Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. január 15) 1. szám

Csuka Zoltán: Németh Kálmán: Százezer szív sikolt

Három esztendő előtt, Európa történelmének nagy viharzásában megmozdult a bukovinai székely falvak népe: mindenáron ott akarta hagyni azt a földet, ahova hajdan Hadik András telepítette elődeiket, akik a madéfalvi veszedelemkor hagyták el az ősi hazát, ragadlak vándorbotot, s kerestek idegen földön az önkényuralom elől menedéket. A román uralom idején pap nélkül maradt a bukovinai Józseffalva, és az isteni elrendeltetés egy égő szemű, lobogó látomásokban csapongó ferencest, Gellért pátert sodorta közéjük. Ez a Gellért páter senki más, mint dr. Németh Kálmán, aki a Ferenc-rendi csuhát felcserélte a világi pap reverendájával. Párizs és Kolozsvár után kiment az isten háta mögötti bukovinai faluba, és ott megkezdte apostolkodását. Abba a faluba ment, amelyet gyermekkorában a Kárpátok tetejéről mutatott meg neki az édesapja, mondván, hogy ott elfelejtett magyarok élnek. Németh Kálmánnak gyermekkorában több találkozása is volt a bukovinai székelyekkel, hogy aztán elkanyarodjon tőlük az életútja, s egészen másfelé vezérelje. Az Úristennek azonban megvannak a maga tervei az emberekkel, és sokszor igen nagy kerülőkön vezeti feladatukhoz a kijelölt férfiakat. Ilyen kerülőkön jutott el Németh Kálmán Józseffalvára, hogy aztán még nagyobb kerülőkön s még csodálatosabban tekervényes utakon, a kétségbeesés szakadékai után egyszerre a visszatért Délvidékre, az ismét magyarrá vált Bácskába kerüljön vele egybeforrt népével, a bukovinai székelyekkel együtt.
Egy zaklatott, a Szentlélek tüzes nyelveitől átforrósított élet történetét írta meg Németh Kálmán most megjelent terjedelmes könyvében, s egyéni életének elmondása mellett a bukovinai székelység hazatérésének izgatott és izgató történetét is. Ezt a könyvet nem lehet a mindennapi kötetek mércéjével mérni, nem is lehet a tiszta irodalom ítélőszéke elé vinni; ez a kötet igen sokszor kevesebb, mint irodalom, de még gyakrabban a költészet magasságainál is több. Ahogyan maga Németh Kálmán mondja: „sikoltásokkal teli, könnyes és mégis boldog” könyvet vesz kezébe az olvasó, s olvassa végig egyre szomjasabb lélekkel, s a tiszta költészet egyre magasabb régióiba jutva. Németh Kálmánnak egészen bizonyosan nem voltak „írói” igényei, amikor ezt a vallomásokkal teli, felbuggyanó gyónást megírta, mert vallomásnál is többet ad a kötet, mélyebbet és igazabbat. A bukovinai székely faluba elkerült szerzetesből jött magyar lelkész belekerül a történelem sodrába, s tudja, mit kell cselekednie; népe mellé áll, és mindent elkövet, hogy a közel kétszáz éves száműzetés után végre hazakerüljön a sokat üldözött és sokat szenvedett bukovinai székelység. Ez a hazatérés pedig nem könnyű, nem könnyű még akkor sem, amikor az európai nagy háború kellős közepén egy közel százmilliós nemzet ad példát a hazatelepítésre. Németh Kálmán minden vágya az volt egész életében, hogy a messzi idegenbe sodort székely nép egyszer hazakerülhessen, de lelkiismerete kongatja a vészharangot, nehogy bajba és pusztulásba sodorja a népét. A nép azonban nemcsak papjára hallgat, amikor haza akar térni, nemcsak magyar szívére és hazavágyódására, hanem kétségtelen, hogy döntő hatással van rá a mellette élő német falvak felkerekedése és hazatérése; akkor már ők sem bírják, érzik, tudják, hogy nekik is itthon van a helyük, őseik hazájában, s úgy bolydulnak fel s indulnak meg, mint vihar előtt a falevelek; nincs már földi erő, aki megállíthatná őket ebben a hatalmas sodródásban.
