Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. március 15) 3. szám

Bálint Sándor: A magyar népélet Szent István idejében

Első, szent királyunknak évről-évre való megünneplésében, a róla való emlékezésben eszünkbe jut országának népe is, és szívesen kérdezzük: hogyan élt a magyarság az ő idejében?
Az egykorú magyar népéletről természetesen közvetlen leírásaink nincsenek, de más célzattal készült följegyzésekből, legendákból, törvények szövegéből, az ásatások emlékeiből, a rokon népek és főleg a mai magyar népélet bizonyos hasonlóságaiból, annyi kiváló magyar tudós érdeméből mégis színes képet rajzolhatunk Szent István egykorú népéről.
A Szent István-korabeli magyarságot a társadalmi osztálykülönbségek ellenére is egységes és azonos, a mai népkultúrára emlékeztető műveltség fűzte össze és tette erőssé, magabízóvá. Ez a közösségi szellem, a nomádok jellegzetes népi fegyelme és szolidarizmusa voltaképpen a keresztény felebaráti szeretet közösségképző szellemének útját készítette elő. Pogány vallásunk samanisztikus szellemvilága, tisztult erkölcstana, derengő egyistenhite szintén fogékonnyá tette a magyar néplelket a kereszténység befogadására. Ma már tudjuk, hogy ősi műveltségünket a kereszténység nem nyelte el nyomtalanul. Szent István örök nagysága éppen abban rejlik, hogy országát, népét a kereszténységben is meg tudta magyarnak őrizni. [98]
Szent István népének atyja, olyan, mint a családfő gyermekei között. Nemzete iránt való szeretete, lelkéért való aggódása, jövőjéért való gondja a patriarkális társadalmak kemény, parancsoló szellemében nyilatkozik meg. Mintha az Írás szavát szolgálná: ne lássanak fiaid mosolyogni.
Ismeretes Szent István rendelkezése, hogy minden tíz falunak templomot kell építenie, amelyhez adjanak két telket, ugyanannyi szolgával, lóval és igavonóval, hat ökörrel, két tehénnel, harminc aprójószággal. Ezek a faluk természetesen ebben az időben még folyton mozogtak, a legeltetéssel állandóan változtatták helyüket. A templom azonban hamarosan telepítő erőt is sugárzott magából, amikor a hetedik napon, az Úr szent napján az isteni szolgálatra összejöttek a hívek: egyúttal vásárt is tartottak, kicserélték javaikat, a távolabb élők találkoztak egymással, a templom körül pedig hivatalviselők és mesteremberek telepedtek le.
Szent István szigorúan bünteti azokat, akik megszegik az Úr napjának tiszteletét és nyugalmát. A papoknak, ispánoknak meghagyja, ha valakit vasárnap ökörrel, vagy lóval meglátnak dolgozni, vegyék el tőle. Mindenkinek el kell mennie a templomba, kivéve a háztűz őrzőket. Ebben a rendelkezésben a tűznek, mint az élet jelképének ősi tisztelete jut hallgatólagos elismerésre. Ha valaki kellő ok nélkül elmarad az isteni szolgálatról, azt vagy megverik, vagy megnyírják. A nyírásnak a megszégyenítésen túl mágikus háttere is van: primitív felfogás szerint az idegen kézbe került hajszálat gazdája megrontására lehet fölhasználni. Minthogy a templom Isten háza, illendően is kell ott viselkedni. A szent király elrendeli, hogy meg kell büntetni, aki mise alatt zajong, vagy nem ügyel a szent tanításra, vagy másokat fecsegésével háborgat. És pedig az előkelőket megszégyenítésül ki kell az egyházból vezetni, a közönséges embereket pedig a templom pitvarában meg kell verni és nyírni.
Természetesen a magyarság lassan hajtotta fejét Krisztus gyönyörűséges igájába. Szilaj erkölcsei nehezen szelídültek meg. Szent István ószövetségi kérlelhetetlenséggel bünteti az önbíráskodás minden faját, így a párbajt és a gyilkosságot. A bűnösre szigorú vezeklést ró. Szigorúan bünteti a nők elrablását is. A nő bárki másé lehet, csak a rablóé nem. A rabló pedig kiátkozva örökké házasság reménye nélkül éljen. Ebből az ószövetségtől ihletett rendelkezésből az tűnik ki, hogy gyermekének sorsa egyedül csak a szülő kezében van. A nőrablás szokása különben még pogány kori hagyományokra, nomád virtuskodásra megy vissza.
A pásztornépek a javakat közösségi tulajdonnak érzik, az egyéni birtoklás szokatlan előttük. A kalandozásokban is megszokták az erősebb jogán alapuló zsákmányszerzést. Szent István [99] tehát a magántulajdon érdekében a lopás és rablás ellen szigorú törvényeket kénytelen hozni.
