Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. július) 7. szám, 433–504 p.

Rudas Imre harmadéves filozopter elmélyedve hajolt Spinoza és Renan munkái fölé. Összehasonlító jegyzeteket készített, mert kollokvium előtt állott. Kissé elfáradt már a megerőltető szellemi munkától, és úgy érezte, hogy értelme már alig hatol bele az elmosódó betűk lényegébe.

Hátrahajolt a széken, és fáradt tekintettel bámult bele az előtte lógó villanykörte lélektelen lángjába. És a szoba négy falán át, tudata alatt érezte az utca szemérmes estjét, amint most odakint a kis egyetemi várost lopva és némán átöleli.

Most kopogtak. Már nyílt is az ajtó. Aczél Margit, a kolléga, gyors mozdulattal csapta be maga után az ajtót és egy székbe vetette magát.

– Elfáradtam, egyedül nem megy a tanulás. Tanuljunk együtt!

Ideges mozdulatai voltak a lánynak, beszéd közben feje, rövidre vágott haja meg-megrándult. A szemében nyugtalan értelem tüzelt, és arcán is vért vevő gondolatok halványították el az élet színét.

A fiú örömmel fogadta az ajánlatot. A kopott, szegényes diákszobában csakhamar bujkáló melegséggel áradt el a leány jelenléte. A fiú felfrissülve magyarázott az emberi szemmel látott istenről, a leány pedig lüktető figyelemmel hallgatta.

A fejezet végéhez értek. És most a leány személyesen kiszakítva magát az eszmemenet üteméből hirtelen azt kérdezte:

– Hisz maga istenben?

A fiú egy percig gondolkozott, és ezalatt összegyűjtötte magában régi tépelődései emlékeit.

– Azelőtt még kísértett bennem valami öröklött istenfélelem, de most már nem hiszek benne, – mondta. – Hiszek a természetben és semmi másban.

A leány arca kigyulladt. Türelmetlenül szakadt ki belőle a válasz:

– Én ezt a kérdést már régen elintéztem magamban. Én értelmetlenül nézek mindenkit, aki tud hinni istenben, és aki [451] nem látja, hogy minden ezen a világon, az élet meg a halál, meg a háború meg a fejlődés – minden, minden csak az energia játéka.

Tüzes, éles szavakkal magyarázta a maga álláspontját, mindjobban belehevült a fejtegetésbe, és felgyulladt örömmel figyelte a saját beszédje hullámzó zenéjét.

A fiú helyeselt a leánynak. És az elevenen csapongó beszélgetés a lámpafény kerítő hangulatában észrevétlen közelségbe hozta őket egymáshoz.

A leány most menni készült. A fiú nem engedte.

– Van egy ötletem. Bort hozok a korcsmából. Itt van a házban, rögtön itt leszek megint.

A leánynak tetszett volna a gondolat, de tiszta volt és romlatlan, és ezért tiltakozni próbált ellene. De a fiú erősítgette, hogy ők ketten felvilágosodott, új fiatalok, úgysem törődnek a világgal, és a leány végül is ott maradt.

A fiú elszaladt, és néhány perc múlva hozta a bort. Diadalmasan tette le a kancsót az asztalra, egy ócska szekrényből két poharat kerített elő, és töltött.

– Egészségére, kolléga!

A leány szilaj jókedvvel koccintott, és mindketten fenékig kiitták a poharat. A fiú újra töltött, a leány pedig – most már csak azért is! – egyik poharat a másik után kiitta. A nevetése már hangos és indokolatlan volt, fiatal vére már lángokban nyaldosta a halántékát.

Az éjszaka vad melódiái táncoltak bennük, és a fiú szomjas vággyal kereste a leányt. A leány egy ideig még ellenkezett, de akarata lassanként megrogyott, öntudatlan indulatok lettek úrrá felette, és féktelen, ősi erővel vitték a fiú karjaiba.

– – –

Éjfél felé volt, amikor a leány hazaindult. A fiú el akarta kísérni, de a leány nem engedte. Szabadnak és bátornak vallotta magát, aki nem szorul senki védelmére.

Leért az utcára. Körötte minden aludt, aludtak a megbújó házak s megnyúlt fák karcsú, fekete vonalai, az alázatos kövek a járdán s a hosszan és lomhán elterülő kerítések. Maga a tömör, ellustult éjszaka is élettelenül hevert előtte.

Lassan ébredő, lopakodó gondolatok lepték el a leányt, amint félig behunyt szemmel előrevitte magát az éjszakában. Még bizonytalan súgással beszéltek hozzá, még nem volt határozott szavuk, még csak a mellén érezte őket, az átgondolás tisztítótüzébe még nem kerültek.

De már izzott benne a vergődő kérdés, hogy mi is történt vele? És lusta hajnalodással mindinkább előretört benne a [452] józanság, és meglátta benne önmagát részegen és mámorosan a fiú két mohó karjában. Már nem járt a járda közepén, valami homályos érzés a falak mellé taszította.

Viaskodott önmagával, és dacosan válaszolt a kofálkodó gondolatainak. Bukás, szégyen? A testemnek, a lelkemnek magam vagyok az ura. Lelkiismeret? Menjek talán gyónni az isten elé, hogy meg ne verjen a bűnömért?…

De a zajgó, kavarodó gondolatok mind nagyobb erővel ütődtek neki a tudatának, és a leány ájult tehetetlenséggel érezte, hogy ebben a kegyetlen tusában alulmarad. Már nem válaszolt az ostromló kérdésekre, és némán tűrte, hogy a szenvedés éles karmokkal beletépjen a lelkébe.

Előrebukott fejjel vonszolta magát tovább a kihalt utcában. És hirtelen lebírhatatlan vágyat érzett egyetlen élőlény után, egy ember után, akinek az erős karjába tudna belekapaszkodni, egy asszony után, aki könyörületes szemmel nézne rá a fájdalmára, egy anya után, aki megcsókolná.

Körülnézett. A ház előtt állt, amelyben lakott. Végig a végtelen éjszakában az életnek egyetlen jele sem volt látható. A ház előtt egy ütött-kopott kőszent bizonytalan körvonalai bontották meg a halott feketeséget, és a leány zavartan révedező tekintete erre a régi kőszentre esett.

És életet kereső, vigaszért kolduló vágya most előrelökte, reszkető lába megcsuklott, és már ott térdelt szenvedő, könnyes, emberi nyomorúságban a kőszent előtt.