Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. január 15) 1. szám

Laták István: Böngészők

Válságos évek nehezítették akkoriban a szegény ember életét. Ez az áldott barnás, homokos föld ugyan jól termett; szépen volt minden évben búza, a kukorica is jól fizetett, krumpli meg egyre bőségesebben termett. Mégis gazdának, sommásnak, napszámosnak – ha nem is egyformán – nehéz gond volt az élet. Többször is elmaradt a téli nagy csapadék, az árvizek, vadvizek se jelentkeztek. Mozdulatlan egyformasággal teltek az esztendők. A vadvizek nem hoztak senkinek adóleírást, nem kellett az árkolómunka, vert falú házak nem dőltek össze tavasszal, helyettük így nem emeltek téglafalú házakat, szűkös, nehéz józansággal csikorgott az élet.
Se kőművesnek, se téglagyárosnak nem akadt munkája. A szép, sárgás-pirosas téglarakások az évek során ott barnultak-feketedtek a rájuk hulló füsttől, portól a téglagyárak udvarán; évről évre több rakás, nem hordták el az évi csökkentett termelést sem.
Ez a kisbajmoki külteleki nép pedig nehezen él meg a munkapiac forgalma nélkül, mert bizony, itt kevés a gazda. Ha van is az itt lakó kétkezi munkásoknak kis vityillójuk, afféle egykori zsellér-budárkunyhóból eszkábált házacska, nem haraphat abba a kereset nélküli család.
Hiszen nem lehet tagadni, nagy olcsóság volt. Olcsó volt a cipő, ruha, a kenyér, a hús; a gyümölcsnek meg éppen alig volt ára. Sokan a gazdák közül kint hagyták a barackot, szilvát a szőlőben trágyának. A leszedés árát nem kapták volna meg érte, és nagyon nehéz volt a homokos utakon át tragaccsal betolni a városba.
A szegény, nekikeseredett ember garasokért lerészegedhetett, itt a külvároson mégis kevés volt a részeg, de annál több volt a nagyon is koplaló család. Az egész kisbajmoki városrész kínlódott csak és sínylődött. Így a rövid, mindössze két házból álló Nyitott utcában lakó Cvijin és Szebenyi család is. Ezek ugyan nem érezték az olcsó világ áldásait.
A sarki házacska gazdája, Péró Cvijin, vézna, szőke, megnyomorodott ember volt, jobb keze hüvelykjét és mutatóujját levágta a fűrészgép, és így nem állhatott teljes erővel a család ellátásának nagy munkájába. Felesége ugyan hatalmas, erős mosóasszony volt, de öt gyerekük mind apró, bizony, akárhogy iparkodtak, nehezen éltek, mert nem minden nap került munka. Szomszédja, Szebenyi Mihály szálas, barna, szívós munkásember volt. Neki meg a felesége volt gyengécske, és nyolc gyerek eltartásának gondja nyomta vállukat.
Rendszerint együtt dolgozgatott a két szomszéd. Még kis vályogházikójukat is egyesült erővel ütötték össze a nagy háború után. Kőművesek mellett szoktak napszámoskodni, míg akadt valami építkezés. Aztán szőlősgazdáknál dolgozgattak; metszettek, permeteztek, takartak; ezenkívül néha a teherpályaudvaron tégla-, fakirakodásoknál segédkeztek a kisfuvarosoknak. Mindig dolgozgattak, keresgettek a munkaidényben, de az olcsó világban nagyon szerény volt a napszám is.
Őszidőn minden erejüket megfeszítve azon iparkodtak, hogy némi eleséget biztosítsanak a kereset nélküli téli napokra. Mert a máról holnapra tengődő embernek ez a legnehezebb: a jobb időkig való kitartás biztosítása.
Nagyon kis bérért napszámba mentek a nagyobbacska gyerekek is. Komlót szedtek, de minden évben kevesebbet ültettek azt is, kevesebbet sörözött a világ. Ősszel meg szüretelni jártak a gyerekek saját kosztjukon. A szőlősgazdák kemény feltételeket szabtak:
– Saját koszton vagytok, a szőlőhöz nem nyúlhattok, akinek nem tetszik, elmehet.
A szőlőből nem ehettek, kis kenyéren tengtek-lengtek egész nap, és néha lopva egy-egy elejtett szemet ha felszedegettek a homokból. Ha nem akarták a napszámot, egy kis tótkosár szőlőt kaphattak napibér fejében. De akkor a pénztől estek el. Annyi szüretelő jelentkezett, hogy a sovány fizetség mellett is válogathattak a gazdák közöttük. Pedig a hideg, dús harmattól vagy a permetező esőtől vizes szőlőindák között kuporogni egész nap nem is olyan könnyű dolog. Már sokan belebetegedtek. De a szükségnek van a legsuhogóbb korbácsa. Munkára hajtja az alig felcseperedettet is. A gyerekek közül az a legbüszkébb, aki egész héten munká[32]ban van, és csak vasárnap játszadozik a külváros szélén zöldülő libalegelőn.
