Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. március 15) 3. szám

Majtényi Mihály: Csecsetkáék szerencséje

Pandúr vigyázta a vármegyeházát a sárga víz partján. A kis folyó, mint önmagába visszatérő hurok, szigetet pányvázott körül és szomorúfüzek bólogattak, helyeseltek örökké a vízparton – a kormánypárti képviselők is tanulhattak tőlük. Vagy olyanok voltak az ágak a víz tükrében, mint az akasztott ember.
A szelek vágtatva jöttek északról és délről és megtorpantak a város határában, az opovai cigányputrik vályogfalán vagy délen a kálvária dombnál: stációról-stációra lopakodtak előre óvatosan. Ha beszökött a kosava a nyílegyenes Écskai utcába, a „Fekete medve” akasztott cégtáblája nyögve állta a rohamot. „Egyszer úgyis a fejére esik valakinek ez a sild” – aggodalmaskodott mögötte álló felesége felé Wéber úr, a Fekete medve.
Éppen akkor ment arra vastag posztókabátban Csecsetka Ferenc úr. Sietve lépkedett, szájában a cikóriás reggeli kávé keserű ízével – istenemre, az idei ősz már október elején belemar a lábszárakba. Hogy rázza, kopogja az ablaktáblákat, nézd, mintha bebocsátást kérne valami szépasszonyhoz…
Tán ettől a pajkos gondolattól lett vidámabb a járókelő, aki most frissen szedte lábait a nagyhíd felé.
*
Úszó, fekete dereglyék színültig almákkal és szilvával, pőrén kitárták a hajósember szegénységét. A nyitott kalibában a hajó végén tarka dunyha cihája emberi test körvonalait rajzolta ki és maró füst szállt a szurtos kis tűzhelyről a híd felé. A magasban összekeveredett a folyó kék párája és a csípős, komisz füst. A sáros töltésen ugyanekkor káromkodva nógatta lovait egy szerviánus.
Ilyen volt a város minden reggel. Annyi sok remény vetett itt horgonyt: a vastagabb ereken kék hasú ezres bankók özönlöttek a jelesebbek felé, másoknak vékonyabban szivárgott a pénz – legtöbben mégis hasztalanul szidták az erőtlen hajszálcsöveket, nem jött semmi azokból. Legfeljebb rézpénz, mindennapi krajcár. Krajcárcsörgés muzsikált Csecsetka úr fülébe is – krajcár zene, amikor ő hirtelen jött gazdagságra vágyott.
Amikor a piaristák tornyában nyolcat vert az óra, egy nagy sárga kapu elnyelte a posztókabátos embert, Csecsetka [111] urat. Falépcső megkopott korlátja hirdette odabent, hogy itt él a szú: itt ebben a garádicsban, minden íróasztalban, a falakban és mindenütt. Egy fedél alatt a polgármesterrel, a sok városi hivatallal, a sürgő-forgó írnokkal, díjnokkal.
„Á, jó reggelt kívánok” – ezt mondták egymásnak, „szervusz kérlek alássan” – így köszöngettek jobbra-balra a tisztviselő népek. Ez volt a baráti úri hang, amit irigykedve és szájtátva hallgatott az ácsorgó, becitált polgár.
Leghátul a folyosó végén terül el a levéltár. Itt keresztelték kékplajbásszal, és itt temették nyolctól kettőig az ügydarabokat. Régelhalt akták holteste aludta örök álmát a portakaró mélyen: a sírkertek kegyeletes csöndjét csak délelőtt tizenegy felé zavarta meg élénkség. Ilyenkor huhogta reszelős hangon Csecsetka úr fele Bagoly Péter az öreg díjnok:
– Most jó volna, kartárs úr, egy pohár sör!
Úgy zümmögött a szó, akár a lázadás. Szomjas, kiszikkadt mélységek, feneketlen kutak hördülnek így néha. Krajcárt markolt azután a zsebek mélyén a kéz, gyűrte, számolgatta, melegre fogdosta – ne lássa meg a kollega a pénzt, mert elkéri cédulára, isten bizonyra, hogy meghozza holnapra. Két pohárra még futja talán – minek abból a másikat itatni?
Titok nem maradhatott a szomjúság tizenegy után sem a levéltárban, sem az iktatóban vagy az árvaszéknél. Még a bő pénzű, zsugori városgazda is méregette a távolságot a Liliom Kávéház sörözőjéig.
És hiába nézett szembe a térrel a vármegyeház közigazgatásilag másodfokú ablaksora. A rendezett tanácsú koponyák nem rettentek vissza. Sör lesz ebből, ebadta!
Csak az öreg torony vetette megbocsátó tekintetét a térségre. Hiszen meg gyilkosságra is penitencia – nem bűn az, ha délelőtt sört iszik a magyar!
