Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. március 15) 3. szám

Ilkics István: A délvidéki görögkeleti szerbek egyházi életéből

Hazánk déli részén már éltek görög-keleti szerbek jóval 1689 előtt is, amikor Csarnojevics Arzén pátriárka vezetése alatt lefolyt a nagy bevándorlás a Balkán-félsziget közepéről, a szerb nemzeti államból, amely a XV. században végleg összeomlott.
Ezt a tényt bizonyítják régi bácskai görög-keleti szerb kolostorok Kovilyban és Bogyánban. A kovilyi kolostor, nem messze a hasonló nevű községtől, a hagyományok szerint Szent Száva, a bogyáni pedig egy kereskedő kegyes alapítványa volt és még Mátyás király idejében épült.
A XVI. században, de főleg a mohácsi csata után a történelem délvidéki görög-keleti szerb püspököt említ előbb szegedi, majd újvidéki székhellyel. Különböző, máig megőrzött történelmi feljegyzések szerint ezen a területen a szerbek nagy bevándorlásig nyolc görög-keleti szerb püspök volt, akik az itteni görög[106]keleti szerbek vallási élete fölött őrködtek. Hogy milyen volt egyházi életük külső kánoni szervezete, arra nézve semmi határozott megállapítást nem tehetünk. Azt azonban mindenképpen föltételezhetjük, hogy itt nem volt semmiféle keleti autokefális egyház, hogy itt szórványok voltak és a püspökök vagy a konstantinápolyi, vagy a pétyi pátriárka fennhatósága alatt állottak.
A szerbek nagy bevándorlása után már egy sokkal rendezettebb egyházi élet veszi kezdetét ezen a vidéken, amely a magyar állam törvényeinek keretén belül és a keleti ortodox egyház szabályai szerint szépen fejlődött és keresztül ment a politikai, társadalmi és kulturális megnyilatkozások minden fázisán.
Abban a törekvésben, hogy egyházi és vallási életüket kifejlesszék, a délvidéki szerbeknek sok mindenre kellett tekintettel lenniük. Ők magukkal hozták erre a vidékre régi hazájukból vallásuk sértetlen alapelveit, amelyek kifejezésre jutottak különböző egyházi intézményeikben és népi hagyományaikban, valamint szokásaikban. Egészen természetes tehát, hogy ebben a tekintetben egy konzervatív álláspontra helyezkedtek, ami abban nyilvánult meg, hogy lelki életüknek ezeket a kincseit érintetlenül tovább vigyék. De ez már nem ment egészen simán. Az új környezetben ők egy addig ismeretlen államhatalommal, a római katolikus egyházzal és a magyar néppel kerültek érintkezésbe, amelynek egészen más etnográfiai jellege, régi kultúrája és történelmi múltja, valamint ezeken alapuló nemzeti élete volt. A politikai hatalomnak természeténél és történelmi tradíciójánál fogva éberen kellett őrködni, hogy a jövevények ne zavarják meg a fennálló államjogi szervezetet; a római katolikus egyház képviselői hivatásuk tudatában óvatosságra kényszerültek, hogy a bevándoroltak, mint a keleti egyház hívei ne élvezhessenek szélesebb szabadságot, esetleg a katolikus egyház kárára, maga a nemzet pedig arra vigyázott, hogy az új telepesek ne tegyenek kárt a magyar népi egységben.
A történelmi események további során megerősítést nyert, hogy a jövevények együttélése e vidék őslakóival nem ment minden nehézség nélkül; de ezek a nehézségek sohasem éleződtek tragikus cselekményekig, kivéve egyes ritka eseteket, amelyek után a kölcsönös jó viszony újra helyreállt és a közös élet szép összhangban folyt tovább, úgy a köz-, mint a magánéletben. Ha ellentétekre került is sor magyarok és szerbek között, az nem annyira vallási és nemzetiségi eredetű volt, hanem inkább politikai. Ezeket az ellentéteket egy idegen kéz kívülről szította, hogy a szerbeket a maga céljainak szolgálatába állítsa.
