Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. július) 7. szám, 433–504 p.

A Tisza ezen az éjszakán csendes volt, mondhatni hívogató. A május az egész tavaszt a folyó köré zsúfolta.

Csupa zöld minden, és az orgonaszag még a Tiszát is megrészegítette…

A hold kerek arca a Tisza tükrében gyönyörködött éppen.

Nincs olyan giccs, ami szebb volna, mint a Tisza-táj májusi éjszakán.

De sehol nem volt látható emberfia, aki gyönyörködött volna benne…

Éjjel fél kettő…

Ez az időszak, amikor a szép természet végre egyedül érzi magát, és levetkőzve fürdik a Tiszában.

És a holdvilágban… Az orgonaszagban…

A rakpart sétányhomokja csupa ezüst…

De meg a buja fű is harmatosan ragyogott…

A csend olyan hatalmas életet énekelt, mint amilyen csak várandós anyák szemében csillog…

Olyan hallgatásban lélegzett minden, amilyen megelőzni szokta a dolgok vajúdását.

Az ég tövében piciny, rózsaszín csík. Talán a hajnal hírnöke. Tavasz… Hajnal… Életigenlés…

A Tiszában most millió hal rakja buzgón az ikráit…

Ki is merné ebbe az orgonaszagú, lila életködbe a halált belesóhajtani?

*

Imbolyogva jön elő egy sötét alak a fenyőfák árnyékából.

Jön, már látni leányos, karcsú alakját, amint rálép az első lépcsőfokra, amely a rakpartról levezet a vízig.

Megáll.

Árnyképe, mint egy dombormű vésődik a derengő ég lila-kék csillagpettyes bársonyára.

A karcsú árnyék bájosan illik bele a keretbe. Arca hófehér, és karját előrefeszítve néz le a Tiszára. Aztán a holdat nézi, majd körülnéz, aztán megrebbenve fut le a lépcsőkön.

Cipője sarka fürgén koppan a kemény köveken. [445]

Szorosan a víz mellett megáll. Nézi a vizet egyre előbbre hajló derékkal, mintha mágneses erő húzná.

Egy béka ugrik e percben a vízbe. Megretten. Körülnéz. Dermesztő félelemérzés fogja el. Mintha jobbról is, balról is mozogna valami.

Szédül, kibírhatatlan szorongással látja, hogy közelednek feléje. Dermedtsége halVanjan enged, mert látja, hogy mindkét oldalról nő közeledik feléje.

Nyaka lecsuklik, tehetetlenül rogy le a homokba.

Megborzong, az az érzése, hogy békára ült, de nem tud megmozdulni.

Érzi, hogy a közeledők mellette vannak, és összerándul egész testében egy könnyű érintésre.

Felzokog.

Két meleg asszonytest simul hozzá két oldalról. Kezek simogatják haját, karját, hátát, és csillapító szavak röpdösnek szaggatottan…

Ezek még jobban megrázzák, és egyre hevesebben zokog. Érezni lehet, hogy egész testével, lelkének minden atomjával sírja a szenvedését.

A két asszony szorosan fogja, és elcsendesedve egymást fürkészi a harmadik lecsuklott feje fölött…

– Ki kell sírnia magából – mondja az egyik.

– Könnyebb lesz neki – így a másik.

Hallgatás. Nagy, merev, ijesztő csend. Ilyen lehet, ha egy hajó utasaival elmerült.

– Maga… miért van itt… nagysága? – szólt végre az egyik asszony, egy törődött munkásasszonyféle.

– Amiért talán maga is, meg ez a lány itt…

Békák csevegtek körülöttük, és egyre szélesedett az égen a rózsaszínű csík.

– Nekem nagy okom van itt lenni…

– Mindenki úgy érzi, aki ide jut.

– Sok baj van a világon.

– Több, mint amennyit elbír az ember.

– Az. Ez a rettentő szegínysíg. Az ember belenyomorodik a munkába, oszt öregségére még sincs kenyere. Oszt mért? Volt nekem uram, aki keresett volna ránk, ha el nem esik a háborúban. Aztán nekem három lányt felnevelni.

– Hát azok most már keresnek talán?

– Jaj, ezért, ezért a keresetért kell a Tiszának menni egy tisztességes anyának…

Felzokogott, és a májusi éjszakába belesuttogta az élete tragédiáját. [446]

A három nő furcsa gomolyagként gubbasztott, különös háromsága a szenvedésnek. Disszonáns kép a tavaszi éjszakában, a szelíd sodrású víz tövében, amely torkosan nyelte a parti fövényt, ami a sós könnyeket magába itta.

A sorsát kibeszélt nő mintha megkönnyebbült volna. Nézte az úrinőt, akivel szót váltott.

