Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. március 15) 3. szám

Lévay Endre: Gyulafalvi dohányosok

Bácska kellős közepén, ahol a Sombor-Topolja-i országút a Telečka-i dombok széles lejtőin észak felé hajlik, egymásra könyöklő zsuppfödeles parasztházak lapulnak a faluvégen. A hosszú csíkokban elnyúló szántóföldekre néző épületek, szárkúpok és szalmakazlak gyűrűje a határvonal, amely a kicsiny falut elválasztja a síkságtól. Itt húzódik meg a temető, kissé távolabb a göröngyös koplaló terpeszkedik, majd a községi faiskola és lenn a völgyben, a vályogvető. A keskeny sávon szabálytalan körben sorakoznak a házak, néhány szál akác- és eperfa árnyékában. Bent a község közepén, dombon ülő csillag alakú téren őrködik a fehér templomtorony, s mind odatorkolnak a nyílegyenes utcák: árkokkal szegélyezett sáros és gödrös alföldi „sugárutak.”
Bácsgyulafalva tipikus alföldi tanyafalu; a civilizált világtól elszakadva élnek benne lakói, de azért senki sem hinné el, hogy Középbácska rendezetlen nagyközségeinek gyűrűjében, milyen szakszerűen rendezett építkezésű kisközség áll. Sem vasútja, sem kövesútja nincsen, a legközelebbi vasútállomás öt kilométernyire van a falutól. Egyedüli közlekedési eszköz a kocsi, de idegen – ritkán vetődik erre a tájra. Ha az ember a Telečka-i dombok gyűrődésein jár, és véletlenül Gyulafalvára bukkan, úgy érzi, mintha egy szigetvilág életformájával találná magát szemben.
De ezt az életformát nem a falu elszigeteltsége, hanem inkább sajátos mezőgazdasági kultúrája adja.
A sok vegyes lakosságú bácskai magyar község között ez is „fehérholló”: mondhatni színtiszta magyar falu. A csöndes kis házakat kemény, akaratos magyarok lakják: szorgalmasak, termékenyek és öntudatosak. Telepesek ők is, bánátiak, – és úgy mondják, hogy a telepített magyarok mindenütt sokkal jobban tudtak megkapaszkodni a földben, mint az őslakók. Az ő lábuk alól már jóval kevesebb föld csúszott át a nemzetiségek tulajdonába, mint a Bácska északi peremén, vagy a Csatorna alatt húzódó vegyes lakosságú községekben.
A kicsiny falu mindössze 5333 katasztrális hold területen fekszik: ebből 4751 hold szántóföld, a többi alaposan kihasznált veteményes kert, szőlő, legelő, nád, egy kevéske rét és a falusi utak. A községben a legutóbbi évekig 816 házat számláltak, ebből 485 gazdaság, 232 gazdaságon kívüli napszámos család és 174 zsellér-család ház nélkül. A lakosság száma a legutóbbi jugoszláv népszámlálás adatai szerint 3251: ebből magyar 2771, német 335 és „jugoszláv” 145. A lakosságnak így is majdnem kilencven szá[126]zaléka magyar, de ha még hozzászámítjuk azt is, hogy a szerb népszámlálók a jugoszlávok közé sorozták azokat a magyarokat is, akiknek szlávhangzású vezetéknevük van – mint a Bezdán, Krizsán, Pozsár és Bagyon nevű régi magyar családok –, akkor kiderül, hogy a néhány szál csendőrön kívül egyetlen szláv sem élt a községben, s Gyulafalva lakossága tiszta magyar, ha a későbbi évek folyamán a szomszédos német községekből néhány német családot be is fogadott.
A lakosság nagyobbára törpebirtokos és földmunkás: középbirtokos alig akad. Az utóbbiak között van egy 70 holdas magyar gazda és két ötven holdon felüli sziváci német gazdálkodó. A kisiparosok száma említésre sem méltó. Az önálló gazdaságok elég szilárdan tartották magukat a megszállás éveiben is, bár a gazdaságon kívüli családok száma emelkedést mutatott, különösen akkor, amikor a Belgrad-i illetékes minisztérium rendeletével megvonták tőlük a dohánytermelési jogot.