Már jól bederesedett az idő, és minden munkából kikoptak a napszámosok, midőn Cvijin üres zsákot dobott a vállára, és úgy délutáni időben beállított Szebenyiékhez.
– Adjonisten – köszönt be csendesen.
– Adjon, ami nincs! – mondta Szebenyi. Éppen a téli tüzelőül összerakosgatott rőzséjét nézegette. Szőlőmunkában kereste. Igen-igen kevés volt az.
– Jössz-e böngészni, Mihály? – kérdezte Cvijin.
Szebenyi megvakarta a fületövét. – Jó lenne megint kimenni – szólt. – De nem ázunk el máma estére, ha messze bódorgunk?
– Nem simult be egészen – mondta amaz.
– Hát gyerünk! – Szebenyi is zsákot kerített, és megindultak a mező felé.
Nem könnyű dolog a böngészés. A böngészők kis, laposra faragott fadarabbal felturkálják a krumpliföldeken a megszedett bokrok helyét. Mert némely bokor alatt, ahol sietős szedéssel 15–20 krumplit felszedtek, még valamelyik oldalgyökéren maradhatott egy-két gumó. Sokhelyt marad is. Összeturkálják a szedés környékét, és jól átmarkolásszák a deresedő, hideg, omlós földet. Összejárják a csumáktól bütykös kukoricaföldeket is, és egy-egy véletlenül elhagyott csövet találnak a giz-gaz között. A deres harmattól fehéredő, megszedett, de még talpon álló kukoricaszárakat végigtapogatják, egy-egy satnya csövecskét a lesárgult levelek közt nem hagytak-e el a száron fosztó szedők. Esetleg a hosszú, vékony csutkájú cső letöréskor nem a szárnál törik el, hanem feljebb, s így pár sor szemmel ottmarad a csonk. Értékes zsákmány az. Csirke neveledik rajta, és megfőve elszopogatják a nincstelenek télen.
A gazdák a letarolt földeken nem ellenzik a böngészést. De nem mindenki takarítja be egy időben a termést. Így némely böngészőnek nemcsak a bönge, de néha a talpon álló vagy földben levő termésből is a zsákjába téved egy-egy kicsi, hogy gyorsabban nőjön a teher. Ezért tiltva van a böngésző határjárás.
Amerre a mi két emberünk járt, már betakarították a termést. Mégis egyik-másik lánc földön találtak elhagyott krumplit vagy kukoricát. S púposodott lassan hátukon a zsák. Ahogy egyre messzebb haladtak a földeken, beesteledett. Megeredt az eső is. Hideg, apró szemű eső szemergett, és a zsákot, a benne levő termést s a ruhájukat egészen vizessé és nehézzé tette. Lassú áztatással elmálasztotta, csúszóssá tette a földet is. Megtelő zsákjukkal ügyetlenül csúszkálva-botorkálva nem is vették észre, milyen messze elkerültek hazulról. Szerették volna már egészen megtömni a zömök búzászsákot. Ámde Cvijin már nagyon nyögött.
– Mihály, így vizesen nehezebb is… meg az út is csúszós, gyerünk már, hallod…
Szebenyi is érezte, hogy a hideg a derekába hatol, világháborús reuma, a kárpáti csaták emléke sokszor megszisszentette már, ha átfázott. Ráállt ő is, hogy hazaforduljanak.
– Mehetünk, Péró. Csupa víz vagyok én is…
A dülőutat keresték, nehezen találtak rá a sötétben. Végre rátértek. Jó ideig szótlanul haladtak a szemetelő esőben. Egyszercsak rájuk ordít valaki:
– Megállj! Tolvajok!
Tompa zuhanás, a hátul kullogó Cvijin felnyögött. Valaki puskatussal a zsákjára és a hátára ütött. Kioldódzott gémberedett kezéből a zsák, és tartalma zuhogott a földre. Szebenyi hirtelen ledobta zsákját, és a támadónak ugrott. Elkapta fegyverét. Lihegve birkóztak. Érezte Szebenyi, hogy valami ócska, régi mordály akadt a kezébe. Nem katonafegyver. Biztosan a csősz. A birkózásban egy-egy pillanatra megálltak, és tüzes szemmel egymásba meredtek. A sötét ellenére Szebenyi Kristovác Jusztint, a csőszt vélte felismerni.
– Eressz, te tolvaj!… – lihegte a mezőőr. De Szebenyi szótlanul tovább birkózott. Kicsavarta annak kezéből a puskát, megfordította, hogy visszaadja a társát ért ütéseket.
– Gyere, az anyád… Te is kapsz! – A csősz azonban káromkodva elillant a sötétben. Szebenyi dühében térdén kettétörte a rossz vadászfegyvert, és a sárba vágta. Ez egy kissé lehűtötte mérgét.