A papság, a szerzeteseket nem számítva, ebben az időben még nem élt celibátusban, joga volt megnősülni. Eltartására Szent István tizedet rendelt.
Szent István szigorúan föllép a javasok, boszorkányok ellen is, bizonyára azért, mert bennük látta a régi pogány hagyomány legszívósabb képviselőit. Ezért elrendeli, hogy ha ilyen személy találkozik, vezessék a paphoz, aki oktassa a hitben és böjtöltesse. A böjtölésben tisztult lélek majd fogékonnyá válik az új igazság befogadására. Ha másodízben is bűbájosságban találják, ismét böjtöljön, de most már mellére, homlokára és lapockái közé süssenek jelet az egyház tüzes kulcsával. Ha újra visszaesik, adják át a világi bíráknak.
Az ősi pogány vallási hagyományokat természetesen nem lehetett máról-holnapra a magyarság lelkéből kiirtani. Az Egyház tapintatát, főleg Szent Gellért bölcsességét mutatja, hogy a használható pogány kereteket, neveket sokszor megtartották, átvették a keresztény gyakorlatba is, de már krisztusi tartalmat öntöttek beléjük. Így átvették a pogány hitrendszerből az Isten, búcsú, bocsátani, a szentet jelentő egy, áldani, stb. szavakat, továbbá Szűz Máriának Boldogasszony nevét is. Szent Gellért legendája szerint „Krisztus anyjának tulajdon neve a magyarok nemzetségében ki nem mondatik, hanem csak mondatik: Asszonynak.” Ebben alkalmasint még a primitív népek névmágiája, azaz a fenséges, hatalmas személyiségek igazi nevének szorongó tiszteletből való elhallgatása érvényesül. Ismeretes, hogy az ószövetségi zsidók Isten nevét, a leigázott népek pedig Attila igazi nevét nem merték kiejteni, csak körülírással kifejezni. Így lehetett ez ekkor még Mária nevével is.
A kereszténységnek természetesen gondja volt arra, hogy az alkalmas pogány szokásokat átmentesítse. Különösen jellemző a pogány halottkultusszal kapcsolatos képzetek gondos átalakítása. A pogány magyar felfogás szerint életünk nem szűnik meg a halál után. A másvilágon is éppen úgy él a halott: eszik, iszik, vadászik, mint itt a földön. A hazajáró lélek távoltartására ellátják a halottat mindazzal (étel, fegyver, ló, kutya, szolga stb.), amire odaát szüksége lehet. Erről az ásatások egykorú leletei is meggyőznek bennünket. A Szent István-korabeli kereszténység rajta volt, hogy a rabszolgaság megszűnjék. Iparkodott tehát azt a barbár temetési szokást is megszüntetni, hogy a rabszolgát megöljék, és elhalt urával együtt eltemessék. Ezért sürgette, hogy Istennek tetsző cselekedet, ha valaki lelkének üdvösségéért szolgáját felszabadítja. Az ilyen szabadosoknak, másképpen dusnokoknak, tor[100]lóknak kötelességük volt urukról keresztény módon imádsággal, alamizsnával, halotti torral megemlékezni.
* * *
A magyarság, mint keleti nép a külső megjelenésre mindig sokat adott. Öltözete, ékszere, fegyverzete nemcsak a célnak felelt meg, hanem szemre is tetszetős volt. A féri ruha díszítésében nagy szerepe volt a mágikus eredetű prémnek és tollnak. A vászonruhát asszonyaik szőtték, a felsőruha szövetét pedig idegen kalmároktól vették, de bizonyára az állati bőrből készült ruhaneműeket: mentét, subát, szűrfélét sem vetették meg. Ruhájuk emlékeztetett pásztorainknak célszerűségében is festői, könnyű viseletére. A férfiak hajukat kopaszra nyírták, de hosszú üstököt eresztettek és ezt a fül körül aranyból, ezüstből, vagy bronzból készült hajszorítóba fogták. Gyűrűt, nyakláncfélét is hordtak, ami talán amulett gyanánt is szolgált. Tudjuk, hogy az ősi magyar ötvösművesség milyen magas művészi színvonalon állott, technikáját a nyugat is eltanulta.
A női viselet finomságáról néhány lelet tanúskodik. A nők öltözködésében az önellátás elve valószínűleg jobban érvényesült, mint a férfiakéban, hiszen tudjuk, hogy még Gizella királyné is természetesnek találta a kézimunkát: a szövést, hímzést. Ékszereik, gyöngyeik természetesen a vagyoni állapotot, a társadalmi rangot is kifejezték. Mindkét nem lábbelijéül a csizma, vagy bocskor szolgált.
