Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. január 15) 1. szám

Dudás Kálmán: Hajnali bánat

Pihés neszekkel kávámon serényen
galambok várnak az első sugárra,
villogó csőrrel a vályúszegélyen
csinosra mosdanak, és szárnyuk tárva,
csattogva szállnak a hajnali bálra.
A domb mögül kicsapta már az égre
fehér rajokba jószágját, a bojtár.
Kocog utána; kivel sem cserélne.
Ráncos nyakú szerelmei, a sóvár
tányérrózsák már várják: vágy borong már.
A cirokőrök lándzsájuk leejtik,
már fönn az egyszemű csősz, égi váltás:
vigyázzon az a csöves, végtelen sík
vagyonra, gazdag tájra, hol a nyárfás
dűlő nem bandukol, mint agg kiáltás.
A répaföldön lányok hajladoznak.
A napba villan combjuk, mint vidám hal,
ha szökken talpa alól a haboknak.
A völgy ölén a répa szét, kihányva
hever, mint holt meder halott csigája.
… Valamikor itt nádas volt, és láp volt,
zsombék meg ingoványos turián, szittyók
ragyás szikesen és kopár siványok.
Köztük ősöm ladikja lomhán itt-ott
gyepes szigetre gazdag hallal siklott.
A szigeteken zörgő fűből kunyhó
borult az esti, csendes halászokra,
s a barna buzogányok közé nyugvó
napon megcsillant hálóiknak bogja,
és csillagot fogott a vizsla orsa.
Tőrkés övében, és vállán a balta,
lapult a nádas álmos sűrejében,
s lesett parittyásan madárra, vadra.
Erős karjával tündért, szép fehéret,
ölelt álmában, s asszonyát keményen.
Odább az aljban jó lovak legeltek
békóba, nyűgbe, ha ráért a munka.
Szűgyükig ért a fű. S volt annyi gyermek,
hogy el se fért tán fűzöves falunkba.
S a falu népe munkáját nem unta.
Dehogyis unta! mint most szakadásig,
ha görnyed estig új nábobnak, svábnak,
s az ina, szussza más hasznába vásik,
amíg gazdája hájasan pipázgat,
és fénye villan mellén aranyának.
Ó, bölcs, szabad szegénység! most idézlek.
Hová sodort idők vad, álnok sodra?
Látnád e népet, az ősit, mivé lett!
Idegen földjén hajladozó szolga.
Lebbentsd szeled vigaszul homlokomra! [40]