A magyarok előzékenysége a szerbek iránt több alkalommal bizonyságot nyert úgy a magyar államhatalom ténykedése, mint egyéni nemes megnyilatkozások révén. Az 1791. évi XXVII. t. c. [107] elismeri a görög-keleti szerbek vallásszabadságát Magyarországon. Ez azonban nem azt jelenti, hogy vallásszabadságuk csak akkor nyert elismerést, hanem ezzel a magyar állam a régi állapotot újból megerősítette. Az 1792. évi X. t. c. lehetővé teszi a szerbeknek, hogy hivatali állásokat foglaljanak el a magyar királyi udvari irodánál és a helytartótanácsnál, a metropolita és a megyéspüspökök pedig méltóságuknál fogva a magyar országgyűlés tagjai lettek, ahol szót emelhettek egyházuk és népük érdekében. Az 1848. évi XX. t. c. a görög-keleti egyháznak az ország többi egyházával egyenlő jogokat biztosít. Az 1885. évi VII. t. c. kimondja, hogy a pátriárka és a megyéspüspökök méltóságuk tartama alatt a főrendiház tagjai.
A városokban és falvakban a görög-keleti szerbeknek sohasem tiltották meg templomok építését így minden város és község, amelyben elegendő számú görög-keleti szerb letelepedett, hamarosan a nagy bevándorlás után szép, téglából épített és toronnyal ékesített templomot emelt. Ezek a templomok többnyire a városok és falvak főterén épültek, a tereket és keresztutakat pedig kőkeresztekkel díszítették. Mindez bizonyítéka a szerbek egyházuk iránti szeretetének és magyar részről figyelmesség az új polgártársak irányában.
Az egyház keretén belül felekezeti iskolák nyílnak, amelyek a görög-keleti vallás szellemében nevelik az ifjúságot istenfélelemre, hűségre a király és haza iránt, anyanyelvének szeretetére és a magyar nyelv lojális tiszteletben tartására és elsajátítására.
Érdemes megemlíteni itt Kállay Béninek, a kiváló magyar államférfinek egy figyelemreméltó gesztusát, 1865-ben. Ebben az évben Kállay 300 forintos alapítványt tett Magyarország szívében, Szentendrén, ahol a szerbség már kihalófélben volt, hogy az ottani szerb felekezeti iskolában, minden év végén az alapítványi összeg jövedelmének kétharmadával megjutalmaztassék az a tanuló, aki a szerb nyelvből legjobb előmenetelt tanúsítja, egyharmadával pedig az, aki a görög-keleti hittanban tünteti ki magát.
Az államjogi és társadalmi körülmények ilyen keretében fejlődött tovább a magyarországi szerbek egyházi élete, s ilyen szellemben rendeződött a görög-keleti szerb egyházi önkormányzat is. Az egyházi élet önkormányzata kezdetben nem volt kiegyensúlyozott. Az első időben meglehetősen zavartalanul működött, de később nagyon eltávolodott valódi rendeltetésétől. Viharos lefolyású elkeseredett harcra került sor a hierarchia, mint az egyháznak hivatásos szerve és a világi elemek között, akik kétségbe vonták a hierarchia elsődleges jogát és kötelességét az egyházi élet irányítására.
A görög-keleti szerb egyház önkormányzatát a magyar állam annak belső vallási és egyházi szükségleteinek fejlesztése céljá[108]ból ismerte el. Az önkormányzatnak az egyház fejlesztése az evangélium szellemében volt a hivatása. Azonban éppen ellenkezőleg történt. A szerb nép vezetői áttértek a világi politikára. Az egyházi száborból, amelynek az volt a kötelessége, hogy apostoli buzgóságtól legyen áthatva a vallás iránt, a nemzeti parlamentnek egy változata alakult, amely a hierarchiát a maga alárendelt és felelős szervének tekintette. Hogy a fejlemények idáig juthattak, abban talán némileg hibás volt maga az államvezetés is, mert egy törvényével a görög-keleti egyház egységét két részre osztott szerb és román pravoszláv egyházra. Így aztán úgy az egyiknek, mint a másiknak szigorúan vett nemzeti jelleget adott, amelynek birtokában háttérbe szorultak a vallási és egyházi kérdések és előtérbe kerültek a nemzeti és politikai törekvések. Teljesen érthető, hogy a hierarchia az események ilyetén való alakulása folytán hivatásának tudatában kényszerülve volt fékezni az egyházi szábornak ilyen ténykedését, amelyben világi támadások valóságos áradata zúdult az egyház és ennek integrális tanítása és szervezete ellen.
