Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. január 15) 1. szám

Majtényi Mihály: Irodalmi est Topolyán

Kár azért a mezővárosi rangért, amelyet a száraz és tárgyilagos községi törvényünk megszüntetett. Nemcsak dekórum volt, tartalmat is telített az Alföldön, a nagy határú, megduzzadt lakosságú járási központokban. Az ember úgy érzi, több mint falu mindegyik, és túlnő a nagyközség fogalmán is. Kisváros, mezőgazdasági vagy akár ipari jellegű akárhány közülük, izmos mag, amely köré tíz-húszezer ember csoportosul, és további húsz-harmincezer a járásban – ezeknek diktál gazdasági, szociális és kulturális ütemet, magatartást.

[Kép 10] A topolyai plébánia, a báró Kray család egykori kastélya. Háttérben a topolyai templom tornya (Foto Limbek, Topolya)

Városnak írom Topolyát ilyen értelemben Óbecsével és Kulával együtt. Mert város, ahol közel félezer ember mozdul meg egy irodalmi est hírére, ahol színtársulat játszik hosszú hetekig és élénk társadalmi és kulturális élet van minden vonalon. Város, ahol széles rétegek tartják számon a kultúra eseményeit, szereplőit, a központ és a szűkebb táj fáklyahordozóit – város, ahol érdeklődés van a betű és a szó iránt. És ha ehhez hozzá párosul a kisebbségi sorsban elért, társadalom feletti magyar összetartás, és nem egyetlen vékony réteg városmajmolását érezzük mögötte, kicsit szívünkbe melegszik a kulturális erő, a kultúrfölény érzése: mégsem üres szó talán. És az sem üres szalmacséplés, amit Szenteleky írt le óhajként: „Becsüljük meg, ami a miénk!”
*
Az ország legelső drámai színésze – talán éppen attól a gondolattól áthatva, hogy el kell vinni a szót mindenhová, ahol kultúrszomjúság él – vállalta Topolyát. És vállalta ennek a mi tájunknak sajátos hangját, sajátos költészetét, irodalmát: felolvasztotta, beolvasztotta művészetébe, úgy sugározta szét.
Művészetet az interpretáló nem emelhet rangra – az vagy megvan, a rang, a minőség, vagy nincs meg – de tolmácsolásában megcsillogtathatja értékeit, és hozzáférhetővé teheti azok számára is, akik eddig közömbösek voltak, nem jöttek el az ilyen irodalmi előadásokra, vagy ha eljöttek, süket fülekkel ültek a széksorokban. Mondjuk ki magyarán: a bácskai vers megnemesedett ebben a tolmácsolásban. Mert ötszázan érezték át egyszerre, mi van benne és mögötte.
*
Látszólag hűvös, de alapos, fegyelmezett kultúrértéket kell számon tartanunk Falcione Árpád személyében. Gyulay Pál mondásával kezdte bevezetőjét: „A magyar irodalomban az öröm mindig nyomasztó, a fájdalom mindig emel.” Valahol a lélek mélyén a sírva vigadással találkozik ez a tény. Pompás lélekanalízissel tapogatott az előadó az elszakítottságban kikelt irodalom és végül a bácskai magyar író lelke felé. Lemérte szerepét, szükségességét, de úgy, hogy egy percig sem éreztük a politikus vállveregetését, inkább a kulturált ember, a jó magyar, a velünk őrt álló bajtárs hangja volt. Jó lenne találkozni vele máskor is, hangjával ezer sok problémánk megvitatásánál.
*
Az öregebb testvér, Kosztolányi – a [41] boldog, bőkezű, beérkezett – szólalt meg elsőnek. Kosztolányi, aki még a szörnyű vihar előtt szabadult tehetsége szárnyán erről a tájról Budapestre – más, magasabban fekvő, még nagyobb viharrétegekbe. Őbenne a sorsunk már tovább rezonált, keletnek, nyugatnak, északnak, délnek egyaránt, minden magyar tájak felé, és lefelé, a zokogó lélek mélységéig. Művészete osztatlanul mindenkié – az ember benne: a miénk. Azért iktatjuk újból és örökké szavait mondanivalónk elé. Kiss Ferenc művészetében úgy éreztük őt: most két óriás találkozott, és együtt indult a költő szava és a művész hangja a szívek felé. Hogy betoppanjanak szállást kérni, és soha el ne felejtse őket, aki hallotta.
Aztán peregtek tovább a szavak, hullottak a verssorok: már az a nemzedék beszélt, amelyet végvári, őrtálló szerepre juttatott a sors. Szenteleky, Dudás, Bencz, Berényi, Czakó szólaltak meg a művész erőteljes, színes tolmácsolásában. Elhallgattuk volna reggelig is valamennyit, azokat is, akik a kétórás műsorban, nem fértek bele. Bácskai költőinket mind.
Cziráky-, Majtényi-novellákat olvastak fel, Radványi-Radicsevich pedig a nagy ború korából publicisztikai és szociális írásokat. Hegedűs László zárószavai fejezték be a műsort. A bácskai nagy előadássorozat első estjét Topolyán.
*
Az irodalmi estet a Kalangya a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetséggel együtt rendezte. Dr. Pummer Sándoré az érdem, aki kezdeményező volt, és a technikai rendezés nehéz feladatát is vállalta. Félezer ember tapsa bizonyítja, hogy sikerrel.