A magyarság egy része még a szent király idejében is sátrak alatt élt. Ezt állattenyésztő életmódja hozta magával, amely állandó helyváltoztatást tett szükségessé. Őseink sátorlakása azonban nem volt valami rögtönzött, a mai cserkész-, cigánysátorra emlékeztető alkotmány. Az egykorú magyarság sátrára az ásatásokból és ázsiai nomád rokonaik jurtájából következtethetünk. Mérete különböző volt. Átmérője 3 – 10, magassága 2 – 5 méter között ingadozott. Alsórésze henger formájú, tetőzete pedig félgömb, vagy kúpalakú. Az egészet gyorsan szétszedhető faváz tartotta össze. A sátor borító anyaga gyékényből és nemezből készült. Közepén volt a tűzhely, amely egyúttal a családi életnek is jelképe.
Az egykorú magyar sírok tanúsága szerint a magyarság ismerte azonban a tapasztott sövényfalat is, ami arra utal, hogy állandóbb jellegű házformák építéséhez is értett, sőt a nádépítés sem volt előtte ismeretlen. Csak így érthető Szent István törvényeinek az a rendelkezése, amely szigorúan bünteti azt, aki másnak házát tűzzel elpusztítja. Ezeket az építésformákat népünk egyébként napjainkig megőrizte. A sátrakhoz valószínűleg az állattenyésztő törökös réteg ragaszkodott, míg a halászó finn-ugor [101] jellegű magyarság sövény-, illetőleg nádfalas házban lakott. Természetes dolog azonban, hogy a kereszténység fölvételével, a nomád életforma szelídülésével állandóbb jellegű lakóhelyet is építettünk. Kétségtelen, hogy sok szerkezeti elemet, elnevezést vettünk át a környező népektől, a magyar háztípust mégsem lehet kizárólag az idegen mintákkal megmagyarázni, mert alakításában törzsökös magyar hajléképítő hagyományok és igények is közrejátszottak. Maga a ház ősi finnugor szó, nem pedig német jövevény. Ennek az állandó jellegű magyar háznak legkezdetlegesebb formája a földház, putri volt, azonban őseink még sokáig szívesebben laktak a szellős, tiszta sátorban.
A Szent István-korabeli magyar hajléknak bútorzata még alig volt. Legföljebb néhány alacsony szék, padka, polc, akasztóul szolgáló faszög került benne, de a szőnyegek, állati bőrök, színes ruhák, eszközök tarka egyvelege mégis otthonossá tette. Őseink lakóhelye az akkori egyszerűbb életformának megfelelően valószínűleg egyosztatú volt, azaz egy helyiségből állt.
A magyarság táplálkozása ebben az időben még sokat megőrzött a régi nomád élet hagyományos eledeleiből. Ismerte a kölest, amely évezredeken keresztül egyik legfőbb táplálékuk volt. Éppen csak az utolsó évszázadban vált mind ritkábbá a magyar konyhán. Különféleképpen készítették, kenyér is készült belőle. Priskos rétort Attila udvarában ilyennel kínálták meg, Szent István idejében is élték. A kölest külűben, vagy mozsárban törték lisztté.
A magyar nemzet már vándorlásai során megismerkedett a búzával is. Szent István idejében még nem foglalkoztak földműveléssel, szolgák és asszonyok annyit termesztettek, amennyi a közvetlen fogyasztásra kellett. A gabona őrlése kézi malmon történt. Szent Gellért legendájából ismeretes a kézi malmot hajtó, dalolgató szolgáló, aki éjszakának évadján őrli gazdájának búzáját. A kézi malom egy szilárdan álló, kerek, tálszerűen öblösödő terméskőből és egy beleillő, forgatható kerek kőlapból áll. Manapság már csak só őrlésre használják imitt-amott.
A kenyérsütés Szent István idejében kétféleképpen történt. Mint az ásatásokból kitűnik, még ismerték és használták a nomád népek sütőharangját, amely agyagból készült, nem volt nehéz, tehát útjaikon könnyen magukkal hordhatták. Voltaképpen ebből a sütőharangból fejlődött ki a nagyobb méretű, állandó jellegű, helyhez kötött életet jelző kemence is. A kenyér különben az Oltáriszentség keresztény misztériuma következtében nagy tiszteletben kezd részesülni. A hívek az egyházat kenyérrel is meg szokták ajándékozni. [102]
A kenyérhez valót elsősorban az állattenyésztés adta. A magyar pásztorélet több ilyen étel emlékezetét tartotta fönn szinte napjainkig. A húst nyárson sütötték. Az ősi áldozatjellegű, kultikus célzatú lóhúsevés a kereszténység kemény föllépése következtében lassan-lassan megszűnik és vele együtt az erjesztett lótejnek, a kumisznak élvezete is. A nyereg alatt puhított hús mendemondája egykorú szemtanúk félreértéséből keletkezett. Eleink a ló hátára a nyereg alá nyers húst tettek, hogy a súrlódást, a ló bőrének feltörését csökkentsék. Az ilyen hús megevésére azonban soha sem került sor.