*
A gradnulicai lejtőn, meg odaát a hídon túl, a nagyszebeni takarékpénztár hosszúlejáratú kölcsöneiből felvert családi házakban, két szobakonyhás udvari lakások bizakodó világában mindenki hizlalt valamit. Göbét, disznót legtöbben – volt, aki betétkönyvét hizlalta, sokan önmagukat. Zsírosodás duzzadás lett a krajcárokból. Gyereknél nagy hasú takarékpersely képében jelentkezett ez és a temetőig kísérte a polgárt.
Csecsetka úr a reményt hizlalta, a hirtelen való meggazdagodás reményét. Örökké lutri számokkal álmodott. Az egyesek vékony lábukat emelgették, a hasas hármasok és ötösök úgy belétehénkedtek szívébe, agyába, hogy másnak ott alig maradt hely. Pokol az ilyen, a sok iktatószám között! [112]
Egyszer komoly gutaütéstől féltette a felesége: ez akkor volt, amikor Kohajda István bótosi lakos illetőségi kérelmét kihúzták a lutriban, félmillió forinttal. Ugyanazt a számot tudniillik, amit az akta viselt. Elég lett volna az őrizetre bízott aktafalkából ezt az iktatószámot megjátszani, s most gazdag ember lenne!
Ekkor döbbent rá a nagy titokra, hogy tudniillik tízezerig minden nyerő szám a keze alatt van a levéltárban valamelyik aktán. Forgatja, számozza, csatolja, stemplizi őket – csak azt tudná, az ördögbe, melyik szám gurítja a szerencsét? Talán özvegy Szecskár Lujza alázatos kérelme 9871 római kettő alatt.
Gondterhelten ült a vastag számjegyek árnyékában, mint aki igazi kincset őriz. Tudta az egész városháza Csecsetka úr reményét. „Csak megkaparod a stószt, kérlek alássan, addig kapargatsz, míg neked is jut.” Ilyeneket mondtak az írnok kartársak és meg voltak győződve szentül, hogy bolond ember ez a Csecsetka. Inkább malacokat fogna hizlalásra, mint lutriba a pénzt…
*
November derekán – igen ekkor történt – az emberek szájára ráfagyott a nevetés.
Csecsetka úr egy délelőtt melléhez kapott, azt hitte kiugrik a szíve. A számtenger mélyéről előkúszott egy kis fekete pont, néhány számjegy csattogtatta bokáját a hetilap hasábjain – „Nem, Bagoly kartárs, – hörögte – nem tévedek, ez kétségtelen!” Körme belemélyedt a papírosba, mintha az újság hasábjairól akarná kiásni az állami osztálysorsjáték húszezer forintját, amelyet – az újság szerint megnyert.
Ilyen marha szerencséje legyen valakinek – mondták félóra múlva az egész városban. Még az öreg árvaszéki elnök a földszinten, az is riadtan kapta fel a fejét az erősödő zajra és lábtopogásra. Felülről jött a zaj az emeletről, a levéltári szobákból. Talán patkányirtást rendelt el megint a városgazda?” – ez volt az első gondolata.
Mert a rusnya dögök ugyancsak elszaporodtak, alig győzték pusztítani őket !
*
Jó ember volt a polgármester, az tagadhatatlan. Ha felpattant hátaslovára, napokig nem látta a sok írnok a sárga házban – mintha táltosra pattant volna, amely elröpíti messze, idegen világba a poros akták birodalmából. A város gondjainak integetett ilyenkor rajtpajcslijával vagy csak a hajdúk feszes tisztelgését fogadta – ki tudja azt vajon? Nem a kicsik dolga, hogy bírálják a felelős nagy urak ténykedését. [113]
A novemberi köszvényjáró napokon viszont alig volt szorgalmasabb szolgája a városnak nálánál. Csak olykor-olykor szakította félbe munkáját: egész városért felelős tekintete ilyenkor a térre esett egy-két percre, a városháza előtti térségre, ahol az artézi kút körül viháncoló cselédlányok lopták a napot a vízhordás címén, és a köpködőn ténfergő napszámos emberek nagyszámú jelenléte hirdette a téli gondok közelségét. Néha egy-egy szekér vagy bérkocsi kocogott el az úton a templom tövében: nógatta a lovakat az eső verte szél – ilyenkor belenyilallik a köszvény és a szomorúság minden emberbe, hatvan felé.
