Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. január 15) 1. szám

Romhányi Gyula: Bisztray Gyula: Író és nemzet

Húsz tanulmány. Az egyes tanulmányok 1925-től 1943-ig jelentek meg egy-egy folyóiratban vagy nagyobb kiadvány részeként. Lássunk ízelítőt belőlük:
Az író helye társadalmunkban. Író a szó modern értelmében az, akit tehetsége s szellemének teremtő tevékenysége íróvá avat, akinek írásaiban ember és világ kölcsönös viszonya művészi formában nyer kifejezést. A szónak történeti, vagyis a mainál sokkal tágabb értelmében pedig író az, akinek írásai révén a nemzeti műveltség kialakításában cselekvő része volt.
Az írót nem e világnak mulandó fényszikrái vonzzák, ő el nem múló csillagok felé tart. A mű önértéke, a végzett munka eszméltető hatása, a megértő hívek és barátok együttérzése számára elég jutalom.
Nyomó, taszító, kényszerítő körülmények a „százados kohók”, amelyek megedzették a szellem embereit, az írót is megtanították arra, hogy küzdeni kell a korral, nem pedig hasmánt ráfeküdni a kor szennyesen áradó vizeire.
Ennek megfelelően nem az írót kell beszervezni a társadalomba, hanem a társadalmat, a közösséget kell ránevelni a szellemi értékek tiszteletére. Minek az író a vak tömegnek és műveletlen nyájnak? Szépre, jóra, igazra fogékony, megértő lelkeket nevelni, új embertípust kialakítani, új humánumot teremteni, az emberméltóságnak ismét érvényt szerezni: ezen kell munkálkodnia annak, aki ma is úgy vélekedik, hogy az írónak helye és hivatása van a társadalomban.
Apáczai Cseri János-ról így emlékezik: Ő volt az első, aki a maga személyében megteremtette az európai értelemben vett széles látókörű magyar tudós fogalmát, kiterjesztve a tudományok körét a teológia mögött meghúzódó, hatalmas területekre: a számtan, mértan, természettan, földrajz és történelem ágaira, melyek addig a mindenható teológiának csak alárendelt szolgálólányai voltak. Ő vezeti be iskoláinkba a magyar nyelvű tanítást és a reáltudományok tanítását.
Ebben az úttörő újításban, ebben az apostoli hevületben áll Apáczai Cseri valódi nagy[46]sága. Elődök nélkül lépett fel, utódok nélkül távozott. A meg nem értés, a meddő küzdelem tragikus hőse lett…
Mi adott ennek a gyönge testalkatú, tüdősorvadásos, fiatal tanárnak oly roppant lelkierőt, hogy utolsó leheletig eszményi célja: a magyar nemzeti tudományos élet megteremtésén munkálkodjék? Ő maga felel meg kérdésünkre: „az Erény, amelyre gyalázaton és szégyenen keresztül is törekedni kell!”
A Nagyenyedi Helikon emlékezés az ősi kollégium padjaiból kikerült és a nemzet sorsáért aggódó, munkás életű kiválóságokra. Évszázadokon át vezet az író bennünket, és megállva a jelennél rádöbben: „Míg körülöttem a felidézett ősök – tanárok és diákok – tábora egyre nő, míg emlékeim egyre áradnak, feszítik, tágítják az Idő és Tér határait; szinte észre sem veszem, hogy amikor Enyedet idézem, Enyedet dicsérem, s Enyednek teszek – mint hálás öreg diákja – vallomást: szívem túláradó szeretetével voltaképpen egész szülőföldemet, tragikus sorsú, ősi pátriámat ölelem magamhoz: Erdélyt!”
A Táj és irodalom (Fogaras példája) az irodalom vérbeli munkásának való feladat megoldása: kisebb, majd nagyobb tájegységek szerint megrajzolni irodalmi műveltségünk alakulásának képét, keresni a politikai és társadalmi, gazdasági és szellemi fejlődés kölcsönhatásait, a helyi körülmények pontos ismeretében feltárni a részleteket, és beilleszteni a hazai fejlődés keretébe.
A Budavár visszavételében a nagy esemény szegényes irodalmi visszhangját magyarázza meg: Budavár felszabadítása – sajnos – nem jelentette egyszersmind a nemzet függetlenségének visszaállítását. Ami pedig e jelentős sorsfordulat irodalmi ábrázolásának szegénységét illeti, ezt nem csekély mértékben íróink múltszemléletének tragikus alapjellege magyarázza: az a tipikus magatartás, amely gyász és öröm, keserv és vígság közül inkább az előbbire hajlik.
