Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. január 15) 1. szám

Csuka Zoltán: Finta Zoltán: Valaki, ismeretlen

Az erdélyi magyar irodalom csendes, halk szavú poétája Finta Zoltán, életét az újságírás robotjában tölti, s versei a dohányfüstös szerkesztőség líráját árasztják. Pedig ezek a versek és ez a líra megérdemlik, hogy felfigyeljünk rájuk messzibb tájakon is, mert olyan mondanivalói vannak, amelyek távolabbi időknek és távolabbi tájaknak is szólnak. Legfőbb jellemvonása a férfias szemérmetesség és a halk alázat önmagával szemben is, sőt elsősorban önmagával szemben. Verseinek legnagyobb része még a kisebbségi sors éjszakájában született, s ez az időpont eleve is meghatározza a vers hangulatát és szemléletét. Jéghideg öklű kínvallatója a lelkiismeret s legmélyebb lelkiismereti tépelődései határozzák meg még szerelmes versei hangját is. A lelkiismeret vallatja ezt a halk szavú poétát, s valóban minden egyes verse lírai vallomás. A nagy ismeretlen, a valaki, akiről a kötet is címet kapott, benne él, s nem érti hangját annak, „mit üvölt és zúg a balga század”. Finta Zoltán versei az erdélyi vidék csendjében születtek, az erdélyi magány csendjében, s mint gazdájuk, semmilyen irányhoz vagy táborhoz nem tartoznak. Nagy önmegtagadás kell ahhoz, hogy így éljen, és így alkosson az ember, de Finta Zoltán egy életen át vállalta ezt az önmegtagadást. Így jutott el a negyvenes férfiévekig, s így jutott el – legmélyebb önmagáig, amikor már nyugodtan leszámol az élettel, önmagával, a magányossággal, a visszhangtalansággal, mindennel – csak épp a költészettel nem számol le, a lírával, amely mint mély tengerszem él benne, s tisztán tükrözi vissza ennek a megtagadott életnek minden szépségét. A tengerszem költészete Finta Zoltán versírása, a tengerszem mély bánata és nyugalma él benne. Szeret a formákkal, rímekkel játszani, sokszor játékosan bohók a versformái, de e könnyedség mögött is mindig mély bánat és szomorúság lappang. És épp ez teszi egyénivé költészetét, s ez adja meg azt a sajátos alaptónust, amely az erdélyi kisvárosok hangulatát tükrözi, a vidéki kis redakció talán egyhangú, de sokszor annál sokatmondóbb csendjét. Valóban, árva gordonkadallamnak érezzük Finta Zoltán verseit, de ez a gordon[42]kadallam mélyről, nagyon mélyről tör fel, s ha elolvassuk kötetét, sokáig visszarezeg bennünk a hangja. Mint ahogy talán egyik legjellemzőbb versének sorai mondják:
Muzsikaszó zeng halkan tenéked.
Mert az, kedves, hogy szeretlek téged:
megmondhatatlan.
S az, hogy szeretlek: társtalan bánat.
Árván dúdolsz az éjszakának.
Gordonkadallam…