– Hja, hja – mondta a polgármester félhangosan és nem tudta, mire mondta. Mélységes bánya az emberi szív, nem tudni soha, mit szállít abból a felvonó az agy felé. Bolond dolog, hogy az ember örökké össze van zárva önmagával, furcsa rabság ez, bölcsőtől koporsóig. Elhullatott, elbitangolt esztendők emlékei kényükre, kedvükre sétálnak fel-alá a szív és az agy közötti akkor is, ha nincs ott semmi keresnivalójuk. De hát nem mondhatja az ember saját gondolatainak a polgármesteri installáció napjától, hogy coki! Nincs külön telekkönyvvezetői, polgármesteri vagy főispáni gondolatcsoport – egyszerűen előmászik valahonnan egy felelőtlen kép a díjtalan közigazgatási gyakornok életéből és az ember itt áll pőrén és szégyelli magát saját gondolata előtt.
Talán erre mondta a polgármester, hogy hja-hja, amikor kibámult az ablakon és nem vette észre a besurranó főjegyzőt; az meg azt hitte, elnyomta a szendergés feljebbvalóját, és álmában dünnyög.
„Szervusz” – szólt hozzá jó hangosan és megállt az íróasztal előtt. – „Intézkedni kéne” – tette hozzá.
Most elszelelt a bitang gondolat és helyt adott a csorbítatlan, töretlen városvezetői gondolatmenetnek. „Intézkedni, mire?” – kérdezte a főjegyzőt, mert nem szerette túlságosan ezt a szót. Az intézkedés felelősséget jelent, a tanácsülést, a vármegye és minden fórum figyelő tekintetét egész a csillagos égig.
– A levéltári helyettesítés miatt – mondta kedvetlenül a főjegyző.
Ja igen, az a disznóság ott az irattárban. Mi is volt az, rendbontás, fegyelmi ügy? De nem, tudom már, már emlékszem. Már tudom. Mit bámul úgy rám az a halszemű sváb?
– Már tudom – mondta ki hangosan. – Majd intézkedem, nyugodt lehetsz! Íme ez lett Csecsetka úr húszezer forintos szép szűzi szerencséjéből. Levéltári disznóság. Néhány álmos és [114] pattogó szó a polgármesteri diófa íróasztal előtt. Majd intézkedem.
*
Tudja minden kabátos és újságolvasó ember, hogy a hatóság időről-időre intézkedni szokott. Az intézkedés lehet széleskörű, lehet szigorú, esetleg olyan fogalmazást kaphat, hogy a hatóságok mindent megtesznek a káros jelenség leküzdésére.
Minden hatósági intézkedés első lépése az, hogy becsengetnek valami hajdút vagy hivatalszolgát és elszalasztják valahová. Adott esetben a polgármesteri intézkedés abból állt, hogy az öreg becsengette ajtónállóját, és szigorúan meghagyta neki: Jöjjön be holnap az a Csecsetka, haladéktalanul!
Mert négy napja színét sem látta a város a húszezer forintos reményfinek. A különböző ügyosztályok nem kis megdöbbenésére. Mert húszezer forint ide, vagy oda, az aktákat mégis csak ki kellett ásni a portenger alól és Bagoly díjnok, ha győzte is a munkát, inkább arról tartott előadást, hogyan fogadta az örömhírt közvetlen feljebbvalója Csecsetka Ferenc, és hogy mi minden lesz abból a húszezer forintból a levéltáros kezén.
Megitták mind az összes ügyosztályok írnokai, kezelői és díjnokai Csecsetka Ferenc sörét, együtt örvendeztek vele éjszakánként valami kocsmában a dolvai városnegyedben a lutri örömére – reggelre meg panaszra mentek a főjegyzőhöz, hogy két napja hiába várják a szeszgyári kisajátítás ügyiratait a levéltárból, mert Bagoly Péter díjnok, aki most egyedül dolgozik, „elvesztette a fejét.”
Mint a búcsújárás, úgy zarándokoltak sopánkodva ajtóról-ajtóra – mint a halálmadarak, kézről-kézre adták a kilincset egymásnak: megállj Csecsetka Ferenc, beleköpünk a szerencse tányérjába! Nem élvezed azt zavartalanul. Itt porosodsz majd köztünk továbbra is. „Nem annyi ez a húszezer forint, hogy dologtalan földesúr legyen belőle” – ilyeneket mondtak. „Nem hagyhatja itt a tizennyolc esztendei nyugdíját.” Alattomos tekintettel ötpercenként nyitottak be a levéltárba hallgatni, amit az a bolond Bagoly Péter összefecseg.
És amikor a polgármester végre intézkedett, mindenki szóról-szóra ismerte az üzenetet: „Semmi közünk a szerencséjéhez, nincs szabadsága, jöjjön be haladéktalanul az a Csecsetka.” Akár a sakkjátékosok, akiknek sikerült megmattolni magát a szerencsét, úgy érezték magukat, úgy ficánkoltak az irigyek.