Mindez odavezetett, hogy Samuil Maširevič, a Sombor-i születésű pátriárka kénytelen volt 1869-ben a karlócai egyházi szábort feloszlatni. A püspökök és a lelkészi kar tiltakozásuk jeléül, hogy elítélik a méltatlan világi elemek sértegetéseit, együttérzést vállalva a pátriárkával, elhagyták a szábort. A pátriárka a híveihez intézett 1869. július 10.-i pásztorlevelében a következőképpen magyarázta eljárását: „Én olyan férfiakkal, akik a mi egyházunk szellemével teljesen ellentétes állást foglalnak el, tanácskozni és velük egyházam és népem ügyeit tárgyalni képtelen vagyok. És nemcsak, hogy ezt vallom, hanem ünnepélyesen kijelentem és kihirdetem (és ebben velem egy véleményen vannak püspöktestvéreim is), hogy mi olyan férfiakkal, akik nem vallják azt a hitet, amelyet a pravoszláv egyház vall, akik nem tisztelik a szent szertartásaikat, akik nem akarnak tudni egyházunk alkotmányáról és alapintézményéről, akik az egyházban és templomban uralkodni akarnak – hogy mi ilyen férfiakkal és általában olyan személyekkel, akik fiatalságuknál fogva nem rendelkeznek, semmiféle tapasztalatokkal egyházi és népi életünkben és maguk is tanácsra szorulnak, egyházi és népi ügyekben velük tanácskozni és együttműködni nem tudunk. Ez az én és püspökeim nyilatkozata.”
A délvidéki görög-keleti szerbek egyházi életének ilyen nehéz napjaiban a magyar kormány becsületesen támogatta a papság indokolt álláspontját és a kánoni rendet az egyházban. Így, amikor a világháború előtt a viszony a hierarchia és a világi elemek között újra kiéleződött, úgyhogy további együttműködésük lehetetlen volt, a magyar kormány a béke és rend érdekében 1912 júliusában az addig fennálló egyházi önkormányzati szerve[109]zetet felfüggesztette és helyére a hierarchiával történt megállapodás után anélkül, hogy megsemmisítette volna az önkormányzatot, olyan alapot talált, amely megfelelt a pravoszláv egyház kánoni alapelveinek. Ez az állapot egészen a világháború befejezésig tartott.
A világháború után a délvidéki görög-keleti szerbek – a Horvátországban és Szlavóniában élő hitsorsosaikkal együtt – egyházi szervezetükkel a jugoszláv királyság fennhatósága alá kerültek. Az egyházi élet egészen az 1941. évig olyan mederben folyt, amely nem felelt meg e vidék régi szelemének és egyházi hagyományainak. Bárhogy tiltakoztak is egyes püspökök, Belgradból végrehajtották a centralizációt úgy az önkormányzati szervezetet, mint a vagyoni állapotot illetően. A Délvidék visszatérésével az anyaországhoz, rendezni kell a görög-keleti szerbek egyházi életét, valláselveik és kánoni előírásaik megsértése nélkül. Természetesen figyelembe kell venni, hogy hazánkban a görögkeleti szerbeken kívül más görög-keleti vallású nemzetiségek is élnek éspedig: románok, rutének, és szép számmal magyarok is. Ezért nem ismerhető el egyiknek sem kizárólagossági joga a görög-keleti egyházi élet irányítására. Sajátos kívánságaik elismerésével, a liturgiai nyelv eddigi használatának megtartásával és az egyházi vagyon meghagyásával az egyházi szervezetet az egyetemesség alapjaira kell helyezni, olyan keretbe tehát, amely Isten dicsőségét és a magyar haza boldogulását szolgálja.