Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. január 15) 1. szám

Kiss Lajos: A régi magyar „úri muzsika” ősi elemei

A zenetörténet egyik legérdekesebb alakja a „magyar Orfeusz”, minden idők legnagyobb lantművésze és lantszerzője: Bakfark Bálint. Sorsa tipikus magyar művészsors: hazájában nem talált teret a török dúlás borzalmai közt művészetének kikutatására, s a dicsőség idegenben emelte szárnyaira. Még magyarságát is kétségbe vonták annak ellenére, hogy mindenütt magyarnak (Hungarus, Pannonius) mondta magát. A németség magának vallja, hivatkozva nevelőszüleitől felvett nevére (Greff) és arra a tényre, hogy Padovában bekövetkezett halála után az ottani egyetem „Natio Germanica” adta meg neki a végtisztességet. Kozáky István dr. a szegedi tudományegyetem fiatal magántanára nem is ezekből a sokat vitatható körülményekből kívánja megállapítani Bálint mester magyarságát, hanem műveiből, azok magyaros zenei formanyelvéből teremt arra bizonyítékot. Tudvalévő, hogy a XVI. sz. nagy mesterei műveikben teljesen nemzetköziek. Gallus Petelin-Händl szlovén származása műveinek egyetlen üteméből sem mutatható ki éppúgy, mint Palestrina sem nevezhető olasz, vagy Vittezia spanyol zenésznek.
Ezzel szemben Kozáky Bakfark Bálint remekműveiben számtalan esetben kimutatja azt, hogy a mester népi zenénk motívumait, sőt egész dallamait használja fel cantus firmusként művészi alkotása alapjául. És ami még csodálatosabb, szinte ugyanolyan módon, mint ahogy a modern magyar muzsika nagyjai, főleg Kodály – teszik: a népi dallamokat nem teljes egészében dolgozza fel, hanem azok lényegbevágó értékeinek leszűréséből alkot magyar zenei formanyelvet. Ezért feldolgozásmódja sem harmonizálás, hanem a dallamok polifon, ellenpontos szövése. Kozáky azonban a művek középszólamaiban is talál rengeteg olyan dallammotívumot, sőt teljesnek mondható dallamot, amelyek magyar eredete kétségtelen.1 Mélyreszántó tanulmányának végső következtetéseként megállapítja, hogy népi, „közösségi” zenénk mellett nemcsak ma van, hanem a középkorban is volt tipikusan magyar-formanyelvű műzenénk a királyi és főúri udvarokban, amely Bálint mester műveiben szinte csúcspontjára emelkedik. Ezt a magyar műzenét, amely nem egyezik meg a „közösségi zenével” (hiszen a lant nem is volt a nép részére hozzáférhető hangszer), de mégis annak lényege az alapja – Kozáky „monumentális” zenének nevezi. Egyben kiadja a jelszót hasonló kutatásokra, hogy régi műzenénk kincseit teljes egészében feltárjuk.
Mintegy értékes tudományos megállapításainak illusztrálására Bakfark lantfantáziáinak felhasználásával Kozáky megírta a Bálint-szvitet, „mintha maga Bakfark Bálint írta volna meg a mai modern, nagyzenekari appará[44]tusra”. A kitűnő művet nemrég hallottuk a rádió hullámain, és megállapíthatjuk, hogy a szerző nemcsak avatott kézzel és pietással nyúl Bálint mester szellemi örökének kincseihez, hanem intenciójával és kiváló zeneszerzői adottságaival „monumentális zenénk” egyik igen szép alkotásával ajándékozta meg a magyarságot.
1 E sorok írója örömmel bukkant rá a szerző 19. dallam példájában egy szerkezetben, szólamszámban megegyező, dallamvonalában hasonlatos szlavóniai magyar népdalra, amely a Délvidéki Daloskönyvben (4. sz. dallam) került először közzétételre.