Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. március 15) 3. szám

Vukovich Gergely: A bácskai bunyevácok helyzete a megszállás alatt

Amikor a bunyevácokról és sokácokról esik szó, önkéntelenül is felmerül a kérdés, mi az eredetük, vajon van-e közük azon szláv néphez, amelyet a honfoglaló magyarok a Kárpátokon való bejövetelük alkalmával itt találtak, s akikről Anonymus feljegyezte: „Sclavi vero habitantes terrae audientes adventum eorum (Hungarorum) sua sponte se Almo duci subiugaverunt”, honnan elnevezésük, s a föld mely részét vallják ősi hazájuknak!?
Történetileg megállapított tény, hogy a bunyevác-sokácságnak sem faji, sem népi kapcsolatai a honfoglalás idején a Kárpátok tövén élő szlávsággal nem voltak. Azok északról telepedtek le az általuk lakott területekre, míg a bunyevácok ősei délen: Dalmáciában és Hercegovinának Dalmáciával határos részein keresendők. Ezt igazolja az a tény, hogy már 602-ben részt vettek Iván Konstantinápoly pátriárka és Nagy Gergely, majd I., II. és III. Bonifác pápa közt lezajlott választási harcban.
A „bunyevác” elnevezés egyesek szerint helyrajzi eredetű, amennyiben „Buna” (Mosztár környéki) folyócskától vélik származtatni, míg mások szerint vallási eredetre vall. Iván konstantinápolyi pátriárka ugyanis a maga részére követelte a püspöki primátusi jog elismerését a római püspökkel, pápával szemben, s ennek keresztülvitele érdekében elrendelte a saját patriárkátusa területén lévő szláv államokban élő lakosságnak a leszavaztatását. E szavazás eredményeképpen a katolikus szlávok a római püspökre, III. Bonifác pápára adták le szavazatukat, s így ezeket Bonifáciaknak nevezték el, amiből idők folyamán kialakult a „Bunyevác” elnevezés,1) amit hihetővé tesz a bunyevácok mély vallásos érzülete.
A „sokác” elnevezés viszont vagy onnan eredhet, hogy a szomszédságukban élő népektől eltérően egész kezükkel: „šakom” (marokkal) vetettek keresztet, amiből a „šakci” szó származott, majd ebből az idők folyamán kialakult a „šokci” = sokácok elnevezés. Egy másik hagyomány szerint, amikor a török hódítás és elnyomás elől – ahová eredetük visszavezethető – egy magyar hajós tömegesen szállította át őket a Száván Szlavóniába, s megtelvén a komp, odakiáltotta: „sok az már”, amiből idővel kialakult a „sokác” elnevezés.
A bunyevácok értelmes, józan, rendszerető, mélyen vallásos nép; jellemileg nyílt, határozott, kiegyensúlyozott és mások irá[95]nyában tisztelettudó, főként pedig törvénytisztelő és a hagyományokhoz erősen ragaszkodó konzervatív elem. Különös vonása a nagymérvű vendégszeretet, amiről Bácskában legendákat mesélnek; jó lelkületű és legkevésbé is bosszúálló, avagy istenkáromló nép. Jó és megbízható munkások, szorgalmas, a korral haladó gazdák, amiről mintaszerű tanyáikon vezetett gazdaságaik tanúskodnak. – A sokácok ugyanazon nyelven beszélnek, mint a bunyevácok, de hanghordozásuk kissé eltérő, nemkülönben viseletük, a hagyományokhoz viszont szintén ragaszkodó, vallásos nép. Kultúrájuk azonban már nem áll azon a fokon, mint a bunyevácoké, ami gyengébb anyagi helyzetükben leli magyarázatát.
A bunyevácoknak Bácskába való költözése hiteles történeti adatok szerint 1686-87-ben történt, amikor ferencrendi szerzetesek, mint lelki vezetőik irányítása mellett mintegy másfélszázezren hagyták ott őshazájukat: Dalmáciát és Hercegovinát. Elköltözésük előtt a császártól engedélyt kértek a letelepedésre, s egyben kötelezték magukat, hogy belépve a hadseregbe, minden erejükkel harcolni fognak a török ellen. A letelepedés tényleg megtörtént Szegeden, Baján, Szabadkán és Somborban, Vidákovich György és Markovich Duján vezetése alatt.
Hogy mennyire teljesítették a bunyevácok hazafiúi kötelességüket az országhatárok védelmében, fényesen igazolja Lamberg jelentése 1702-ből, mely szerint: „azok a szabadkaiak és somboriak hagyassanak meg a nekik ajándékul juttatott birtokukban, mint végzett szolgálataik elismerése és érdeme fejében, amit ezen területek elfoglalása körül szereztek.” 1701-ben szintén említést tesz Lamberg a bunyevácokról, akiknek különösen rendkívül nagy szolgálatait emeli ki a török háborúkban, majd hangoztatja a Szeged és Duna közti területek felszabadítása és a rabságból való megszabadítás terén szerzett érdemeiket.
