Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. március 15) 3. szám

Csuka Zoltán: Magyar tárgyú délszláv népballadák

Közel másfél évszázada, hogy jórészt német és szlovén buzdításra Vuk Stevan Karadžić, a szerbek nagy nyelvújítója megkezdte a délszláv népdalok rendszeres gyűjtését és a délszláv népnek ez a hatalmas kincsesbányája azóta még más gyűjtésekkel is gazdagodott. Nem kisebb ember, mint Goethe ismerte fel a délszláv népénekek nagy jelentőségét, gazdag, rejtett szépségeit s bár franciából, de maga is lefordította a híres Hasanaginicát, melyet előzőleg Abbate Fortis fordított olaszra és innen került át a francia irodalomba. Goethe, Grimm és Herder egyaránt nagyra értékelték a délszlávok népénekeit s a németek után a franciák, angolok, oroszok is a legnagyobb érdeklődéssel fordultak a délszláv népköltészet felé. A sors különös és furcsa játéka, hogy mi magyarok csak kevéssé érdeklődtünk déli szomszédaink e pompás nemzeti kincse iránt, holott a délszláv népköltészet a mi magyar történelmi alakjainkat, nagy eseményeinket is megörökítette és a maga sajátos naiv módján bizonyos fokig a magyar népi lelket is. Mert tény, hogy a két egymás mellett és sokszor azonos hazában elkeverten élő nép a közös harcok közös élményeiben számos tulajdonságot vett át egymástól, lelkiségének jellemvonásai sok esetben egyeznek és a szerb-horvát népköltészetben sokszor a mi magyar tájaink, azonos eseményeink, személyiségeink szerepelnek, közös eszmények és közös élmények élnek bennük. Milyen kár, hogy a szerb népköltészet iránt magyar irodalmi körökben csak félévszázados nagy időközökben lobban fel az érdeklődés lángja, s míg 1836 körül Székács József és a Kazinczyval barátkozó Vitkovics Mihály foglalkozik velük, a múlt század kilencvenes éveiben Margalics Ede fordítja magyarra a Marko Kraljevič ciklust, a délszláv népballadákat és újabb majd félévszázadnak kell eltelnie, hogy magyar íróink ismét érdeklődéssel forduljanak a délszláv népköltészet magyar nyelven még alig-alig feltárt kincsesbányája felé.
Mert az a hatalmas kincs, melyet Vuk Karadžić több mint egy évszázada összegyűjtött, magyar nyelven még mindig nagyrészt ismeretlen, holott ezek a sokszor közös tárgyú, közös nemzeti hősöket megéneklő népballadák ma is sokat tudnának mondani nekünk a szomszéd népek sorsközösségéről, egymásrautaltságáról, lelkiségének és jellemvonásainak egyezéséről. Ezek a népballadák a szerbek félévszázados török elnyomatásának idején a szerb mélykultúra egyetlen megnyilatkozását jelentették, és arra mutatnak, hogy egy nép az állami lét teljes elsüllyedése után, a legkegyetlenebb kisebbségi sors tengerfenekén is miként őrizheti meg legmélyebb művelődésének sajátosságait, hogyan ragaszkodhatik tudat alá süllyedt történelméhez, nemzeti hőseihez, eszmény[133]képeihez és ahhoz a mélységes hitéhez, amelyből a nemzet feltámadásához vezet az út. Mikor Európa úgyszólván semmit sem tudott a szerb nemzetről, a nép ajkán éltek az ősi népballadák, hősi mondák, egy mélységesen szép költészet, amelyhez csak a finn Kalevala vagy a székely és skót népballadák hasonlíthatók. Milyen nagy kincs lenne a mi számunkra is, ha Vuk Karadžić hatalmas gyűjtéséből felszínre tárnánk azokat a nagyszerű kincseket, amelyek a magyar és déli szláv népek közös jellemvonásaira, közös lelkiségére mutatnak. Milyen nagy kincs lenne feltárni a két költészet közös vonásait és közös megnyilatkozásait. Tinódi Lantos Sebestyén még jól ismerte a szerb népénekeket és a két nép lelke egyazon erővel nyilatkozik meg a szerb-horvát és székely népballadákban. Legfeljebb a ritmus volt más, de sokszor még ez is találkozott, a legmélyebb lelki sajátosságok azonban mindkét nép balladáiban egyaránt megtalálhatók. Magyar tudósaink és íróink egyik nagyszerű feladata lenne ezt a közös kincsesbányát fölkutatni és a rokon vonásokra rámutatni. Sokat tanulhatnánk abból, hogy elődeink mennyire közel állottak egymáshoz s a történelem micsoda játékainak kellett elkövetkezni, hogy ezeket az igazságokat mindkét oldalon elfeledjék.
Vuk Karadžić gazdag gyűjtéséből egy magyartárgyú szerb népballadát mutatunk itt be, amely tudomásommal még nem jelent meg magyar nyelven. Tudjuk, hogy a szerb népköltészetben egész sor közös hős szerepel, tudjuk, hogy Hunyadi János, mint Sibinjani Jank, Dóczy Péter, mint Dojčin Petar, Szilágyi Mihály, mint Mihajlo Svilojevič, Székely János, mint Banovič Sekula él a délszláv népköltészetben, hogy az annyira népszerű Mátyás királyt, Kralj Matiast szinte ne is említsem. De kívülük még más magyar hősök is szerepelnek a délszláv népénekekben. Hősök, akiknek nemzetisége a nép költészetében különös naivsággal egybeolvad, sokszor, mint szerbek vagy horvátok bukkannak fel, csak nevük mutatja magyar eredetüket, amint hogy idők és korok is egybeolvadnak ezekben a mélységesen szép versekben. A történész szemében talán anakronisztikusan hat, midőn események és személyek más évszázadokba tolódnak át, de a nép lelke nem ismer anakronizmust, csak a történelem egységes, egybeolvasztó és sokszor a mítosz felé felszárnyaló folyamatát. Táj, idő és személyek naivnak tetsző egybeolvadása nem is annyira naiv, mint első pillanatra látszik, hanem mélységesen szimbolikus. Ezért nem hat különösen, ha a szerb népballadákban Erdélyről történik említés, huszárok szerepelnek benne és a magyar hős, Hunyadi János szerb vidékeket jár be, hogy déli szláv nőt vegyen el feleségül. Hallgassuk csak a most következő szerb népballadát, nemcsak a magyar nevek és magyar tájak intenek felénk ismerősen belőlük, hanem ezeken túl más is. A lélek. [134]