A gyulafalvi magyarok már a bánáti Sajan, Tiszaszentmiklós, Tóba és Torda községekben is – ahonnan Bácskába települtek –, dohánytermeléssel foglalkoztak. Így ezt a kultúrát a Bácskába is magukkal hozták az 1883. évi településükkor és ezen a termékeny földön gazdag dohánymezőket műveltek. Ez már a magyar törpebirtokosok számítása: két-három hold földön nem érdemes gabonafélét termeszteni, hiszen jóformán semmit sem hoz. Sokkal kifizetőbb a dohány. A dohánytermelés azonban a legnehezebb mezőgazdasági kultúrák közé tartozik. Plántálása, ápolása, megmunkálása rengeteg gonddal jár; valósággal rabságba ejti a vele foglalkozókat, mint a kávé, vagy a gyapot. Mert nemcsak, hogy egész esztendőre lefoglalja a termelőket, hanem ha rossz a termés, vagy túlságosan alacsonyak az árak, akkor az egész család léte forog kockán. Szűkesztendőben egy hold föld mindössze hat métermázsa termést hoz, ami a békevilágban 150 pengőnek felelt meg. Ilyen esztendőkben egy négytagú család évi jövedelme volt ez az összeg, tehát naponta alig több mint 10 fillér jutott egy-egy családtagra. De a gyulafalvi dohánytermelők között akadnak olyanok is, akiknek csupán egy hold vagy másfél hold földjük van és ezt a darabka földet búzával, kukoricával kell bevetniük, mert hosszú a tél, kevés a munka és nincs kereset: de kell a kenyér. A dohánytermeléshez így kénytelen földet bérelni meglehetősen magas, sokszor uzsorabérért, mert a dohánypalánta nagyon kizsarolja a földet és ezt a gazda is jól tudja. Amikor eljön azután a plántálás ideje, a család apraja-nagyja hozzálát a munkához. Dolgoznak látástól-vakulásig, – a legkisebb gyermek is, – hogy a termésből a bért kihozzák és maradjon is egy kis haszon, ruházkodásra, a gyerekekre, meg orvosra, patikára. [127]
Ezen a tájon a dohány az úr, s nemcsak a szegény földmunkást, de a gazdát is hatalmába keríti. Kis darabka földön vetette meg a lábát, s mi terem? Búzát nem adhat el, mert alig van annyi, hogy a jövő termésig fussa, a kukorica pedig kell a jószágnak. Kevés napszámból csak annak a családnak lehet pár pengőt megtakarítani, ahol a gyerekek is dolgoznak. Egyébként mindennel hátra vannak, és adósságfizetésre keresik a pénzt. A mezei munka megszűntével akárhogy is számolgat a kistermelő, csalódottan húzódik vissza és bármennyire is remegve, mindannyiszor rádöbben arra, hogy egyetlen kiút marad: a csempészés. A veszedelem ott lebeg a feje fölött, de ez az útválasztás már a vérében van, hiszen évtizedekkel ezelőtt már apái és nagyapái is ezen az úton próbálták a szükséges pénzt megszerezni. Jóllehet, soha sem hallott arról, hogy maga a dohánytermelés is csempészéssel kezdődött. És ez az elhatározás elszakítja őt a külvilágtól, a kalandos vállalkozás idegenek előtt hallgataggá, bizalmatlanná és zárkózottá teszi. Hosszú évtizedek keserű tapasztalatai nyomán egyetlen közmondássá sűrűsödött benne az életbölcselet: hallgatni arany.