Részben a magyarság sportszenvedélyével, részben pedig a vadak bőségével magyarázható a vadhús: bölény, vaddisznó, szarvas, madár stb. fogyasztása. Szent Imre is vaddisznó-vadászaton vesztette el életét.
Fontos táplálék volt a hal is. A magyarság éppen olyan vidékeken települt meg, ahol az ősi állattenyésztést és halászatot folytathatta. A halászat a kereszténységgel új jelentőséghez jutott, mert a hal böjtös eledellé vált.
Kapósak voltak a tej és termékei is, a vaj, író, aludttej és a tarhó (joghurt), ez utóbbit népünknél sokfelé ősi soron ismerik.
A növényi eredetű táplálékokra már csak az új vallás szigorú böjti fegyelme miatt is nagy szükség volt. Ismerik természetesen a gyümölcsöt is. A Zobor-hegyen a legenda szerint Szent Zoárd remete a nagyböjtöt negyven szem dióval böjtöli át.
Az étkezés minden valószínűség szerint a földön, vagy egészen alacsony asztalszéken történt, ahogy ezt parasztságunknál ma is sokfelé látjuk. Az edények agyagból készültek. A gazdagabbak azonban a drága ötvös remekeket sem vetették meg. Az evőeszköz meglehetős ismeretlen, a tálba kézzel nyúlkáltak. A kanál fából készült, a kést azonban vasból kovácsolták.
A megtérő magyarságnak itala a víz, amely lakóhelyének megválasztásánál is szerepet játszott. Őseinknek pogány vízkultuszát a vízszenteléssel a kereszténység is jóváhagyta. Nem vetette meg természetesen a bort sem, amellyel már vándorlásai során megismerkedett. A kereszténység a borfogyasztásnak is bizonyos kultikus jelleget biztosított.
Az ünnepélyes lakomákat áldomásnak, tornak nevezték. Ennek nyomaival népünknél ma is találkozunk. Ilyenkor természetesen éneklésre, táncra, kultikus szertartásokra is sor került. A regősök énekelve adták elő a hősök nevében a régi eseményeket, a viselt nagy dolgokat: a nemzeti lélek kezd bennük önmagára hivatására eszmélni. Ismeretes hangszerek voltak a sámánkori dob, a Lehel-mondából ismert kürt, a leletekből előkerült síp, stb. [103] A magyar népzene még napjainkig is gazdag ázsiai hagyományt őrzött meg. Bizonyos, hogy a Szent István-korabeli magyar zene jellege még közelebb állott a pogány kelethez, mint a keresztény nyugathoz.
Egykorú költészetünkből sajnos csak közvetett ismereteink vannak. Tudjuk, hogy az említett búzaőrlő szolgáló nótával űzi el az egyhangú munka unalmát. Szent Gellértet megragadja a symphonia Ungarorum sejtelmes, idegenszerű varázsa. Ettől a véletlen följegyzéstől függetlenül is bizonyos, hogy a magyarságnak gazdag költészete volt. Hasonlatos a mai népköltészethez, amelynek legjellemzőbb vonása, hogy íratlan, hallomás útján szájról-szájra terjed. Nem volt szükség a lejegyzésre, megrögzítésre, jóllehet népünk ismerte a rovásírást, hiszen fönnmaradásáról a hivatalos énekes rendek is gondoskodtak. Ez a személyes előadásban folyton újjászülető költészet a nemzet egyetemes szellemi kincse volt, élményszerűségében hatalmas közösségi erőt is képviselt. Jó okunk van föltételezni, hogy népünk ismerte Attilának, Árpád nemzetségének nemzeti mítosszá finomult hagyományait: a turulmadár, vérszerződés, honszerzés mondáit, amelyekhez hamarosan keresztény legendák is csatlakoztak. Pogány varázsénekeink, mitikus szokásaink kereszténnyé szelídült emléke és bizonysága a regölés.
Szent István uralkodása a magyarság életének átmeneti korszaka volt. Régi nomád életmódját kezdi fölváltani a helyhez kötött életforma. Évszázados pogány műveltségét a keresztény kultúra próbálja megszentelni. A kereszténység fölvétele, azaz nemzetünk szellemi honfoglalása Európában izgalmas feszültséggel, az ellentétek nemes küzdelmével járt, amely népünk egykorú életén is meglátszik. A harc később a két világkép összehangolásával végződik, ami egyrészt a kereszténység bölcs megértését, másfelől pedig a magyarság szellemi fogékonyságát bizonyítja. [104]