– Szedjük össze a böngédet – szólt Cvijinhez, aki nyögve-lihegve kuporgott a földön. Cvijin feltápászkodott, és minden egyes darab után tapogatva sárosan zsákba szedték ismét munkája eredményét. [33]
Vállukat erősen húzta a zsák. Iszonyúan elcsigázva vánszorogtak haza zsákmányukkal. Cvijin se élő, se holt nem volt, mire betámolygott. Másnap félrebeszélt, és magas láza volt. Felesége hiába dörzsölte be pálinkával a hátát. Forró lábfürdőt is vett, mégis szokatlanul erősen megbetegedett. Tüdő- és mellhártyagyulladásba esett. Az ütéstől-e, a hidegtől vagy mindkettőtől együttesen, ki tudja?
A rendőrbíró kihallgatásra idézte őket. Hatóság elleni erőszak címén feljelentette őket a csősz, Kristovác. Összetört puskája volt a tárgyi bizonyíték.
A megjelölt időpontban csak Szebenyi jelent meg.
Vukovics kapitány, a rendőrbíró, fekete szakállú, szúrós szemű ember szinte a vádlott veséjébe nézett. Alapjában jószívű ember volt.
– Tekintetes bíró úr – vallotta Szebenyi –, éveken át az a kukorica volt télen a kenyerünk, és mellé főzelék a krumpli, amit így összeböngészgettünk. Sose nyúltunk a máséhoz. Csak a gazdátlant szedegettük össze, úgyis kint veszett volna az… Tanúkat hozhatok – mondta nagy lélegzetet véve –, hogy azon a környéken nem volt már kint hagyott, lábon álló termés. Nem bántottuk a másét… Mégis megtámadott bennünket Kristovác.
A rendőrbíró hümmögött. Magában már némileg igazat adott a vádlottnak, de ezt nem mutatta.
– Kristovác feljelentésében az áll, hogy mikor magukat megállásra szólította fel, megtámadták őt. Maga meg azt állítja, hogy Kristovác volt a támadó fél. Kinek higgyek akkor?
– Kapitány úr – szólt belemelegedve a beszédbe Szebenyi –, a böngészők elesett, szegény emberek, akik fáradtan igyekeznek haza, és örülnek, ha békésen hazaérhetnek a terhükkel, nem bántanak azok senkit… Minket meg Cvijin szomszéddal békés embereknek ismer mindenki…
Ez való is volt.
– Cvijin miért nem jött el az idézésre? – fordította a másik vádlottra a szót Vukovics.
– Itt az orvos cédulája. Betegen fekszik, hogy Kristovác hátbaverte, meg hogy meg is fázott…
A mezőőr erősködött, hogy ő csak a zsákra ütött.
– Cvijin gyenge ember, még így is összetörhette az ütés, a zsákon keresztül… – mondta Szebenyi.
A rendőrbíró is hivatali hatásköri túllépést látott a mezőőr ténykedésében. – Mégis verekedés volt – mondta. – Kristovác puskáját is összetörték. Mindketten hibáztak.
A verekedést mindketten tagadták. – Csak Cvijin zsákjára ütöttem – állította csökönyösen Kristovác.
– Én meg amikor szomszédomat védve elvettem Kristováctól a puskát, elszaladt az, nem várta, hogy üssem… Hát nem lehetett verekedés. Éppen mérgemben törtem el a puskát…
– Most meg kell csináltatnia Kristovác fegyverét – mondta szigorúan Vukovics.
Ez nem volt nagy büntetés.
– Öcsém puskaműves, vele megcsináltatom – vállalta el Szebenyi.
– Éjjel pedig ne mászkáljanak a földeken, mert kellemetlenebb kalandjuk is támadhat.
– Délután mentünk mink el, kapitány úr, csak ránk esteledett, mert messze elbarkácsoltunk.
Kristovácot is lehordta Vukovics, hogy ne verekedjék, hanem fogja el a tettest a tett színhelyén, az a kötelessége; vagy jelentse a lopást, ha ilyen vétséget tapasztal. De alaptalanul ne vádoljon senkit. S őt is hazazavarta. Még a jegyzőkönyvet is összetépte. Rendőrbírói gyakorlatában mindennap akadtak ilyen ügyek. Mit tegyen velük? A becsületesebbet csak megdorgálta. Aki eléje kerül, a legtöbbje szájaskodó részeg vagy ilyen furcsa utakon járó kenyérkereső. Nem bűnösek ezek, csak szerencsétlenek.
Így filozofált a derék rendőr néhány pillanatig, aztán felvette köpenyét, oldalára kötötte szolgálati fegyverét, és elment a Három kalaphoz címzett vendéglőbe, hogy megigya mindennapi sörét.
Hogy valakinek mégis meg kellett csinálni a jegyzőkönyvet Szebenyi és Cvijin egyszerű, szürke életéről, az természetes. S ki vállalkozott volna erre, ha nem az író? Íme… [34]