Dohánysimításkor a legkisebb gyermeket is befogják a munkába. Ősszel, télvíz idején a kisszobában vagy a konyhában gyülekeznek a családtagok; magukra zárják az ajtót és a szűk, levegőtlen helyiségben dolgoznak. A munka heteken keresztül sokszor hajnaltól éjfélig is eltart és a szokatlan munkaidő károsan hat vissza a munkások, gyermekek szervezetére. Az alföldi pirospozsgás arc ritkaság, mert az erős dohányszaggal telített szobalevegő letörli azt. Csak tavasszal és nyáron, amikor ismét kikerülnek a mezőre, földekre, vagy az aratási munkálatok idején, nyerik vissza igazi arcszínüket.
A heteken keresztül tartó munka után a dohány útja a beváltó állomásra vezet, ahol az utóbbi esztendőkben, a jugoszláv megszállás idején 6-8 dinárt fizettek kilógrammonként. Ez a legjobb beváltási ár, de voltak olyan idők is, amikor mindössze 2-3 dinárt kaptak kézhez egy-egy kiló dohány után. S mennyit kellett azon dolgozni, amíg a beváltó állomásig eljutott. De ezzel már jó előre számolniuk kellett: a dohányár hullámzása nincs szoros kapcsolatban a többi közszükségleti cikkek árhullámzásaival és a dohánytermés mennyisége és minősége sem vág mindég össze a búzával, kukoricával; úgyhogy a kistermelőt az áralakulás is kilendítheti a gazdasági élet vérkeringéséből. Mert nálunk nem úgy van, hogy a kapás és kaszás termény kiegészíti egymást, vagy a kapás termények föletetésével a jószágállomány fizet bővebben. A dohány a kezdet és a vég: pontot tesz a gazdasági év végére, és ha sokkal több pénzre van szükség, mint amennyit a termés a beváltá[128]si ár alapján hozott, kénytelen-kelletlen, – de a termés egy részét „szűzen” kell áruba bocsátania.
A gyulafalvi dohánytermelők a legutolsó évben, 1937-ben, – mert utána a szerbek megvonták a termelési jogot –, 1200 katasztrális holdon 12.430.800 dohánypalántát ültettek, azonban ennél nagyobb mennyiségű termelésre a kisebbségi sorsban soha nem kaptak jogot. Talán azért, mert itt Bácskában kizárólag a magyarok foglalkoztak dohánytermeléssel, míg Szerbiában és Hercegovinában, szerb kezekben volt a dohánytermelés irányítása. Ilyen körülmények között küzdelmes volt az életük és hatványozott erőfeszítésre volt szükség, hogy a politikai elnyomás mellett az őket még érzékenyebben érintő gazdasági elnyomást is ellensúlyozzák.
A község gazdasági élete lanyha és nehézkes, amit nemcsak a vasútvonal, de a gazdasági szervezettség hiánya is elősegít. A szinte példátlanul szorgalmas nép, a dohánytermelés mellett igen szép eredményt ért el a kertgazdálkodással is, azonkívül a gyümölcstermelés eredményes kifejlesztésével. Itt minden talpalatnyi földet termékennyé tettek, alig van kihasználatlan terület, de terményeiket nem tudják olyan mértékben értékesíteni, ahogy azt a szomszédos községekben, Kerényben és Bács-Kossuthfalván értékesítik a gazdálkodók. Ez azért is van így, mert a bácskai falusi nép nem igen szokott önmagától mozgalmat kezdeményezni – gazdasági téren is csak a termelésben és nem az értékesítésben – és a város is megfeledkezett az istenháta mögötti magyar faluról.
Úgy éltek, ahogy tudtak, és ahogy lehetett.
2.
A gyulafalvi magyar parasztok és földmunkások népesedési szempontból példaképpen állíthatók az egész bácskai magyar paraszttársadalom elé. A leggazdagabb és legszaporább német falvak közelségében élve számtalan „szűkesztendőt” kiböjtöltek, de vitalitásuk soha meg nem ingott. A gyarapodás terén inkább a gazdáknak kedvezett a szerencse, a gazdaságon kívül élő zsellércsaládok pedig gyerekekben gyarapodtak. Bár a földbeli gyarapodás az anyagi jólétet hozza magával, a sok apró gyermek meg a nyűgöt, mégis van gyerek, szépszámmal. Egy-egy ház ajtaján olyan rajokban szaladnak ki, mintha csak az iskolából jönnének.
