Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. március 15) 3. szám

Kristály István: Tört cserép…

A „Szent Márton temploma” ciklusból
A gyermek nem keresi Istent. Isten vele van.
*
A nyári égen nemrég hunytak ki a csillagok –
kicsi fiú én, olyan egyedül vagyok…
a virradat párás csendjét az Alpok
szomorú kékje álig sóhajtotta át, mikor [117]
reggel négy órakor a mester s én
megöleltük a romló templomkupolát.
A föld százhatvan lábnyira ijesztőn
és könyörtelenül messze. Lehullott cserepek
a templom körül. A kupolát védték egykor.
Most a mélységben széttörten, mint halott por
a maguk szép magasáról feledkeznek…
Remegő kézzel meg-megállítottam egy-egy
guruló cserepet. A mester rám kiáltott ilyenkor:
nem játszani vagy itt te… malterhordó… gyermek…
A templomkupolára hófehér, új, cserepet kötő maltert hordtam,
ákom-bákom kicsi létrán vezetett az én utam
a templomfenség meredélyén, hol mésszel és homokkal
harcolt az enyészet. De a kupolán ragyogott a kereszt…
Magányos, egyedüli reggelben olyan, mint a gyermek,
kinek szemében napváró öröm szentélye ég,
kinek a földnél százszor közelebb az ég –
ki nem törött cserép… a kereszt csillogott, beszélt…:
a kupolán orgonazúgás minden mozdulat,
látni csak a magasból lehet s a magas ott van:
ahol az élet egyetlen tiszta jel,
ami soha sehol se törhet el –
mint anyánk csókja, mit féltőn útravalóul adott –
neked is kis malterhordó, hogy élj…
s bár nagyon magas a kupola s oly kicsi a bér,
a kupolás álmokat nem fogja a dér…
És megremegett a város. És körülötte a hegyek.
Ragyogtak a fák, énekeltek a kövek…
A püspökvár opálablakain megcsillant a fény:
imádkozó papok… még a lehelet is él!
Amodább négy dóroszlop, a színház kapuja
s parányi kertben virágok közt szobor –
Két lépésnyi pázsit s néhány fagyalbokor,
a költő aranylantján madár énekel
s a márványon egy név világol: Berzsenyi Dániel…
A kőszegi hegyekből a borókás Irottkő
mint tartóoszlop a templomkupoláig jő:
ó, hegy magasánál magasabb a kereszt! –
s templomkupoláján élni kezd egy gyerek…
Megfénylik a város. Most ébred. Két folyó szeli át,
Sabaria kövei között Isten szépsége muzsikál…
Ő jelölte ki e várost, ő vezeti a két folyót,
ő építette ezredéves kövekből a templomot, [118]
s küldte a költőt, kinél magyarul róla szebben senki se zengett,
ő vezetett e templomkuláig engemet
kicsi házból, ahol örök kicsi a kenyér,
ahol a szó kenyérnél is ritkább,
hogy meg-meghalljuk néha szíve dobbanását,
golgotás jóságnak örök lobogását –
őhozzá tartozom, kicsi malterhordó gyerek,
törött cserepeken vérző mezitlábbal,
mésztől mart sebekkel gyenge két kezemen…
Isten közelében így hordtam a maltert.
Emberek az utcán… Még nem értettem a sorsot.
Városon e hegyeken az elkerülhetetlen nyomot
árnyékban és fényben. Magamról se tudtam,
magam keresztjéről. Gyermek voltam. S ha a cserép
vállam felsebezte – fehér vászonkötés
kínom eltemette, mint anyám könnyét
az éjszaka… mint most, az elmúlt éjszaka…
Emberek az utcán… nézem… roppant forgatagban
templomkupolája alá gyűrődött sikolyban…
a magasba merednek… csatorna szegélynél fennakadt az ingem:
lehulló cserépnek… kis fehér lobogó úgy tartott fenn engem,
mint a fehér kötés frissen vérző seben…
Ezernyi sebzett arc… ezernyi emberé,
kik keresztem látják… kicsi kis gyermeké…
s megáld vagy leejt cserepeim mellé
a porba. Szép piros cserepek semmibe omolva…
érzem, hogy sír a templomkupola… Csak a kereszt
nyugodt a templomkupolán. Karja meg se rebben. Mint örök ölelés
vár. Fénylik rajta az Isten… könnyes szemeimmel
látom a mosolyát… törött cserepeken évtízezred
nyomát: emberarcot féltő keresztes nagy álmát…
Keresztlátó fénnyel gyermekszemeimben,
visszamosolygok rá… s megölel az Isten!…
Emberek az utcán… Törött cserepek a porban…
Egy cserép se törjön el az én karomban!
Padé, Bánát, 1942. január. [119]