Hunyadi János násza

Mikor nősült jó Hunyadi János,
Bejárta a hetedhét országot,
Híres Bosznát, szép Hercegovinát,
Dalmáciát, Likát és Krbavát,
De nem talált menyasszonyt magának,
Csak egyedül Temesvári Janyát.
Meg is kérte, menten elgyűrűzte
S nagy örömben hazafelé fordult.
Alig telt el kevés idő aztán,
Sógorától levél jött, pecsétes:
„Gyűjtsed egybe násznépedet, János,
Gyűjtsed egybe s indulj a leányért.
De magaddal ne hozd semmiképpen
Szekulát, az unokaöcsédet;
Garázda, ha boros, az a híre.”
Szekulához így szólott az anyja:
„Édes fiam, mit szól majd a világ,
Ha nagybácsid nem hív meg a nászba,
Ilyen szégyent felénk már ki látott;
Attól félek, nagy baj fogja érni,
Sógorával rossz lábon áll János.
Nyergeld fiam legjobb paripádat,
Vezesd elő árnyas rejtekéből,
Bolgár ruhát titkon ölts magadra
S nagy vigyázva eredjél utánuk,
Hogyha János netán bajba jutna,
Kéznél legyen gyorsan a segítség!”
Jó Szekula hallotta a szókat
S gyorsan ugrott bátor két lábára,
Paripáját meg is megnyergelte,
Föl is húzta jó bolgár ruháját
S nagy vigyázva ment a násznép után,
Senki nehogy arcát felismerje.
Mikor a lány udvarába értek,
Kisétáltak elébük a szolgák,
Átalvettek lovat, fényes fegyvert,
Szekulára rá se nézett senki,
A násznépet mind be is vezették
Az asztalhoz illőn leültették,
A bolgárra nem is nézett senki;
Ott maradt egy hideg sziklán ülve. [135]
Mikor már a borból hörpintettek,
A jó sógor játékot ajánlott;
Kopjahegyre tűzött almát hoztak
És Jánoshoz imigyen szólottak:
„Nézd meg János a kopján az almát,
Ha nem tudod nyíllal eltalálni,
Innen nem mégy, de fejed se viszed
S nem is viszed már el szép arádat!”
Ahogy János fölfogta a szókat,
Két kezét a térdére rácsapta:
„Hej, megjártam, jó öcsém, Szekula,
Most bolondul fejemet veszítem!”
Hallotta ezt a fekete bolgár
S csendes szóval így szólott Jánoshoz:
„Semmit ne félj, jó Hunyadi János,
Lelövöm én kopjáról az almát!”
Fel is ugrott vitézi lovára,
Repült is már, mint a sebes sólyom,
Le is lőtte kopjáról az almát
S megmentette nagy bajából Jánost.
Erre aztán más játékba fogtak;
Kilenc táncos lovat kivezettek
Aztán szóltak János vojvodához:
„Pattanjál fel a kilenc jó lóra,
Ha nem pattansz a hátukra János,
Nem mégy innen s nem viszed arád sem!”
„Ne aggódjál jó vőlegény, János,
Jánoshoz meg így szólott a bolgár:
Sohse búsulj, majd segítek rajtad!”
Nekiröppent, mint a könnyű fecske,
Fel is pattant mind a kilenc lóra,
Tizediknek a nyergébe ugrott.
Erre azok új játékba kezdtek
Kilenc ifjú leányt kivezettek
S így szólottak János vojvodához:
„Ismerd fel most szép arádat, János,
Mert ha köztük őt meg nem találod,
Nem mégy innen s nem viszed arádat!”
Nagy búsulva töprenkedett János,
Hanem így szólt a fekete bolgár:
„Sohse töprengj, jó vőlegény, János,
Megtalálom én a te arádat!”
Levetette bolgár öltözékét,
Úgy felvillant, mint a tűző napfény,
Le is húzta skarlát dolamáját,
Lábuk elé hosszan terítette,
Teliszórta aranyos gyűrűkkel [136]
S így szólott a lányokhoz Szekula:
„Szedjed hamar, kapd az aranygyűrűt,
Édes néném, János szép arája!”
„De hogy ha más csak egyet is mozdul,
Le is vágom két kezét csuklóig!”
Mind a leány visszariadt menten,
De nem riadt János szép arája,
Összeszedte mind az arany gyűrűt,
Fel is húzta hófehér kezére,
Kézen fogta Szekula a lánykát,
Át is adta János vojvodának:
„Íme, bátyám, itt a szép leányzó,
Jó hitvesed, nékem meg nagynéném!”
Sírva fakadt János az örömtől,
S Szekulához így szólott csendesen:
„Jaj a bátynak unokaöcs nélkül
S jaj az öcsnek bátyókája nélkül!”
Mind a násznép fel is kerekedett,
Jánya szép lányt el is vitte menten,
Vígan ittak, a lovak táncoltak;
Hajdan történt, most meg elmeséltük. [137]