„Húszezer forint? – mondd már. Ha eladom a házamat, és apósom árúba bocsátja a szőlejét, nekem is lehetne húszezer forintom” szólt a városgazda. [115]
Minden emberi számítás arra engedett következtetni, hogy Csecsetka Ferenc írnok és irattáros holnap reggel elindul reggeli után, végig lépked évtizedes útján, áthalad a nagyhídon, és pontban nyolc órakor befordul a városházára örök robotra. Az álom elszállt.
Csecsetka Ferenc azonban másképp akarta ezt. Valami iszonyú nagy gorombaságot üzent vissza a város fejének.
Kékre váltan hallgatta az üzenetet a polgármester. Jó ember volt, de most dúlt fúlt, csapkodott. „Bezáratom, becsukatom a munkácsba a gazembert” – ilyeneket üvöltött. Okos ember volt, de most elfelejtette, hogy húszezer forint készpénz mámora áll vele szemben. Tizennyolc esztendős és két évtizedes alárendeltség szabadult fel Csecsetka úrban. Igen, ő készült erre!
A nagy sárga ház írnokai megdöbbenve értesültek az eseményekről. „Négy százalék kamatozással számítva – fejtegették – az nyolcszáz forint évente. Hát kell az embernek nyolcszáz forint évi jövedelemmel ilyen gorombának lenni? Becsukni minden kaput, felégetni minden hidat régi élete felé?”
Nőttön nőtt az izgalom. A megyeháza börtönébe, a munkácsba ugyan nem csukták be Csecsetka urat, ellenben a szerencsétlen irattáros egyik nap hatalmas hatmarkos kancán végiglovagolt a főutcán. Citromsárga kesztyűvel integetett, köszöngetett a járókelőknek. „Még ha tíz százalékot is kap a pénzre, akkor sem értem” – ez volt a főszámvevő véleménye. Sárga kesztyű és zöld nadrág – hallottak már ilyet?
A Wertheim-szekrény eset, az már derültséget keltett. Csecsetka úr kifogyhatatlan volt az ötletekben. Vásárolt egy használt öreg páncélszekrényt, nyolcszáz forintért – a nyolcszáz forint egy évi kamatja a húszezernek – elhívatta Oldal urat, a fényképészt, aki felvételt készített a Csecsetka családról. Kemény kartonlapon. Kézről kézre járt a fénykép a városházán. Merev arccal álltak a képen a családtagok, mint az eszelős megszállottaké, olyan volt a tekintetük. S a kitárt szekrényben néhány köteg tízes bankó hirdette – apróban, hogy többnek lássék a vagyon – hangosan hirdette az élők és az utókor számára: íme így jár, aki lutrin játszik…
*
Húszezer forintot költött el egy év leforgása alatt a legendáshírű Csecsetka Ferenc és családja. Úgy égett, lobogott az álmos város felett ez a türelmetlen pénzpocsékolás, mint a furcsa szégyenbélyeg: száz és ezer sarkon ütközött bele a jóíz[116]lésbe, a józan észbe és mindenbe, ami a dolgok rendje volt. Mégis, valami édesbús mellékzöngével lopta magát a szívekbe, mint egy-két órás színjáték romantikája. „Ez igen, odavágni mindent” – sóhajtották a polgárok önmaguknak éjszaka a paplan alatt. Az önmagába zárt ember kétségbeesett kísérlete, mint a pille, feltörni a gubót és szállni az értelmetlenségbe. Megfricskázni az életet, elfelejteni a hernyók sorsát!
Az irigységen, ámulaton és nevetésen túl – akár a szú a városháza garádicsában – vasfoggal kapcsolódtak egymásba a percek és felőröltek, felmorzsoltak lassan mindent. Megették a pénzt, a legendákat, a polgármester haragját, az éveket, a lázadást, az egész furcsa történetet. Nem maradt ezekből utóbb, csak a visszatérő visszajáró őszi szél a nagyhíd fölött és Csecsetka úr egy stráfkocsi tetején: sört fuvarozott az öreg hosszú évek óta. Az eleméri vámkapu sokat látta, kocsmáról-kocsmára robogott kocsiján furcsa üvegzenét harangoztak a sörös fiaskók. Olykor egy hordót vagy becskét is legurított a kocsiról Csecsetka Ferenc, lábával nógatta, hogy gyorsabban guruljon a kocsmaajtó felé.
A városháza előtt mélyebbre húzta szemén a bőrsapkát, – bolondos élet, hej, aki szeszéllyel forgatod a sorsokat, miért emelsz fel egy porszemet, hogy visszaejtsed azután? Miért adsz nevetést az irigyek arcára, miért töröd meg olyan kegyetlenül a lázadást, mondd?
*
Csak az öreg hajdú tisztelgett változatlanul Csecsetka úrnak, hosszú évek után is, mintha mi sem történt volna a sárga víz partján.