Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. március 15) 3. szám

Dudás Kálmán: Tél

Lankánk lábánál reggelre az ér
hosszú pajzs alá bújt.
Béres ajkán Isten szitokban él:
befagytak a vályúk.
Előttük fázva álltak a lovak
míg a fejsze zengett
a jégen és lengett, mint patyolat
felhő, a lehelet.
Elősunyít úgy dé felé a fény,
fát súrolva száll át
s kazlak derekán, cserepek hegyén
csillannak a dárdák.
De hurkot vet a domb, a hóhajú,
őgyelgő szemünkre:
túl mintha ingó szálon, a falu
kéményfüstön csüngne.
A toronynak is vámolja felét:
mint ijedt gúnárnyak
mered. Csengő viszi s jelzi feléd
útját a subáknak.
Már köd üli az est kék ágait
s hajlatokat pályáz.
Megy s a tájon még egyet igazit
a nap, a vén órás. [125]