Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. március 15) 3. szám

Csuka Zoltán: Bárdosi Németh János: Szegény ország

Amit az Erdélyi Szépmíves Céh a keleti magyar területeken az elmúlt másfél évtized alatt végzett, ha talán kisebb mértékben, de ugyanazt végzi a pécsi Janus Pannonius Társaság. Csendes és szívós munkával maga köré gyűjtötte a dunántúli írókat, költőket (inkább a költőket) s műveiket gondos, szép kiadásban tette le az irodalomkedvelő közönség asztalára. Évről-évre szebb és dúsabb ez a munka; tavaly a Sorsunk című folyóiratot teremtették meg, s egyszerre az élre ugrottak vele. Ma a Sorsunk kétségtelenül egyike a legértékesebb és legszínvonalasabb magyar folyóiratoknak.
Ezt el kell mondani itt elöljáróban, mielőtt Bárdosi Németh János most megjelent „Szegény ország” című új verseskönyvéről beszélnénk. Mert ez a kötet is gazdagodása nemcsak az egyetemes magyar irodalomnak, de gazdagodása az eddig „vidéki” jelzővel nyomban, mint értékmérővel lekicsinyelt magyar irodalom ama részének, amely nem a székesfővárosban látott napvilágot. Bárdosi Németh János Szombathelyen él és Dunántúlról írja verseit. De ma már bátran elmondhatjuk, hogy egyéni színekben épp annyira gazdag, épp oly sokatmondó költészete, mint amilyen gazdag és sokatmondó a dunántúli magyar táj; sokszor szinte azt érezzük, hogy a hajdani nagy dunántúliak, a Kisfaludyak, Berzsenyiek világa merül fel a ködből elénk, ha Bárdosi Németh János vagy a többi dunántúli poéta könyveit olvassuk, azokat a könyveket, amelyeket gondos és ízléses kiállításban szintén a Janus Pannonius Társaság adott ki.
Ezt különösen fontos épp itt, a Kalangya hasábjain elmondani, hiszen a délvidéki magyar irodalom is az irodalmi decentralizáció fontosságát, a táj egyéni színeinek és zamatainak összegyűjtését hangsúlyozza. Kétszeres öröm hát, ha [140] egy olyan dunántúli írótárs színvonalas és mindenképpen értékes könyvéről számolhatunk be, aki a magyar táj egy másik részén indult s hozzá olyan részén, amely, Istennek hála, nem két évtizedes kisebbségi sorsban tanulta meg a magyar irodalmi és kulturális decentralizáció fontosságát.
Bárdosi Németh János új verseskönyve két ciklusra tagozódik; az elsőben, a Számadásban, a költő saját életéről mond számadást, és ezt az a nagy halálélmény jellemzi, amely az íróban benne él, mióta szemtől-szembe került az elmúlással. A férfikorba került költő, bár érzi, hogy még itt a nyár, melynek „vérében virít a lángja”, mégis tudja, hogy napjai fogynak, és a fiatalság lassan búcsúzik tőle. Így egyezkedik élettel és főként halállal, azzal a halállal, aki egyszer betegágya mellett ült s megtanította a dolgok hiábavalóságára. A „Különös utazás”-ban legmélyebb ez a halálélmény és tán innen kezdődik a lélek nagy bátorsága is, amely immáron nem fél a sír mélyére tekinteni. S midőn ott áll a sír szélén s „gőggel nézi a lebukó napot”, megvilágosodik előtte az élet értelme, s egyetlen titok marad előtte:
„Gyermekkorom vad tájai felett
sodort a szél, mint kósza levelet.
Ez volt a búcsú; néztem boldogan,
a sok kazal, fa, ember hogy rohan,
hogy ők rohannak, én szállok-e csak,
jaj, nem tudom, a titok ez maradt…”
S a halál közelsége szépítette meg a gyermekkor tájait, a szülőföldet, amelyet mind többet emleget és énekel meg a verseiben, a Dunántúlt, amelyhez egy emberélet minden szépsége és öröme láncolja. S ezért nem fél a haláltól s ezért látja meg akkor is az élet szépségeit, amikor az elmúlás fekete éjszakája kísérti meg. Ez a nagy szülőföld szeretet, nagy életszeretet segíti át a halálfélelmen s ugyanez nyitja meg benne a táj, a szülőföld – s csak egy lépés innen – a haza minden nagy titkát, szépségének örök szeretetét.
Mert ez a másik élmény, amelyről a Szegény ország versei szólnak; a haza. Az az érett haza, és nemzetszeretet szólal meg ezekből a versekből, ami egy férfiélet legmélyebb élményeiből, esztendők tapasztalásaiból érik ki lassan, s már minden szólamtól és hiú cifrálkodástól mentes; olyan egyszerű és tiszta, mint amilyen csak a hajdani nagy magyar költőben is lehet, aki átment a csalódások és hazugságok kereszttüzén és visszaérkezik az igaz haza fogalmáig, a tiszta fogalomig, amely gyermekkorunkban virágzik ki bennünk, öntudatlanul s tisztán akár a hajnali rózsabimbó. A dunántúli olaszos tájak színei elmélyülnek a költőben, versbe kívánkoznak, s ezek a versek egy tájélményen túl az örök hazaélményt adják. A költő Szegény ország című versében örök egynek érzi magát népével és hazájával. Így ír:
„Mindez itt mégis az én földem.
Apám véréből örököltem.
Anyám könnyétől szent és áldott,
nem adnám érte a világot.”
A vonal egyenesen halad a kötet záró verséig, a Vallomásig. Itt hazájáról és Európáról vall két ikerversben. A hazáról, melynek „sorsát és a föld keservét örökölte” ezt írja:
„Ezer veszély közt, mindig szakadatlan,
a nép bilincsben, bölcsőnk bezárt katlan.
Egy igen, egy nem. Balladás örökség. [141]
Amit építünk: sors, hogy le is döntsék.”
S tágabb hazájáról, az emberiség tájáról „Európáról, bár bomba, gáz cibálja beleit” így vall:
…„S ha levelei sorba leszakadnak,
egy elmosódó kép kísér halálig:
hogy Szent Ferenc a madarakkal játszik”…
A szűkebb és tágabb haza így olvad egységes Európa-élménnyé. A dunántúli „vidéki” költő így nő bele az egyetemes magyar irodalomba. Néki ezért elismerés, a Janus Pannonius Társaságnak pedig a kötet megjelentetéséért köszönet jár.