében lévő hadi és külpoliti[143]kai dolgokat és azok végrehajtását. Azaz, az alárendelt nép saját körében, saját jószántából és szervei által engedelmeskedett, nem pedig a körébe helyezett idegen hivatalnokok vagy katonaság nyomására.” (1. Szekfü: A magyar jellem történelmünkben)
Ennek folytán a Nyugateurópába jövő hódító nomádok előtt és így a magyarok előtt is fel kellett hogy merüljön a kelet-nyugat kérdéskomplexum egyik összetevője: egyrészt a keleti, legyőzött lovas-nomád belső, egyéni szabadsága, másrészt az európaias felfogásnak megfelelő, asszimilációra törekvő, a legyőzött nép fölé helyezkedni iparkodó közvetlen kormányzat, mely nem csak a külső szabadságot rabolja meg, hanem a legyőzött belső, legegyénibb énjét is idegen kényre-kedvre bízza.
Ha a magyarság Európában, az akkor még idegen világban, meg akart magyarnak maradni, féltékenyen kellett jellegzetességei felett őrködnie, ez esetben pedig szembekerült a másik történelmi hatóerővel – a környezethatással mint történelmi tényezővel. A honfoglalással két történelmi erővonal gigászi küzdelme indult meg. A nomád magyarság egyedül nem érvényesülhetett Európa ellen maradéktalanul. A környezethatás győzelme pedig a magyarság bukását idézte volna elő. A honfoglalás sikere érdekében a kettőnek találkoznia kellett. Hogy a magyarság, mint a népi ismertetőjelek összessége és Európa, mint a külső történelmi tényezők összesítője hol találkoznak, ez örök létkérdésünk.
A magyar politikai rátermettség jelenti az eszközt, amelynek a gyakorlatban a „hol” kérdését meg kell határoznia. A magyar politikai rátermettség jelenti a jövőbelátást, a helyzetfelismerést. A politikai rátermettség feladata megtalálni a lehetőséget, hogy a magyar népi jelleget, mint egyik és Európát, illetve a mindenkori európai körülményeket, mint másik történelmi tényezőt összeegyeztesse úgy, hogy a további lét sem népünk magyarságának, sem pedig politikai önállóságának, nagyságának és jövőjének hátrányára ne lehessen.
Ha a szabadságszeretetet egy nemzet szempontjából nézzük, következményei két irányban nyilvánulhatnak meg. Mivel a „szabadság” az alany nemzet szabadságával kapcsolatban bizonyos korlátozásra, vagy annak csak lehetőségére utal, a szabadság elsősorban az alany nemzet vagy nép területén kívül álló, helyesebben hatalmilag felette álló más nép vagy nemzethez való viszonyát jelzi. A magyar szabadságszeretetnek ez az elsődleges megnyilvánulása az az ösztönszerű, majd mindinkább tudatossá váló törekvése a magyar kormányzatnak, mely a politikai függetlenség megóvására irányult. A függetlenség elvesztése után a szabadságharcok célkitűzései is ennek a gondolatnak a jeleit viselik magukon.[144]
A honfoglalással a magyarság jórészt lakatlannak mondható területen telepedett meg. Árpád népe nyaktörő szerepet vállalt és terhes örökséget hagyott az utódokra. Feladata volt egyrészt átvenni a nyugati életformákat az Európában való megmaradás érdekében és feladata lett a nyugati kultúra és kereszténység védelme.
A nyugatiasodás szolgálatában jönnek az első idegenek, hozzák a kereszténységet, a tudást, a művelődést, az új életformát. Később jönnek keletről rokon népek, a kunok Kötöny fejedelemmel, a jászok (jazygok), kis néptöredékek, kik a magyar király védelmét kérik a fenyegető tatárok ellen és egyben erősítik a magyar haderőt. Sajnos a kunok nagy része ismét kivonult az ismeretes incidens után, melynek előidézésében a történelem már idegen kéz közreműködését gyanítja. Béla király terve, hogy az Ázsiában maradt magyarokat haza hozza, meghiúsult a hirtelen tatár támadáson.
A Tatárjárással elérkezett az ideje, hogy a legifjabb európai nemzet védje Európát. A tatár pusztítások nagy részét ismét idegenekkel kellett helyrehozni. A török harcok újabb vérveszteséget jelentenek, Magyarország három részre szakad és politikai függetlenségét a törökök kiűzése után sem nyeri vissza. A hatalmas vérveszteségek pótlásáról most már az osztrák kormány gondoskodik, de ezek a telepítések már nem magyar, hanem osztrák érdekeket szolgálnak. Erdélyben egy egész társadalmi réteg könnyelmű mulasztása a románosodást segíti elő.