Gyulafalván az egyke fogalma ismeretlen: egy nincs sehol. Ha átlagban vesszük, minden családban megvan a 2-3 gyerek. Még az első telepesek Bánátból hozták magukkal ezeket a jó tulajdonságokat és apáról-fiúra hagyva, mindmáig megőrizték. [129] A házasság náluk nem igen jelenthet gyarapodást, mert csakis „hasonszőrűekkel” házasodnak: szegény legény szegény leányt, a gazdag gazdagot vesz feleségül és így az újabb holdakat csak a jó termés és a szorgalmas munka hozhatja meg a családoknak.
A házasságkötések, születések és halálozások arányszámáról a következő kis táblázat ad tökéletes képet:
Évszám: Halálozás: Születés: Házasságkötés:
1887-ben 63 113 18
1890 „ 78 129 21
1900 „ 50 128 26
1905 „ 90 112 23
1910 „ 56 116 23
1918 „ 101 40 31
1930 „ 44 84 31
1937 „ 30 44 24

A világháború előtt olyan termékeny volt a lakosság, hogy a születések arányszáma kétszerese volt a halálozási arányszámnak, míg a szerb uralom utolsó éveiben, a gazdasági elnyomás következtében hirtelen visszaesett a születések száma, azonban még mindig meghaladta a halálozások számát. A házasságkötések száma időnként váltakozott, de jelentősebb emelkedés vagy visszaesés nem tapasztalható, míg a szlávoknál az utóbbi esztendőkben a házasságkötések száma szembeszökően visszaesett.
A lélekben rejlő faji öntudatosság mélygyökerű. Ebben a faluban ha egy magyar és egy német összeházasodott, mindig a német asszimilálódott: de nemcsak nyelvében, hanem érzelmében is. A szlávokkal való összeházasodás már jóformán ismeretlen jelenség a faluban. Sok esetben megtörténik ugyan, hogy a legények „kívülről” nősülnek, a szomszédos falvakból – Kossuthfalváról vagy Topolja környékéről hoznak leányt haza, az otthoniak akkor is szívesen fogadják, mert a menyecske is magyar családból származik.
A bácskai németség terjeszkedése délnyugatról érte el a község határát és ezen a részen a szomszédságban lévő Kerény község sváb gazdái vásároltak kisebb földdarabokat. Ez a térfoglalás azonban pár évtizeddel ezelőtt történt, amikor a gyulafalvi gazdák észak felé húzódtak és a község északi határában lévő Szemző-földekből vásároltak parcellákat. Azóta gyulafalvi magyar föld nem cserélt gazdát; s ha cserélt is, a föld magyar kézen maradt.
Az a biztató és magasba ívelő egyenes vonal, mely a gyulafalvi dohánytermelők életét ábrázolhatná, az egészségügyi táblázaton kissé megtörik. Itt egyrészt a dohánytermelők bizalmatlansága, másrészt a falusi értelmiség elszigetelődése akadályozza az [130] eredményes egészségügyi szolgálatot. A falunak egy orvosa van, de gyógyszertára nincsen, és a vasút nagy távolsága ellenére sem rendeztek be itt egy kisebb méretű egészségügyi otthont. Száraz, unalmas szakelőadásokkal próbálták pótolni a hiányt, azonban az előadás iránt semmiféle érdeklődés nem nyilvánult meg, még a csecsemővédelemre vonatkozó orvosi utasításokat sem hallgatták meg. Igaz, hogy a csecsemőhalandóság arányszámában lényeges változás nem mutatkozott és az avatatlan kezekkel végeztetett elhajtási műtétek sem olyan gyakoriak, mint más falvakban, de a dohánnyal való munkálkodás jóval több higiénikus felkészültséget és elővigyázatosságot igényel, mint amennyivel a gyulafalviak jelenleg rendelkeznek.