– De a nagysága… még elég fiatal, nem látszik, hogy rossz a sora, hát mért, mért…

– Oh, az idegeim…

A pillanat kérlelhetetlenül parancsolta az őszinteséget, hát folytatta:

– Már nem bírom tovább. A férjemet tizenöt év előtt kitették az állásából… Tizenöt éve munka nélkül, kereset nélkül. Amink volt, már lassan mindent feléltünk… Minden pusztul, romlik, és nem lehet semmit újjal kicserélni. Nem bírom már ideggel a sok lemondást. Lemondani mindenről, ami értelmet és örömet adhat az életben… A rendes táplálkozásról, a jó ruháról, a könyvről, színházról, utazásról… Istenem, ennyi lemondás után igazán nem nehéz lemondani az életről is…

A másik asszony elgondolkozott ezen az idegen szenvedésen. Nem is értette egészen. Az ő szükségletei messze alulmaradtak ezen a hiánypanaszokon. Ő tűrte a becsületes szegénységet, mint egy természetes állapotot. A lelkét a becstelenség gondolata dúlta fel, amit abban érzett, hogy a gyermeke pénzért árulja magát. Hogy élni tudjanak. Úgy érezte, miatta, az ő falatja miatt történt. Hiszen a reumájától nem tud dolgozni.

A faluban kutyaugatás verte fel a csendet. A lány, akit két oldalról is átmelegített az asszonyok teste, most felrezzent.

Mióta a két nő magáról beszélt, elhalkult a sírása, és már nem remegett azzal a nagy, belső töréssel.

Az úriasan öltözött nő hozzáhajolt:

– Te, kislány, te mit akartál ilyen szép tavaszi éjszakán a Tiszától? Mi történt, hogy olyan meggondolatlanul lefutottál ezen… a halállépcsőn?

A lány most felnézett rá. Fényes, fekete szeme bizalommal nézte a beszélőt, aztán tekintetével a lépcsőnek fordult, és halVanjan elmosolyodott.

Tetszett neki a szó: halállépcső.

Igen, ő lement a halállépcsőn, hogy a Tiszába fulladjon, és most megakadályozták szándékában.

Dühös akart volna lenni, de nem tudott. Egy csöppet még közelebb simult a nőhöz, akit osztályához tartozónak érzett. [447]

A szegény asszony a másik oldalon észrevette ezt az elhajlást, illedelmes távolba húzódott.

– Szerelem? – hangzott a kérdés a lány fülébe.

Az nem szólt, de a tagjai megvonaglásában benne volt az igen.

Az asszony hirtelen magához szorította. Úgy érezte, irigyli ezt a fiatal teremtést, akit ennyire betölt egyetlen érzelem, hogy mindent el tud dobni miatta, még az életet is. Az ilyen elszánt szerelem nem lehet szenvedés és paroxizmus, ami a beteget nem engedi gondolkozni. A legboldogságosabb állapot nem gondolkozni, nem számolni, fontolgatni, a »végsőre« nem mint eredményre, hanem mint törvényre gondolni. »A halálhoz is hit kell, hogy szép legyen« – gondolta, és aztán szóra igyekezett bírni a csökönyösen hallgató lányt.

– A szerelem arra való, hogy éljék, nem pedig hogy meghaljanak miatta. Nem így gondolod, gyermek?

Heves rándulás után jött felelet:

– De ha nem lehet élni a szerelmet, akkor jobb meghalni.

– Már miért ne lehetne élni a szerelmet?

A lány dühös, elkeseredett gesztusokkal sikoltotta bele a bűbájos csendbe:

– Mert leépítették a vőlegényem, és erre ő is leépített engem.

– És erre te az életed akarod »leépíteni«… Nem gondolod, hogy erre még ráérsz? Hiszen csak elmúlik egyszer ez a válság, és rendbe jön minden… te még talán kivárhatod…

– Énnekem nincs mit várni. Én már úgyis nyakig vagyok, és fulladozok ebbe, a válságban. És akkor mégis jobb előbb a Tiszába, mint később a válságba belefulladni… A Tisza egy perc. Fulladás, és vége, de a válsággal nem lesz az ember kész, az olyan… olyan…

Nem tudott hasonlatot találni, az asszony folytatta:

– A válság az olyan, mint a lassan ölő méreg.

– No, ugye! – diadalmaskodott a lány.

– Igen, édesem, de te még alig szedhettél ebből a méregből. A te számodra még hasznos is lehet ez a kis arzén… csalódáspilula… legalább edzettebb leszel a sok válságméreggel szemben.

– Meg akarok halni, én úgyis meghalok – hajtogatta makacsul a lány.