Magyarország sokáig küzdött önállóságáért. Ha a magyar nép nehéz küzdelmek árán ma ismét szabadnak mondhatja magát, ha nem is kell ma idegen politikai keretben élnie, ha sikerült is megoldania a honfoglalás utáni első kérdések egyikét, felmerült a másik, evvel összefüggő kérdés, amely azonban a honfoglalás korában minden tekintetben kisebb jelentőséggel bírt és a gyakorlatban minden időszerűséget nélkülözött: – a nemzetiségi kérdés.
A „Magyar szabadságszeretet és a szentistváni gondolat” első pillanatra talán furcsa párosítás benyomását kelti. A két kifejezés talán nem is volna egészen helyénvaló, ha Szt. István eszméjének keletkezése korabeli értelmét vesszük. A szentistváni gondolat azonban módosult, a legjobb esetben is erősen bővült az eredetihez viszonyítva.
Azt mondtuk, hogy a szabadság elsődleges értelme egy nemzet vagy nép területén kívül álló, illetve hatalmilag felette álló más nép vagy nemzethez való viszonyát jelzi.
Ezzel szemben a szabadságszeretetből kifolyólag a szabadságnak egy második értelme éppen ellentétes irányban juthat kife[145]jezésre, az alany nemzet elvi következetessége folytán. Mivel azonban az alany nemzetről mint uralkodó nemzetről van szó, vele kapcsolatban ebben az esetben a „szabadságszeretet” kifejezés használata helytelen lenne. A szabadságszeretetnek ezt a fordított értelmét először talán Szt. István öntötte formába, de a szentistváni gondolatnak mai konvencionális, kétségtelenül kiszélesített értelme minden esetre jobban fedi.
Egy biztos kiindulási pontunk van. A szentistváni gondolat mai értelmében vitán felül a magyar államalkotó elemtől nemzetiségileg elütő magyar állampolgárok számottevőbb népcsoportjainak helyzetére vonatkozik.
Az u. n. szentistváni gondolat forrását Szt. Istvánnak fiához intézett tanácsaiban véljük megtalálni:
„Ha pedig valamikor találtatnának a te hatóságod alatt olyanok, akik a Szent Háromság alkotmányát megbontani, abból valamit elvenni, vagy hozzátenni akarnának… ilyeneknek se táplálást, se oltalmat ne adj, nehogy magad is társuknak és jóakarójuknak láttassál.” Viszont ajánlja fiának, hogy a keresztény „vendég és jövevény népeket” felkarolja, mert „nagy haszon vagyon bennük; különb-különb féle szót, szokást, fegyvert és tudományt hoznak magukkal, ami minden országnak ékességére szolgál, a király udvarát nagyságosabbá teszi és megrettenti az idegenek magahitt szívét. Gyenge és törékeny az egynyelvű és egyerkölcsű ország. Hagyom azért fiam, adj nekik táplálást jóakarattal és tisztességes tartást, hadd éljenek nálad örömestebb, hogysem másutt lakoznának.”
A fenti utalás a Szt. Háromság alkotmányára vitán felül vallási motívumot helyez előtérbe. A kereszténység propagálása Szt. István idejében az európaiasodást, az alkalmazkodást jelentette. A kereszténység politikai jelentőségét már Szt. István apja, Géza fejedelem is felismerte, de minden belső meggyőződés nélkül, tisztán mint politikai szükségességet hirdette. Szt. István ugyanúgy meg volt győződve a kereszténység politikai jelentőségéről, de emellett maga is meggyőződéses keresztény volt. Ha még figyelembe vesszük Szt. István gyakorlati indokait, akkor egyre világosabbá válik, hogy Szt. István alapgondolata és eszménye nem egy heterogén állam megteremtése, hanem elsősorban az idegenek által hozott szellemi és anyagi művelődés terjesztése, a magyar nép európeizálása, azaz, a kelet-nyugat dilemmában döntés a nyugat javára és ezzel a fennmaradás biztosítása volt. Hogy pedig Szt. Istvánnak fiához intézett tanácsaiban fellelhető nemzetiségi vonatkozások természete felől is tisztában legyünk, számításba kell vennünk az ezredforduló idejében uralkodó nézetet, mely szerint: „…erős és győzhetetlen az Úrnak az összes keresztény [146] népeket testvéri közösségbe foglaló, mai értelemben vett nemzetiségi különbségeket nem ismerő, földi birodalma.” (Hóman-Szekfü: Magyar Történet I. 193 old.) Természetesnek vehetjük, hogy Szt. István, a keresztény és országa európaiasodásán munkálkodó király, ezt, az akkori egyházi és világi körökben uralkodó nézetet nem hagyhatta figyelmen kívül. Az u. n. szentistváni gondolat első jelentését tehát az egyetemes keresztény gondolatban kell keresni. Ez érthető, hiszen akkoriban a nemzeti különállás érzete ha meg is volt már, az inkább csak az „idegen” fogalmát merítette ki, mint a mai értelemben vett „nemzetiség” politikai természetű jelentését.