Utazás a Balaton írói körül. A Balaton írói a XVIII. század utolsó harmadában tűnnek fel. Addig csak töredékes emlékek, történeti adalékok szólnak a nagy tó környékének ezeréves kultúrájáról. Vörösmartyval zárul annak a nemzedéknek sora, amely felfedezte az első magyar tájat a költészet számára. A második nemzedék: Arany, Petőfi, Tompa, Kemény, Gyulai másutt, a saját szülőföldjén kereste s testesítette meg a maga s a kor: a romanticizmus tájeszményeit. A Balaton lassankint elvesztette újságingerét a verselők számára. De táji romantikája, hangulati gazdagsága továbbra is megmaradt. Ezt azután a harmadik nemzedék tarolta le alaposan. Ennek a generációnak ösztönzést Jókai adott. A legújabb írónemzedék, a mai harminc-negyven évesek szemében sem a Balatonnak, sem a többi hazai tájnak nincs különösebb jelentősége.
Széphalom százéves halottja. Kazinczy nem különálló, határozott írói egyéniség, nem magányos fa: az irodalmi élet organizmusába font ezerágú bokor volt. Az előző korban gyökerezik, a következő korban ágazik szét. Pályája kezdetén Bessenyei fogja a kezét, az ő és Ráday Gedeon biztató szavai indítják útnak, életútja során a Kisfaludyak, Kölcsey és Vörösmarty tőle indulnak el, munkássága az ő munkásságukban teljesedik ki. Hivatásáról maga tesz vallomást: „Üldözzenek, bántsanak, az mind semmi. A jónak akkor van való érdeme, mikor érte nincs jutalom.”
Aki ilyen emberfeletti makacssággal szegődik eszmények szolgálatába, s tart ki mellettük, pálmát érdemel, s kivételes helyet a nagy alkotók sorában.
Az ismeretlen Kölcsey. Korának egyik legműveltebb magyarja volt. A klasszicizmus európai színvonalú képviselője. Baróti Szabó, Virág Benedek, Berzsenyi egyoldalú latin klasszicizmusával szemben a mélyebb talajt, a humanizmus óta elsüllyedt görög antikvitást nálunk Kölcsey tárja fel.
De ugyanő kora egész univerzális műveltségét maga személyében képviselve, büszkén hivatkozhatott a magyarság európai küldetésére is. Európa és magyarság: a már előtte évszázadok óta élő hivatáseszmény kevés magyarban nyert oly tiszta, tökéletes kifejezést, mint benne.
Írók az Unióért. Erdély felfedezésével válik valóra az erdélyi unió. Erdélyt a romantika fedezte fel Magyarországnak. A romantika, amely térben és időben a távolit kereste, azt, ami messze van, titokzatos és ismeretlen. Erdély messze volt Magyarországtól, titokzatos és ismeretlen volt, a romantikus táj minden tartozékával: voltak düledező várromjai, felhőkbe nyúló sziklái, havasai és vízesései, volt véres, változatos múltja, sokféle népei: magyarok, székelyek, szászok, románok, örmények, görögök és cigányok. Erdély hálás föld volt a romantikus felfedezőknek.
Jókai Erdélyben. Kristóf György kolozsvári egyetemi tanár Jókai tíz erdélyi útjáról beszámoló könyvet adott ki. E könyvnek ismertetése.
Madách. Madách drámai költeményét a köztudat éppoly merev egysíkúságban rögzítette meg, mint amily eseménytelenné szürkítette a költő tragikus életét. Így aztán a tragédia – magyar gyökérzetének és személyes élménytartalmának háttérbe szorításával s elvont jelentése kihangsúlyozásával – egyfelől elszigetelődött a magyar irodalom élő szervezetétől, másfelől pedig – az „összes művek” elhanyagolásával – az „egyetlen mű” hamis beállításába került, és sohasem tudott egészen megszabadulni a kuriózumok kétes mellékzöngéjétől. [47]
Gyulai Pál. Gyulai annyira kritikusi természet volt – a szó népszerűtlen értelmében –, hogy inkább szeretett bírálni, mint méltányolni. Távolról sem jelenti ez azt, mintha teljesen mellőzött volna minden kiválóságot és értéket, hiszen sok írói nagyságunknak igaz érdemeit éppen az ő ítélete tette örökérvényűvé; mégis a kritikus feladatát inkább a gyomnak kiirtásában, a visszásnak, ferdének kiigazításában, a vadhajtások nyesegetésében látta, mint a valódi és elismert értékek elemzésében. Talán azért, mert érezte, hogy az összes korabeli kritikusok között neki van ehhez a legtöbb erkölcsi bátorsága.