– Ráérsz még, hidd el, kislány, neked korán van. Tudod mit, egyenesen szégyen a te korodban megfutni az élettől. És hátha kap más állást a vőlegényed és jelentkezik érted? [448]

– Nem jelentkezik. Behívták és egyrészt ezért is mondott le rólam, mert nem akar belőlem hadiözvegyet csinálni.

– De is egy jóravaló fiatalember… kár… kár… – sopánkodott a néni, aki gyakorlatból ismerte a hadiözvegységet.

– Butaság. Nem lesz háború. Különben a Tiszát még akkor sem késted el, ha tényleg lenne háború. De nem lesz… Még nem haltak ki a síró anyák és hadiözvegyek… ne félj, kedves… háború nem lesz, de – nézd csak, mindjárt reggel lesz… Milyen gyönyörű, piros hajnal! Látod, a hajnalnak nem kell tudni, nem is tudja, milyen lesz a nap és az alkonyat. A hajnal az ifjúság, az élet kezdete, és a legborúsabb hajnalra is kisüthet a nap. A reggel sohasem lép bele az éjszakába, minden életnek végig kell járni a maga útjait, legalábbis a delelőig, amíg megérett… Nézd hát, milyen csodaszép ez a májusi hajnal… Orgonák…

Hajótülkölés vágta el a szót, és nemsokára mozgás támadt a túlparti révészház körül.

Ekkor már felmentek a lépcsőkön, és látták egymást, ismerték egymást, egészen másképp látták és ismerték egymást, mintha társadalmi úton ismerkedtek volna össze.

Mentek egymás mellett hallgatagon, és nagyon szerették egymást.

A hajnal vörösizzón jelentkezett, és a kakasok kukorékoltak.

Az orgonaillat oly ellenállhatatlanul tolakodott orrlyukaikba, hogy muszáj volt mellre szívni.

Részegített, bódító mámort adott, mint az ópium.

Lenyűgöző volt a buja, zöld park a Tisza mellett hajnali fényben. A víz ezüstje is rezes lett, új színek és új fények jöttek.

A lány a vízre nézett félelem nélkül, de ellenszenvvel. Minden porcikája tiltakozott a Tisza ölelése ellen.

Aztán eszébe jutott, hogy otthon észrevehetik a távollétet, és ijedten dadogta:

– Istenem, rohannom kell haza…

Futni kezdett, majd pár lépés után visszafordult, és a két nőt összecsókolta. Aztán megint eliramodott, de egy orgonabokor előtt megállt, és tördelte a virágokat.

Sírt és nevetett…

Percek múlva eltűnt a fenyők között.

A munkásasszony is búcsúzott.

– Enni kér majd az aprójószág – mondta, de mert úgy érezte, hogy nem mondott eleget, beszélt tovább: [449]

– A nagyságáért is kár volna, aki úgy ki tudja ismerni az élet dolgait, és olyan jó szíve van…

– A más dolgában mindenki jobban tud okos lenni, de a maga bújára-bajára nemigen talál orvosságot. Isten áldja meg, jó asszony, és ne eméssze magát azon, hogy a lánya… nem tudjuk mi ebben a válságos világban megítélni, hogy mi a szégyen, mi nem. Ilyen rendes anyára nagy szüksége van a maga lányának. Nem is értem, hogy jutott eszébe…

– Talán nem is tettem volna meg, de nagyon el voltam keseredve… Nem is tudom, hogy mit akartam…

Ment, kék kötényével az orrát törülgetve. Az orgonabokor mellett megállt, és tördelni kezdte az ágait.

– Most nincs itt még a csősz, hát viszek egy kis virágot a pohárba.

A harmadik nő mosolyogva nézte. És amikor már egész egyedül volt, furcsa nyugalom járta át. Teljes odaadással gyönyörködött a természet szépségében, és bár soha ebben az időszakban nem járt ezen a helyen, természetes érzésekkel sétált fel-le a Tisza-parti sétányon.

Nem gondolt semmire, nézte a füvet, az eget, a vizet, és tekintete beleakadt az orgonabokorba.

Mosolyogva fogott a virágtépéshez, és ijedten rezzent össze az ágak recsegésétől.

Nehéz csokor volt. Elhalt a karja, mire hazaért vele. Férje riadtan ült fel az ágyban az ajtónyílásra.

– Hol voltál ilyenkor?

Nézte az órát.

– Három óra…

Az asszony néhány percig mereven nézte az ősz hajú, barázdás férfiarcot, és szívét a fájdalom vaskapoccsal szorította össze. Ebben a pillanatban érezte meg bűnös önzését, és most jött tudatára annak, hogy nem önmagáért él az élő…

Rekedten felkacagott, és az orgonákat az ágyra szórta.

– Orgonát loptam, tudod, ilyenkor még nincs ott a csősz.