Az egykori oltalomért, bebocsáttatásért könyörgő és hűséget ígérő „idegen embertárs”-ból máig egy „idegen nemzet” dacosan követelő fia lett. A tényeknek ezt a változását a szentistváni gondolatnak is követnie kell. Mai konvencionális tartalma az ősi szabadságszeretet befelé irányuló alkalmazásában kereshető inkább, mint az egyetemes keresztény birodalom nemzeti különbségeket nem ismerő eszméjének ápolásában. A keresztény univerzalizmussal szemben ma a keresztény nacionalizmus az uralkodó gondolat.
Ezt a különbséget szem előtt kell tartanunk akkor, ha a szentistváni gondolatról beszélünk. Amennyire elsőrendű érdek volt Szt. István korában a kereszténység, ugyanolyan fontossággal bírnak ma az egyetemes magyarság nemzeti érdekei. Ahogyan Szt. István tudta kemény ökölbe szorítani jótevő jobbját, ha a magyarság létkérdését jelentő kereszténység elleni támadásról volt szó, ha a kereszténység ellen vétőkkel szemben a legszigorúbb bánásmódot ajánlotta fiának, úgy a legnagyobb szigorral kell ma is az olyanokkal szemben eljárni, akik a magyarság nemzeti érdekeit veszélyeztetik. Ugyanakkor pedig annak a nemzetnek fiai, amely a Kárpátmedencében egyedül volt képes országot alapítani, megérdemelnek minden bizalmat, megérdemlik, hogy minden tekintetben övék legyen a vezető szerep és az elsőség, hogy semmilyen tekintetben ne legyenek elhanyagolva.
A legszomorúbb tény, hogy a XIX. sz.-ban, amikor Magyarország kezdte visszanyerni politikai függetlenségét, amikor már tudta volna sorsát irányítani, a Felvidéken 60, a Délvidéken 100, Erdélyben pedig 430 község teljesen elvesztette magyar jellegét. Ugyanakkor szegény magyarok ezrei vándoroltak ki az Újvilágba, mert a szentistváni hazában a bevándorolt idegenek meg tudtak vagyonosodni, jó módban tudtak élni, csak a magyarok ezrei, a honfoglaló ősök leszármazói, az évszázados küzdelmek névtelen hőseinek unokái és ükunokái részére nem nyújtott megélhetési lehetőséget a magyar haza, csak a magyar néppel nem törődött [147] senki sem. A „faji öntudat elhomályosodása” úgy a hivatalos tényezők mint a köz részéről, a „faji ösztön” bizonyos fokú megbénulása, minden ellenkező vád ellenére s tág teret nyújtott az elszlávosodásnak és elrománosodásnak. A szentistváni gondolatnak olyan értelmezése, mely mindezt lehetővé teszi, amely idegen bevándoroltak hálátlan leszármazóira gondol addig, amíg egyetlen önhibáján kívül biztosítatlan és segítségre szoruló magyar van, megmásítása, sőt megtagadása legnagyobb királyunk egész életművének, egész életének, melyet a magyarság felemelésének szentelt.
Szent István keresztény és magyar uralkodó volt. Nem tagadjuk meg kereszténységünket és nem tagadjuk meg magyarságunkat ma sem, mint ahogy a közelmúltban sem tagadtuk meg. Elfelejtünk sok mindent, de nem mondunk le a múlt tanulságairól. Tudjuk mit kaptunk a múltban és ehhez mérjük bőkezűségünket a jövőben. Minden kőhajításra nem válaszolhatunk kenyérrel. Kő akad bőviben, de a kenyeret Magyarország ma már saját fiainak is csak jegyre adja és elsősorban saját fiainak kell hogy adja. Következetes magyarok maradunk abban, hogy megtűrjük az idegen nyelvet, az idegen műveltséget, de megköveteljük érte a feltétlen hűséget és annak az elismerését, hogy Magyarországon a magyar az első.
Ne vegye tőlünk senki rossz néven, ha okulva a múlt tapasztalatain, ezegyszer mi követeljük a feltételek előzetes teljesítését. A szentistváni gondolatban kettőn áll a vásár és a bizonyítás terhe ezalkalommal nem bennünket illet.
A mi feladatunk Szt. István célkitűzéseinek megfelelően egy erős Magyarország megteremtése, amely minden magyarnak gondoskodó hazája lesz. Ez hazája lehet idegen nyelvűnek is, de csak akkor, ha magyarul gondolkozik és magyarul érez. Aki úgy érzi, hogy képtelen Magyarország kereteibe beilleszkedni, Magyarországot végleges hazájának tekinteni, azt nem tartóztatjuk, mint ahogy nem is hoztunk ide senkit erőszakkal. Szent István országának területén semmilyen értelemben vett újabb, még csak kis arányú honfoglalásra se gondoljon senki. Árpád és népe több mint ezer éve végleges hazának szánták ezt a földet – magyarok hazájának. [148]