Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. március 15) 3. szám

Csuka János: A katolikus egyház a megszállott Délvidéken

A megszállás huszonhárom esztendeje alatt minden kisebbségi sorsba jutott magyar népcsoport között a legnehezebb helyzetben levő délvidéki magyarságot valósággal a csoda tudta megőrizni. Ezt a csodát a természetes népi összetartozásnak érzése teremtette meg.
A Délvidék magyarságának a megszállás első esztendeiben semmiféle szervezete, védelmi eszköze nem volt. Később, amikor nagy nehezen sikerült a magyar politikai szervezetet, a Magyar Pártot megalkotni a Belgrad-i politikának erőszakos beolvasztási szándéka megakadályozta, hogy a magyarság kulturális és gazdasági védelmi eszközöket teremthessen magának. Csak a megszállás legutolsó esztendejében engedélyezték Belgradban a Magyar Közművelődési Szövetség megalakítását, amely a felszabadulásig az előzetes szervezkedés nehéz munkájával volt elfoglalva.
A magyar kulturális értékek megmentését gyakran ösztönszerű cselekvésekkel tudta népünk biztosítani. Ebben a munkában fontos és vezető szerepe volt a délvidéki magyar katolikus papságnak. A katolicizmus helyzete a Délvidéken különösen a megszállás első évtizedében igen nehéz volt. Belgradban megerősödött az a törekvés, amely államvallássá igyekezett tenni a görögkeleti ortodoxizmust és az időnként érezhető tiszteletreméltó szerb vallási türelmesség sokszor hátrálni volt kénytelen a túlzott nacionalista célkitűzések előtt. A szerb nemzeti gondolat szolgálatában elvették a katolikus egyház iskoláit, megszüntették a katolikus befolyást minden iskolai kérdésben, és az egyházközségek tulajdonát képező földbirtokokat az agrárreform céljaira használták fel éppúgy, mint a katolikus iskola-alapok földjét. A katolikus iskolák céljait szolgáló épületeket minden kártalanítás nélkül elvették és kisajátították a szerzetes-rendek tulajdonát képező épületeket is. Ezzel súlyos csapás érte a magyar iskola-ügyet és a cél tulajdonképpen nem a katolicizmus, hanem a magyar oktatás intenzitásának gyengítése volt.
Az első magyar ellenállást a Délvidéken éppen ezért a katolikus egyház tanúsította. A magyar papság állandó és erélyes sürgetéseire az egyházmegyei főhatóság sorozatos pereket indított a jogtalanul elvett iskolaépületek visszaszerzésére és hosszadalmas pereskedés után az iskolaépületek legnagyobb részét si[120]került is visszaszerezni. Ez különösen azért volt jelentős, mert a megfélemlített falusi magyar lakosságnak nemzeti öntudatát megerősítette az egyház erélyes ellenállása és minden kis eredmény: egy darab föld, egy épület visszaszerzése a magyar jog győzelmének tűnt fel. A katolikus iskolákat így sem lehetett visszaszerezni, de az, hogy a hitoktatás ott is magyar nyelven zavartalanul folyhatott, ahol iskola és tanerők hiányában nem volt magyar oktatás, nagy segítség volt a délvidéki magyarság kulturális önvédelmi küzdelmeiben. Sok kis faluban, tanyán, a szegény magyar gyerekek csupán a lelkes káplánok munkája révén juthattak valami csekély magyar betűismerethez.