A bunyevácság tehát már a török elleni küzdelemben kivette részét, mindjárt a magyar haza területére való letelepedése után, a magyar föld védelmében, s egyben bizonyítékát adta hűségének és hazafiúi áldozatkészségének. Amidőn pedig 1848-ban a felkelő szerb sereg a szerb Vajdaság felállítása érdekében súlyos gondokat és véres napokat szerzett a magyar népnek, ezekben a nehéz, sorsdöntő napokban ismét a bunyevácság volt az, amely a magyar haza iránti hűségének és a magyar nép iránti odaadó szeretetének kifejezéseképp a magyar testvér mellé állt, s vele osztotta meg sorsát a létért és szabadságért vívott nehéz harcokban, nem hagyván cserben azt a magyar nemzetet, amely őt keblére ölelte és hazát adott neki.
A bunyevácok ősei több mint 1300 évvel ezelőtt vették fel a kereszténységet, mert Nagy Gergely pápa idejében már keresztények voltak. Amikor Bácska szerb impérium alá került, leginkább [96] mi bunyevácok éreztük annak nyomasztó súlyát, mert egy új, nekünk idegen világba kényszerítettek bennünket, amely erkölcsileg, lelkileg, vallásilag és világnézetileg tőlünk teljesen elütő volt. A nyugati kultúra és a kereszténység szellemében nevelődtünk, s most a Balkán erkölcseivel, Bizánc romlott és minden erkölcsi értéket lábbal taposó mentalitásával találtuk magunkat szemben, amibe beletörődni semmiképpen sem tudtunk. Más volt felfogásunk az erkölcsről, tisztességről, lényegesen más volt a lelki alkatunk és szellemi felvevő képességünk; minél tovább éltünk ott, annál nagyobb lett köztünk és Belgrad között az ellentét és annál inkább éreztük azt az űrt, ami bennünket eszmeileg és lelkileg elválaszt.
Pozitív, aktaszerű bizonyítékaink vannak arról, hogy a Belgrad-i kormányrendszer a szerb ultra nacionalista és hegemonista irányzat vezetőivel karöltve politikai hitvallásává tette a bunyevácság visszatérítését a szerb-pravoszláv egyház kötelékébe. Azt állították ugyanis, hogy a bunyevácok egykor pravoszláv-szerbek voltak, s a szerb etnológusok különféle irodalmi és egyéb folyóiratokban, sőt ezen célt szolgáló könyvekben igyekeztek ezt az állítást hirdetni és bizonyítani, de szerencsére eredménytelenül. A Belgrad-i politikai körök azonban nagy tévedésben voltak, mert egyrészt nem ismerték a bunyevácság és sokácság vallásos érzületét, másrészt figyelmen kívül hagyták ezeknek a magyarsághoz való majdnem három évszázados érzelmi és lelki kapcsolatait. Pedig azok sokkal mélyebbek és erősebbek voltak, semmint azokat holmi nyílt, avagy titkos rendeletekkel, erőszakkal, avagy ígéretekkel ki lehetett volna törölni lelkükből. Így történt, hogy a 23 éves szerb elnyomás alatt a bunyevácság és sokácság a legnyíltabban és a leghatározottabban, mert fellépni és szembeszállni a szerb hegemonista és imperialista törekvésekkel szemben és az első naptól kezdve, egészen a felszabadulásig a legerősebb ellenzéket képviselte.
Ilyen reménytelen helyzetben, a lehető legrosszabb kilátásokkal, amikor veszélyben voltak erkölcsi, faji és kulturális értékeink, döntenünk kellett: Bizánc, vagy Nyugat. S mi – mi sem természetesebb, – a világosságot, a keresztény Nyugatot választottuk, s ebben a létért, erkölcsért, becsületért és keresztény világnézetért folyó harcban találkoztunk a horvátokkal, akikhez a fajiságon kívül, a kultúra és vallás azonossága is kötött. Ösztönszerűen odafordultunk, ahol segítséget reméltünk, Belgrad nyers és szellemnélküli egyeduralma ellen. Tudtuk ugyanis, hogy a horvát kérdés Jugoszlávia Achilles-sarka, amelyen halálosan megsebezhető, s ezen sejtelmünkben nem is csalódtunk, mert az összeomlás sokkal gyorsabban és előbb következett be, mint reméltük. Összeomlott, mert nem nyugodott erkölcsi alapokon, és mert nem [97] a szellem és az erkölcs, hanem csak a nyers erőszak tartotta az amúgy is mesterséges tákolmányt.
A bunyevácság lelkileg és érzelmileg annyira összeforrt az ugyanazon területen élő magyarsággal, – szokásaik azonos jellegűek, az életről alkotott véleményük teljesen egyező, – úgyhogy ugyanolyan lelkivilágban éltek. Szinte nem lehetett határt vonni, hol végződik a magyarság és hol kezdődik a bunyevácság, ami viszont erős záloga annak, hogy ezen mély és mindkét nép lelkében gyökerező kapcsolatok soha és senki által ki nem törölhetők. Sőt azok idők folyamán csak mélyülni és erősödni fognak, mert a sorsközösség azonossága és az egymásrautaltság ténye életszükségletté vált, amelynek ápolása a jövőben meghozza a kívánt eredményt: a magyar-bunyevác testvérnép lelki egységét.
1) Nédics ferencrendi szerzetes szerint.