Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. március 15) 3. szám

Dudás Kálmán: Suhanó acélon

Hóvíz szakán e felhős vadvizek
s e nyápic ér tengerről álmodik,
az ősről, és a gyér akácosig
dagad a víz vagy finom pajzs zizeg
hosszant az aljon, a teknős lapályon.
Táj, sikló acélon fiad fölötted
száguld újra, hogy titkodból e könnyed,
lebegő lesen fényeket találjon.
Mintha lendülnék meztelen vízen,
oly átlátszó és fényes most a jég
s már száguldnék, ha meg nem botlanék:
a lenti világ gáncsol, úgy üzen:
mint meleg fénye hívó ablakoknak,
világít itt-ott az üvegvilág rám,
mint álmodott táj fölötti szivárvány,
a gyermekkor langy színei ragyognak.
Szalmaszálak s vesszők rácsán, bogán
kacsint rám egy-egy szépszemű kaland
és nyüzsg a sok víg emlék-táj alant
a hangulat megbolydult lábnyomán:
a jég alól egy fölvert világ támad
s e világ ezer karja fénnyel átfon
és intenek az elsuhanó rácson
friss képei egy képzelt, tűnt világnak.
II.
Kalmár szél cselleng, gyapjút tudakol,
jár a jégen, kopogtat, meg-megáll –
„a faluban a bundás, kerge nyáj!”
szól alulról a dermedt juhakol.
Páncélba bújnak a boglyák kötésig,
s mely tükröződve olyan, mint a zsemlye,
lusta képüket lesik gémberedve:
a páncél lapján önmagukat nézik.
Odább vakondoktúrások raja,
széledezne, de úgy tartja, miképp
lencsés sekély a békák seregét,
a körülfogó jég vas vonala.
Pár zörgő füvel, náddal, holt levéllel
kéredzkedik a pánt alól egy zsombék;
vahonnét egy zúzmarás hang zsong még,
de oly halkan, hogy csak foszlányban ér el. [124]
S ha nap süt, ez a bezárult világ
a kölcsön fénytől kezd fényleni csak
s tán moccan is a bújtató iszap
elárvulva száz hal – s csiga – fiát.
Bokrok vázai fénylenek fel itt-ott
s alvó hüllők mély álma bugyborékol
olykor a hajló jég alatt nagy néhol,
hogy suhanó acélon tovasiklok.