A magyar falusi papság, különösen a káplánok, igen sokat tettek a megszállás évtizedei alatt a magyar kultúráért. A katolikus körök, legényegyletek, a keresztes ifjúsági mozgalom a magyar kulturális munkának is gócpontjai voltak. A papság igazi népnevelői hivatását maradéktalanul teljesítette ezeken az egyesületeken keresztül. A délvidéki magyarság nagy többségében buzgón és meggyőződésesen katolikus és ezért döntő fontosságú volt az, hogy a templomon kívül is, – ahol a magyar prédikáció a vegyes lakosságú helyeken is a népnek legnagyobb vigasza volt, – a magyar nyelvért dolgozott. A Délvidék magyar sajtója a megszállás idején nem ok nélkül tulajdonított nagy jelentőséget a műkedvelő színjátszásnak. Ezek a tulajdonképpen primitív előadások a magyar nyelvnek és a magyar kultúrának voltak a támasztékai és a legtöbb faluban a szervezés, a rendezés munkáját, vagy maga a papság végezte, vagy szóval és tettel irányította. Volt olyan lelkes fiatal magyar pap, aki rendezett, díszleteket festett, szereplőket betanított, jegyeket eladott, heteken keresztül fáradhatatlanul dolgozott, csak azért, hogy egy magyar előadás minél szebben sikerüljön. Nagy dolog volt ez, mert különösen a téli hónapokban a világtól szinte elvágott kis magyar falvakban ezek a magyar műkedvelő előadások jelentettek minden kultúrát.
A Tisza vidéken, ahol zárt egységes tömegben él együtt a katolikus vallású magyarság, a papságnak vezető szerepe óriási segítsége volt a magyar ügynek. Az agrárreform végrehajtása után ezen a vidéken a nincstelen magyarságnak helyzete rendkívül súlyossá vált. A községek nagy földbirtokait, amelyek eddig a nincstelenek kis bérletei voltak, a messze idegenből hozott telepeseknek adták és így a magyar családok tömegei jutottak a legnagyobb nyomorba. A tiszavidéki falvakban a papság szervezte meg először a nyomorenyhítő akciókat és néhány fiatal lelkes pap kezdeményezésére munkaalkalmak teremtésével is megpróbálkozott a tiszavidéki magyarság, hogy a háziiparszerű munka [121] segítse a legszegényebbeket. A Tisza vidéken éppen a nagy nyomorúság súlyos ellentéteket támasztott a szegény tömegek és a közép-birtokos rétegek között. Az egyik oldalon a kétségbeesés, a másik oldalon a meg nem értés. A papság nemcsak azon dolgozott, hogy az ellentéteket enyhítse, hanem azon is, hogy felvilágosítással, néha igen erélyes fellépéssel a falusi gazdatársadalom közömbösségét és kicsinyességét megszüntesse. Sokszor a papság közbelépése hárított el összeütközéseket és érte el azt, hogy emberségesebb munkabéreket fizettek a gazdák. A szélsőséges izgatásnak kitűnő talaja volt a megszállás által teremtett nyomor és a Belgrad-i politika jó ideig éppen a magyarság megbontásának elérésére a magyar vidékeken tűrte, néha segítette is ezt az izgató munkát, amely főként a magyar papságnak munkája következtében nem tudott nagyobb eredményeket elérni.