Mikszáth. Mint Fogaras képviselője nem egy írásában örökítette meg Fogaras szépségeit. A Negoj hófödte csúcsa éppúgy megkapta a költő képzeletét, mint ahogy megihlették fantáziáját a fogarasi vár történeti emlékei.
Címkórság. A cím hiúságból sarjad, és hízelgésből táplálkozik. Pöffeszkedés lefelé, meghunnyászkodás felfelé: a címkóros tipikus magatartása. A rangos büszkeség súlyos etikai tartalommal bír, a címes hiúság üresen kong – csak látszatvalóság.
Az árulkodó nyomdafesték. Nem mindegy, hogy élőszóval vagy nyomdafestéken tévedünk. A szó kámforrá válik, az írás vall. A filológus törheti a fejét, hogy a „piramidális!”, „ondoláció”, „precizitás”, „terror incognita” s a mindennapi beszéd szörnyszülöttei milyen nyelvi és lélektani törvények alapján deformálódtak, az írót nyomban tetten érik.
Az olvasás művészete. Mennyit olvassunk? Mit olvassunk? Hogyan olvassunk?
Rendszeres olvasással, jól megemésztve a könyveket hetenként egy, évente átlag ötven könyvet olvashatunk. Azt olvassuk, ami hasznunkra válik. Lehetőleg csöndben olvassunk, hogy szellemünk az író és a mű szellemével találkozzék és egyesüljön.
A haldokló kritika. A kritikának az utóbbi évtizedekben megtett útját nem váratlan hanyatlás, de a körülmények elkerülhetetlen következményeként beállott visszafejlődés jelzi.
Vajon senki sincs, akinek feladata volna irodalom és művészet égetően aktuális kérdéseiben némi rendszert s a zavar és fejetlenség körül egy kis rendet teremteni?
Egy kolportázskönyv. (H. G. Wells: A világtörténet alapvonalai.) A tendenciózus történetírás nem Wells találmánya, ám aligha akad történelmi munka, amelyben a szemérmetes külső olyan farizeus lelket leplezne, mint Wells világtörténete.
Magyar irodalmi ritkaságok. A Vajthó László szerkesztésében megjelenő sorozat ismertető méltatása.
A magyar könyvkiadás gondjai. Az író rendszerint két ponton kerül összeütközésbe a kiadóval. Az egyik: a tiszteletdíj, s ez lehet sok, lehet kevés, de sohasem elég. A másik súrlódási felület: a határidő.
Hasonlóképpen megvannak a nehézségek a kiadó és a közönség között is. A közönség a könyvet drágának tartja. Jelenleg a helyzet még az, hogy „Magyarországon a könyvet nem veszik, hanem eladják!” „Mégpedig szemfüles ügynökök” alázatos tisztelettel.
Végigfutottunk a húsz tanulmány sok száz lapos testén. Az ízelítőül nyújtott kivonatos ismertetésből fogalmat alkothatunk a kötet nagy területen pásztázó problémaköréről.
Érezzük a tanulmányokból, hogy írójuk történelmi és irodalmi tudása egyaránt magas szintű. Tolla a célnak megfelelően hajlik a lényeghez. A bíráló bátor hangnak s a szépírói művészetnek megfelelő nyelv minden hangulatát kifejező finomságokig biztos kézzel választja ki bőséges szótárából a legcsattanósabb, a legvilágosabb és legérthetőbb kifejezéseket.
Egy-egy probléma körül néhány szabatos mondattal világosságot teremt. Azután magyaráz, bizonyít, ha kell, meggyőző erővel és a meggyőzés legerősebb fegyverével: az adatbeli tudás nagyságával, biztosságával. A könyv minden tanulmánya oly élvezetes elevenséggel előadott, kerek egész, hogy szinte szórakoztató olvasmánynak vélné a felületes olvasó. De csak kissé merüljön mélyebbre a figyelem, legott rádöbben akárki, hogy e kitűnő munka olyan író tollából született, akinek írásaiban az író és nemzet kölcsönös viszonya művészi formában nyer kifejezést. [48]
Ne a pénzt, hanem a búzakölcsönt tartsuk a ládafiában!