Csak egy zöldkeresztes kirendeltségre lenne szüksége…
3.
Az anyanyelvhez, a magyar betűhöz és a népi kultúrához való ragaszkodás csodálatos formáját találja itt az ember. Ebben a csöpp kis faluban több mint száz rádiókészülék van, és ha villanyáram lenne, még többen is hallgatnának rádiót. Újságokat, négyet-ötöt is járatnak a faluban, jelentős példányszámban és csoportokba verődve olvassák azokat.
– Ha volna könyvtár, kapkodnák itt a könyvet, úgy szeretnek olvasni a mi parasztjaink! – mondta egy gyulafalvi gazda.
A faluban egyetlen könyvtár van, – ha csak az utóbbi hónapokban nem szerveztek újat –, s szekrényeiben – megszámoltam – 46 kötet régi, ötven év előtti kiadású magyar gazdasági és mezőgazdasági szakkönyveket takar a por. Ezenkívül magánkézben 50-60 kötet könyv van, s ez vándorkönyvtárként jár kézről-kézre. Tehát 46 kötet könyv 3000 emberre egy olyan faluban, ahol szívesen olvas a nép: szereti a könyvet, és ha már nincs más, kétszer – sőt háromszor olvassa ugyanazt a művet.
A világháború előtt igen szép könyvtára volt a községnek és a gazdasági egyesületeknek, szervezeteknek is. Napilapok és folyóiratok kiadóhivatalaiban több mint száz gyulafalvi előfizetőt számláltak és a szaklapokat is meglehetősen nagy érdeklődéssel olvasgatták. Ezek a gyűjtemények a világháború után széthullottak, a gazdasági egyesületek, szervezetek vagy összezsugorodtak, vagy föloszlottak és helyükbe nem lépett egyetlen új egyesület sem. Úgy gazdasági, mint közművelődési egyesület alakítására több kezdeményezés történt, azonban a falusi értelmiség között egyetlen ember sem akadt, aki élére állt volna a mozgalomnak, és vállalta volna az irányító szerepet. Ezzel szemben a 335 német egy erős Kulturbundot szervezett, oda minden gyulafalvi németet beírattak és nyilvántartanak. Az egyesületben vándortanítók rendeznek előadásokat, dalárdákat szerveztek, értékes könyvtárat állí[131]tottak föl és szervezetüket bekapcsolták az újvidéki német központba.
Ha népmozgalmi téren nem is történt olyan szervesen átgondolt és előkészített munka, mint amilyenre szüksége lett volna a gyulafalvi magyar parasztságnak, és ha a múltban irányító kéz nem is támogatta kulturális kezdeményezéseiket, mégis megőrizték azt kultúrörökséget, amelyet a világháború előtti évekből mentettek át a széthullott könyvtárak és a föloszlatott egyesületek falai közül.
A Telečka-i dombok kicsiny szigetvilágában a szerb névelemzés ellenére, alig találni írástudatlan magyart. A föld, ha szegényen is, de eltartja őket, a dohánymezők mellett mind szebben fejlődik a konyhakertészet, a gyümölcsészet és Isten tudja miből, a sok friss újság között itt-ott új könyvek is kerültek a gyulafalvi dohánytermelők asztalára. Hiszen most már nem engedik le a sorompót a trianoni határon a magyar könyvek előtt: szabad utakon jut el a legtávolabbi magyar tanyafaluba is. A Gazdakör szekrényeibe is a 46 poros könyv mellé bizonyára új könyvek kerültek, mert ilyenkor télen van idő olvasásra. Tavaszra, március közepén, József hetében megkezdődik ismét a munka a dohánypalánták ültetése. De ebben az új esztendőben már nagyobb bizakodással, több hittel, mint azelőtt, az idegen világban.