Ebben nagy segítség volt az, hogy a kalocsai főegyházmegye hagyományai szerint a délvidéki magyar papság nagy része a nép fiaiból került ki. A pap a néphez tartozik, mert a népből való s így legközelebb áll a népi élet megismeréséhez. A népi összetartozás nagyszerű érzése lelkesítette a Délvidék magyar papságot és ez éppen a legfontosabb kérdésben érzett a legjobban és a legáldásosabban. A délvidéki magyarságot súlyos tehertételként nyomta az, hogy 1918-ban csak igen gyenge, csekélyszámú képzett vezetőrétege volt. A jövő horizontján vészes árnyként tűnt fel a magyar értelmiségi réteg teljes elsorvadásának lehetősége. A szűkkeblű Belgrad-i iskolapolitika alig engedett teret a magyar középiskolai oktatásnak és a magyar középiskolák létét állandóan az a veszedelem fenyegette, hogy megszűnnek, mert nem lesz elég az előírásnak megfelelő, tanulójuk. Itt is a magyar falusi papság találta meg a kivezető utat. A népi tartalékhoz, a falvak magyar gyermekseregéhez menekült. A papok választották ki a falvak gyermekeiből, a kis mezítlábasokból az arravalókat, hogy Sentára, Szabadkára kerüljenek a középiskolába. Ez azonban csak a munkának legkönnyebb része volt. A kiválasztott gyermekeknek szülei legtöbbször földhözragadt szegény emberek voltak, akik az iskoláztatás költségeit sehogyan sem tudták volna fedezni. A papság gondoskodott ennek a problémának megoldásáról is. Valóságos pénzügyi akrobata munkát kellett végezniük, hogy az egyház költségvetésében elrejtsenek olyan tételeket, amelyek arra valók voltak, hogy segítsék a magyar gyerekeket. Ahol ez nem volt elég és a legtöbb helyen nem volt, gyűjtöttek, kértek a városokban lakó ismerősöktől, könyörögtek pénzbeli, vagy természetbeni ellátást jelentő segélyt. Később, mikor az egyetlen magyar tanítóképző is megnyílt, a magyar papság gondja még növekedett. Állandó és nem kis munka volt az, hogy a magyar papi utánkép[122]zést biztosítani kellett. Megint csak az ősi népi erők tartalékaiból. Az eredmény el nem múló dicsősége annak a magyar papságnak, amely a Délvidék megszállásának huszonhárom esztendeje alatt, sokszor üldözések között, sokszor veszélyekkel szembeszállva végezte ezt a legnagyobb népnevelő feladatot.
A bácsi egyházmegye vezetésében természetesen érvényesült a szláv államfelfogás és a magyar papságnak politikai állásfoglalása ezért nem volt minden kockázat nélkül való. A magyar papok legnagyobb része azonban nem riadt vissza a kockázatoktól ebben a vonatkozásban sem. A Magyar Párt szervezkedéseinek első éveiben a magyar papság a legnagyobb lelkesedéssel és kitartással vállalta a szervezésnek sokszor lehetetlennek látszó munkáját. A hajdani Délszláv állam egyik betegsége az volt, hogy a falusi közigazgatás az éppen uralkodó szláv párt hűséges és sokszor türelmetlenül túlbuzgó exponenseire volt bízva és ezek nemcsak nacionalizmusból, hanem ami még veszedelmesebb volt, pártérdekből is mindenkit üldözőbe vettek, aki a Magyar Párt mellé állott. Sok helyen, különösen a Délbácskában és a Tisza vidéken lehetetlen lett volna a magyarpárti szervezkedés, ha a papság nem csatlakozott volna a Magyar Párthoz. A magyar pap tekintélye a Délvidék falvaiban oly nagy, hogy azzal még a legtürelmetlenebb szerb jegyző sem mert hosszabb ideig szembeszállni. A Magyar Párt betiltása után a falusi nép nemzeti öntudatának ébrentartását most már szinte egyedül a magyar papság végezte.
Nem volna teljes a délvidéki magyar katolicizmus küzdelmeinek ez a vázlatos ismertetése, ha nem utalnánk a Senta-i romtemplom hírhedt történetére. A Senta-i katolikus egyházközség még a világháború előtt megkezdte a főtéren egy nagyszabású templom építését és a világháború után azt folytatni akarta. Ezt a szerb nacionalizmus megakadályozta azzal az indokolással, hogy a katolikus templom eltakarná a szerb templomot. Esztendőkig tartó pereskedés után a Senta-i katolikus egyházközség petícióval fordult a genfi Népszövetséghez, amely igazságot is szolgáltatott, azonban a genfi lehetetlen szabályzat értelmében a jugoszláv tiltakozás miatt, ez az ítélet csak írott malaszt maradt. Mégis nagy jelentőségű ez a petíció, mert ez volt az egyetlen, amelyet huszonhárom esztendő alatt a délvidéki magyarság Genfben benyújtott. [123]