Németh Kálmán ennek a hazatelepítésnek a történetét írja meg majd ötszáz oldalon, stílusa úgy repked és csapkod, mint a viharba került madár szárnyai, s hiába mondja el magáról, hogy ő nem apostol, csak egy egyszerű ember, aki belekerült a történelem nagy viharának sodrába; az olvasó lépten-nyomon érzi, hogy itt egy népét hazavezérlő apostol megrendítő gyónását olvassa, s ezek a vallomásos szavak minden szépítgetés, sokszor minden stílusgond nélkül ömlenek ki belőle, s mondják el egy magyar pap, egy igazi lelkipásztor s egy magyar néptörzs életének és hazatérésének történetét. Az ember elejétől végig mindig érzi a Gondviselés fel nem fogható, de annál inkább érezhető akaratának alakulását és teljesülését.
Németh Kálmán szereti a Bukovinába elszármazott székely népet, sőt rajongóan szereti, de ez a túláradó szeretet sem teszi annyira sovénné, hogy a másik oldal vonásait eltorzítsa. A románok számára is tud becsületes és őszintén hangzó szavakat találni, így kertelés és szépítgetés nélkül mondja el, hogyan került a román hadbíróság elé, és hogyan talált itt is megértő román emberekre. A 80 éves román lelkész, aki a hadbírósági tárgyaláson a magyar lelkész mellett tesz tanúbizonyságot, a román hadbíró pártatlan alakja [45] mind-mind vigasztaló tünet, hogy a népek közötti megértés még a gyűlölködés mai korszakában sem veszett el egészen. Ezt bizonyítja az a kép is, amit Gombos György mond el a könyvben arról, hogy a székelyek kiköltözésekor a határon románok és magyarok őszinte és fájdalmas búcsút vesznek egymástól. Persze, vannak más megnyilatkozások is, más jellemek, így például a román tanító, aki a magyar pap minden tettében irredentát szimatol, de az ilyen „jellemek” is csak annak bizonyítékai, hogy a gonoszság mindenütt felüti a fejét, és irredentát, államellenes bűnt szimatol ott, ahol csupán a saját testvérek szeretete világít, s váltja ki a becsületes cselekvéseket. Az ilyen jellemeket is meg kell jegyezni magunknak azzal, hogy a sovén túlbuzgalom, bizony, mindig és minden körülmények között elítélésre méltó, s nem kell okvetlenül irrendentát szimatolni ott, ahol csak a saját nemzethez való ragaszkodás él.
Megrendítőek azok az élmények, amelyeken Budapesten átmegy azokban a nehéz és sorsdöntő napokban, amikor még egyáltalában nem biztos, vajon a hazatelepítés sikerülni fog-e. S megrendítőek azok a lapok, amelyeken Teleki Pállal történt utolsó találkozásait és beszélgetéseit írja le. A férfiúi kitartás, az egy célért való küzdelem azonban végre is elnyeri jutalmát, s ha nem is úgy, amint azt elgondolni lehetett volna, de végre Deus ex machinaként megjön a megoldás; a bukovinai székely nép Bácskában talál otthonra, azon a földön, amelyben a székelyek egykori bukovinai telepítője, Hadik András örök álmát alussza; a Délvidéken, Bácskában.
A Bácskába települt székely nép azóta már a Délvidéken nemcsak azt bizonyította, hogy ügyes földművelő, nagyszerű biológiai erőt képviselő fajta, hanem művészetének, örök alkotókedvének is több külső megnyilvánulásában adta tanúbizonyságát, így a művészi fafaragásokkal ellátott bácsjózseffalvi vasútállomás megépítésében, a Zenélő Kút életrehívásában s most ebben a jelentékeny kötetben, amely nemcsak Németh Kálmánról, hanem a székely népéről is tanúbizonyságot tesz. Mert mindkettőben benne él az örök költő, az örök művész. Németh Kálmán színes, muzsikáló stílusa, merész képei, szókötései is azt bizonyítják, hogy ezt a könyvet költő írta, aki életét is szépen tudja megálmodni, de álmairól is szépen tud beszélni. Nagy és merész álom volt, amit az immáron bácskaiakká vált bukovinai székelyek megálmodtak, s ezekhez a merész álmokhoz illenek a költő Németh Kálmán merész képei, hasonlatai és sokszor költeményszámba menő mondatai.
Szól Németh Kálmán a moldvai csángókról is, közöttük is jár ezer veszély között, s folyton rájuk is gondol, ha az idegenbe szakadt magyarok hazahozataláról van szó. Rájuk gondolt, mikor a kötet túláradó címét adta, arra a százezer „elcsángott” magyarra, akik már-már eltűnnek az idegenségben, de még mindig magyarok.
A délvidéki magyar könyvek sorában új könyv született, s bizonyítja a Délvidék magyar színei között ennek az új színnek az életrevalóságát és az élethez való jogát. Németh Kálmán könyve nélkül nem lehet a mai Délvidékről teljes képet kapni.